Egy újabb könyvem

Otthon, haza idézetek, sajnos a versek egybeszerkesztődtek, de azért megosztom...

Babits Mihály: A gyémántszóró asszony Móricz Zsigmondnak Éjszaka ez, testvér!... Szükség van a fényre, vetni amaz őrült asszony útjai elébe: kit tántorgóvá vakított szörnyű vesztesége. Óh, hány fiat vesztett! mennyi vagyonát taposták szét talpas, süket katonák! idegenné zárták tőle legjobb otthonát. S azt se tudja már, hogy lába merre lép: jobbra is, balra is árok, meredék s minden lépten szórja, veszti kincsét, erejét. S míg gyémántját, gyöngyét így hullatja széllyel, ékeskedik csináltvirág- s üveggömbfüzérrel, mely gáncsot vet lábainak, ahogy küzd a széllel. Lámpása a szélben, - hagyta - kialudt: vak tátongó mélység szélén fut és egyre fut - mégis fény ragyogja be, s nem sötét az ut. Nem a csináltvirág s üveggömb ragyog, hanem az a gyémánt, amit elhagyott: még az árokba is utána ragyog! Ragyogj, gyémánt, ragyogj! szükség van a fényre, szegény őrült asszony útjai elébe; mert anyánk ő s a miénk minden vesztesége. 

Babits Mihály: A jobbak elmaradnak Utak, kik szétszaladtok a hazába és sorompókra leltek oly hamar, ne vigyétek ki bús hirünket innen. Csak mint a fuldoklóét ujja csücske, áldozat bárányáét szalagok, csak mint hegedhetetlen sebnyilások. Minket lekötve tart egy furcsa léthez mágus Szokás vagy szoptatós Remény: álmodunk és vergődünk álmainkban. Husunkba tépünk, mint az elvarázsolt; némák vagyunk és süketek; a vér betölti szánkat, vér kavarg fülünkben. Őrületünk előtt már semmi korlát: ó jaj, a táblákat mi összetörtük! ó jaj, bölcs véneinket megtagadtuk! Nem előre kell nézni a magyarnak: a régi erkölcs jobb volt; régi mód, régi szavak, régi ész, régi oltár. Megvonva tőlem jövők jósa lenni, barbár korok vátesse visszavágy mikor még Róma állt s az ősi Vallás. Ó magyarok! haragszik tán az Isten! Havas tavasz korbácsa sujt; a nép nyomorog s a gyilkolásban leli üdvét. Jön a Barbárság, mint havas tavasz, korbáccsal a kezében; már az ének eresz alá némul; és az a Jobb, aki nem ért és elmarad korától.

Babits Mihály: Csonka Magyarország Bár lenne a hangom tiszta és éles, mint intő csengőké! A tiétek zavaros, mint mocsarak habja! ti leborultatok az Ércbálvány előtt! döntsön az erőszak! s döntött az Erőszak... mi jogotok beszélni többé? Nekem van rá jogom! ti elhánytátok a Kiáltást: mint bolond a fegyverét! nem kiálthattok már: én elkiálthatom: Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver! Jerikó trombitája! szólj! falak, omoljatok hangjaitól! gerincek, borzadjatok! Európában! és Amerikában! mert borzasztó az Igazság a gerincekben! mit érnek a ma-épített falak körülöttem? ott borzad az Igazság a kövekben! ott ég a hegyekben! árad a vizekben! Óh tiszta, éles trombita, zengj! ne hallgass sohase! egy napig se! egy óráig se! egy pillanatig se! mint ahogy nem hallgat a fájás az idegben, míg megvan a betegség... nem hallgat a vonzás a kőben, hogy természetes irányában essék... nem hallgat a madár, míg fészkébe nem tér... nem hallgat a folyó, míg tengerbe nem ér... nem hallgat a szél, míg él... * Nekem van rá jogom! Én elkiálthatom: Igazság! Ti eldobtátok ezt a szót, mint bolond a fegyverét, szegény testvéreim! s csak gyenge izmotok maradt, csak puszta kezetek, meztelen mely bilincsekbe verve, ha üt, csak önmagát ütheti esztelen sem lázadni nem tud, sem meghajolni az Ércbálvány előtt igazán - de hát az Ércbálvány hazája lettél-e, hazám? Van-e reményed abban? a sötét utakban? Nem! - Csak a napban! mely éget a kövön és ragyog a patakban. Ti azt mondtátok: Döntsön az erőszak! s hangotok zavart most, mint mocsarak habja. De én azt mondom: dönt majd az erős Nap! Kitárom tiszta szavamat a Napra. * Ti eldobtátok a trombitát de a trombita zeng tovább, zeng, nem a ti kezetekben, hanem a vízben, a hegyekben, Erdélyben, felvidéken, az égen, s bennem! Én sohse mondtam: »Dönt majd az erőszak!« - most mondhatom: »Nem! Nem!« 

