Néha úgy vágyunk a csöndre...

miközben a csönd bennünk él. Nem véletlenül beszél a pszichológia és a teológia sem belső csöndről. Csak éppen azt feledjük el, hogy korunk az: ez a rohanó, testünket, lelkünket sem kímélő, amely állandó hajszákba, újabb marathoni futamokba sodor, miközben semmi másra sem vágyunk, csak a szavak és tettek hiányára, arra a napra, amikor mi is megünnepelhetjük a létezésünk...
S ehhez még csak rituálék sem kellenek, csakis mi: az igazi valónk.
S néha bizony hihetetlen, de pincénk mélyén növekszik az a virág is, melynek bennünk kellene szirmokat hajtania...