 Babits Mihály: Petőfi koszorúi 1923. »Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?« Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? Ki meri meglátni, ki meri idézni az igazi arcát? Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak szűk folyosóin a szavak úgy lobognak, mint az olcsó gyertyák. Szabadság csillaga volt hajdan a magyar, de ma már maga sem tudja, hogy mit akar: talány zaja, csöndje és úgy támolyog az idők sikátorán, mint átvezetett rab a fogház udvarán börtönből börtönbe. Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond messze az Övétől, mint sastól a vakond avagy gyáván bújik, s a bilincses ajak rab szavakat hadar? Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal hozza koszorúit. Óh, vannak koszorúk, keményebbek, mint a deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a hideg temetőnek!... Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot, melyet eszméinek ellensége rádob emlékére - kőnek! Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad! Nem drótos füzérbe görbítve - légy szabad virág szabad földön: hogy árván maradva megrablott birtokán mondhassa a magyar: »Kicsi az én szobám, kicsi, de nem börtön!« Avagy virág vagy te?... légy virág, légy vigasz! Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz az Ő ünnepségén: Koporsó tömlöcét aki elkerülte, most hazug koszorúk láncait ne tűrje eleven emlékén! 

Babits Mihály: Turáni induló Mi vagyunk a rónán járók Soha napján meg nem állók Lég fiai, röpke rárók, messze mezőn szerte szállók. Huj,huj, huj! Szolgánk jámbor, népünk pártos, Széltől ellett ménünk táltos, Varju, holló ránk kiáltoz, Könnyü nyilunk visszaszálldos. Huj, huj, huj! Rabjaink a barmot hajtják, Szolgáink a sátrat hordják, Lányaink a hálót foldják, Fiaink a lovat tartják. Huj, huj, huj! Sátrunkat csak seprűszárral, Nem kerítjük azt mi zárral, Mégis nyuszttal dús bazárral vetekedünk a kazárral. Huj, huj, huj! Igy élünk mi, népet fosztván, földjeinket föl nem osztván, Széles üngünk szelet uszván riadunk a rémes pusztán: Huj, huj, huj! Rátörünk az ellenségre, ugy teszünk szert feleségre, Ha nem lelünk ellenségre, nézünk a csillagos égre. Huj, huj, huj! Sok csodát az égen látunk, Sok arany csodát imádunk, Kútfejeknél törvényt látunk, Isten napja süti hátunk. Huj, huj, huj! Kőházakkal, vértes haddal, mit törődünk Napnyugattal? Zabolátlan akarattal virradunk mi virradattal. Huj, huj, huj! Rajta széllel, zivatarral! Haj szabir az onugorral, Hajrá hét törzs hét magyarral, Nyolcadikkal, mord kabarral! Huj, huj, huj! Baranyi Ferenc: Magyarságvizsga I. Ki itt a jó magyar? A szájtépő, a másságot leszóló, a mellverő, de vész elől kilógó - az lenne jó magyar? Ki udvaroncból szökkent népvezérré, de "honféltése" népét sem kímélné - az lenne jó magyar? Ki eladná az országot egy lóért s a lovat, nemzetének, milliókért - az lenne jó magyar? Ki Európát falná fel, de régi ázsiai voltát se jól emészti - az lenne jó magyar? Kinek az őslakó is rusnya jöttment, ha átkokat nem szittya dühvel öklend - az lenne jó magyar? II. Apai ágon áldás eleimre, hogy magyar vért pumpáltak ereimbe, ezért itt élni s tartozni e néphez vérség szerint lehetek illetékes. De önmagában ez mit sem határoz, csupán elindulás a vállaláshoz, ahonnan már csak a lélek s ész irányít munkálni a világból egy hazányit. Anyám ágán is áldom minden ősöm, fejfáiknál emlékezőn időzöm, mind-mind e hont ápolta tiszta szívvel, lett légyen délszláv, felvidéki cipszer. Tót sarj Petőfi, német ősű Erkel példázza: mitől jó magyar az ember, nekik tudom be, nem a vér szavának, hogy épeszűen szolgálom hazámat. 

Ellen Nitt - Az otthonok otthonokká terebélyesednek A szoba csak lakás, a ház csak ház. Az otthon valami más. Az otthonok idővel válnak otthonokká. Mikor a kerti ösvény útilapui, az aszfaltozott udvar csenevész gizgazai szívedhez nőttek, mikor a szív gyökerei áttörnek pázsiton, kövön és aszfalton, mikor a szív gyökerei elérik a talajvizet, akkor vagy otthon. Az otthonok észrevétlen terebélyesednek otthonokká. Szállingózó őszi levelek, alvó vidékek fölött vándorló felhők növesztik napról napra, évről évre. Az állandóság tudata, egy-egy bátorító pillantás, érintés teszi otthonná az otthont. A minden reggeli búcsúintegetés, az ablakon kopogó csontos és lombtalan, deres és havas, bimbós, virágos és lombos, ősszel tenyerükön almát tartó ágkezek. A házak is gyökeret vernek, szobákat hajtanak, nyílnak, virágoznak, magvakat szórnak szét, ha már otthonokká terebélyesedtek. (Kányádi Sándor fordítása)

 Jókai Anna: Ima Magyarországért Öregisten, Nagyisten Nézd, hogy élünk itt lenn katlanba zárva csodára várva csöbörből-vödörbe magyarok. Itt élünk se élve se halva hurrá a vödörben hal van süthetünk szálkás kis pecsenyét a friss húst viszi már a fürge menyét körben a bozótból ragadozók szeme villog az elhevert csordákon áldozati billog. /csitt, csak csendesen, ne kiálts, mormold csak, mormold az imát/ Öregisten, Nagyisten ha Te nem, ki segítsen? sovány lakomára nova bort kínáltak s akik ezt megitták mind bódultakká váltak. / ….csak csendesen, ne siránkozz, bátran szólj elkábult hazánkhoz./ Öregisten, Nagyisten érted sóvárog ma minden akik hortyognak szanaszét vagy éberen vigyáznak síkos savas-eső alatt bíz egyformán áznak. /…csak csendesen, mind aki lázad, báránybőr jelmezben figyelik a házad/ Öregisten, Nagyisten erősíts a hitben hogy ami késik azért el nem múlik él még a te nyájad bárha szőre hullik. /….csak csendesen, nem használ a lárma, mostoha szülők közt még árvább az árva/ Öregisten, Nagyisten más remény nincsen mint igazad kegyelmed hogy Te szabj végül rendet Maradék országnak adj életes kedvet a lecsonkolt többit gyógyítgasd ne engedd önnön-gyilkosává válni haza kell találni! / csak csendesen, mert vád alá vesznek, jönnek janicsárék, kerék alá tesznek/ Öregisten, Nagyisten a vak lóra azt hazudták bátor suba alatt kupec lett a pásztor műdalokkal altat nejlon-furulyája/ dagonyáztat altat pocsolyába. /csak csendesen, ne élvezd a táncot, csörgesd csak, csörgesd a vattázott láncot/ fájdalomban boldog régi jó Patrónánk hegyeink elcsórták, eladó a rónánk fulladtunk a füstben a folyónkban cián sorvasztja a lelkünk a ránktukmált Isten- hiány mértékadó értelmiségi minden mérték nélkül! hóhér a halottal cinikusan békül dús szobákban ál-parasztok a búzát égetik ők nem a harasztot melósvezér nyüszít, uszít munkásember helyben fut itt a hajléktalant rendőr verte shoppingcenter országszerte mocskos pénznek nincsen szaga gaztól rabolt s gaz lett maga és a művész? Búsan kérded megvették a tehetséget sirasd őket Ősi Anya zsoldos pénznek nincsen szaga, /…csak csendesen, hagyd Krisztust ítélni, végtelen időben mindenkit megtérniI/ Öregisten, Nagyisten kit kövessünk s kit nem? érlelj az eszmében de a rögeszmét távoztasd hisztériát űzz el indulatunk meghagyd a reánk szabott leckét beteljesíthessük gőgösek se legyünk kétségbe se essünk náci-tudat, bolsi-tudat csak álarc a Szörnynek egyképp, meggyötörtek lám egymásra törnek gonosz század elment nehéz évek jönnek melegítsd eszünket, okosítsd szívünket, biztass hogy a testvérharc megszűnhet göngyöld a Földgolyót Fiad köntösébe édes hazánkat annak kellős közepébe a lapulást-alkuvást váltsa már valódi béke. Annyi gyalázatos koron át Őrizd meg számunkra misztikus koronád. /…Csak csendese, akinek füle van, hallja, a látónak látható, hasad az Ég alja/ Öregisten, Nagyisten mit akarjunk, s mit nem: törvényed vezessen hogy e kis nép oda ne vesszen át ne lyukadjon helyünkön a térkép ki ne radírozzon a világi lét végképp serkentsd fel szolgád a Magyarok Istenét kend meg könnyektől elhomályosított szemét küldd le a magasból újra e véres-veres földre tarts köztünk szellemét most és mindörökre. / A Születés-hiszen az életünk hovatovább ráment- mielőtt nem késő, Te mondd ki az Áment./

 Juhász Gyula: Trianon Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá. Mert nem lehet feledni, nem, soha, Amíg magyar lesz és emlékezet, Jog és igazság, becsület, remény, Hogy volt nekünk egy országunk e földön, Melyet magyar erő szerzett vitézül, S magyar szív és ész tartott meg bizony. Egy ezer évnek vére, könnye és Verejtékes munkája adta meg Szent jussunkat e drága hagyatékhoz. És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt a kedves Pozsony, Hol királyokat koronáztak egykor, S a legnagyobb magyar hirdette hévvel, Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke, És mienk volt a legszebb kék szalag, Az Adriának gyöngyös pártadísze! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol Ferenczy festett, mestereknek álma Napfényes műveken föltündökölt, S egész világra árasztott derűt. És nem lehet feledni, nem soha, Hogy Váradon egy Ady énekelt, És holnapot hirdettek magyarok. És nem lehet feledni, nem, soha A bölcsőket és sírokat nekünk, Magyar bölcsőket, magyar sírokat, Dicsőség és gyász örök fészkeit. Mert ki feledné, hogy Verecke útján Jött e hazába a honfoglaló nép, És ki feledné, hogy erdélyi síkon Tűnt a dicsőség nem múló egébe Az ifjú és szabad Petőfi Sándor! Ő egymaga a diadalmas élet, Út és igazság csillaga nekünk, Ha őt fogod követni gyászban, árnyban, Balsorsban és kétségben, ó, magyar, A pokol kapuin is győzni fogsz, S a földön föltalálod már a mennyet! S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol Arany Jánost ringatá a dajka Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt, Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső, Bírnád feledni Kassa szent halottját S lehet feledni az aradi őskert Tizenhárom magasztos álmodóját, Kik mind, mind várnak egy föltámadásra. Trianon gyászos napján, magyarok, Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos, Rossz csillagok alatt virrasztva járók, Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött Ma fogjatok kezet, s esküdjetek Némán, csupán a szív veréseivel S a jövendő hitével egy nagy esküt, Mely az örök életre kötelez, A munkát és a küzdést hirdeti, És elvisz a boldog föltámadásra. Nem kell beszélni róla sohasem De mindig, mindig gondoljunk reá!

 Kende Sándor: Hazafiság A legcinikusabb, legközömbösebb és legüresebb ember szíve is megdobban néha arra a szóra, hogy magyar. Néha, mondtam. Két esetben biztosan. Az egyik: – külföldön. Én a múltban, a vasfüggönyön belül is azt mondtam mindig, hogy helyesebb „kiengedni” az embert, mint bezárni: odakint válik hazafivá, illetve döbben rá arra, hogy kicsoda. Nagyon gyorsan. Egyik percről a másikra, tüstént, mihelyt egy minket fitymáló szó a fülébe szúr. Az önérzet ágaskodása, természetrajzunknak az a legősibb rugója, hajtóereje, és élesztője, egyben lánca, egybemarkoló, s a csiriznél százszorta biztosabban tapasztó tehetetlenségi tényezője: azonnal visszajelez. A másik: – itthon, amikor más honbelivel akad össze. Hát még akkor, ha az illető magyarul szólal meg! Vagy legalább két olyan szót próbál formálni, amely majdnem olyasmi, mint anyanyelvünk. A minap a Lévay utcai könyvesboltban két fiatal szép magyar szavaira figyeltem fel. Azért csak lapozgattam tovább, s mintha mélyen elmerültem volna olvasmányomban, egyre jobban összehúztam magam. Mozdulni is alig mertem már, mert semmiképpen sem akartam kockáztatni, hogy kíváncsiskodásommal megzavarjam őket, s netán abbahagyják. Nem, észre se vegyék, hogy figyelem, udvariatlan hallgatózásom el ne rémítse őket, megilletődésem gyanakvóvá ne tegye valamelyiküket. Csak ne hagyják abba, az istenért ne, még egy kicsit ne! Mert ugyan ki beszél ma mifelénk igazán magyarul, igazán szépen? Hát még hibátlanul, ugyan kicsoda?! Lám, külföldiek a fiúk, persze megtudtam néhány perc alatt. Igen. Mert így, nálunk, idehaza már senki se beszél, csak aki könyvből tanulta ezt az összehasonlíthatatlan nyelvet. Így csak az vigyáz a kiejtésre, a szórendre, a hangsúlyokra és a tárgyas ragozásra, így csak az becsüli ezeket a szavakat, aki megkínlódott értük. Aki nem kapta, hanem vállalta. Aki nem örökölte, hanem szerezte. Vagyis aki ennyire szereti. Előbb-utóbb ki kellett derülnie. S nem ütköztek meg kíváncsiskodásom miatt. Sőt, szinte örültek, hogy szóba áll velük valaki. Hogy válaszolhatnak. Azaz, hogy beszélgethetnek. Magyarul – Magyarországon. És, hogy megértik őket. Vagyis, hogy: – jól mondják! Franciák ugyanis. A Sorbonne diákjai, magyar szakosok. Keleti Nyelvek Tanszék… S most azért utaztak ide, hogy gyakorolják, amit tanultak. – De hát miért épp magyarul? …Mert, ugye, ha mi, összebújva, fojtogató magányukból kifelé kíváncsiskodva, mások szavait pörgetjük, rágjuk, emésztjük, hiszen évezredes a tapasztalat, hogy különben a kutya sem áll velünk szóba – ez logikus és kíméletlen kényszerűség. – De hogy ők?! Például ezek ketten itt?! Akik a világban bárhol érnek partot, azonnal válaszolnak nekik: ők miért kínlódnak ezzel a vastag nyelvvel, pont ezzel: minek ez nekik?! – Be nagy örömömre szolgál, hogy megtekinthetem Önöket! – magyarázta egyikük. Nagyot nyeltem. Nem a hallottak tartalmi jelentése miatt, hanem ahogyan elhangzott! Ez a „be nagy”! Csak nem Vörösmartytól vagy Berzsenyitől tanult magyarul?! És ugye, egy ilyen „be nagy” indítással már csakis lelkesült lehet a folytatás: ó, de jó hallani! S a másik fiú mindjárt utána: – Mily nemes dolog, hogy ennyi könyv található itt még a mi népünk nyelvén is! Lám. Ő magyarul lelkes, hogy otthonit, franciát talál itt. Hegyibeszédként hatna, ha ezzel próbálkoznék előbbi kijelentésem bizonyítására. Hogy amiképp mi odakint – ők ugyanígy itt… Nem, én inkább újra csak a nagy kérdést feszegetem: azt a bizonyos miértet. Hogy hát igazán: – minek ez nekik? Nagy volt a csodálkozás. Egyikük nem is értette, mit kérdezek (én meg istentelenül megijedtem, hogy netán arra következtet, hogy mégsem tud még jól magyarul). A másik, szerencsére, egy szemvillanásnyi idő alatt felocsúdott és kivágta: – Ó, kérem, a magyar nagyon intelligens nép! És addigra a társa szeme is megcsillant: – Bízvást hiszem! – biccentett rá. Én meg csak kint, az utcán, s inkább magamban: – Bízvást… Hiszem! Budaörs, 1992. augusztus Forrás: Két évtized – antológia

 Orémus Kálmán: Valahol Magyarországon (Hivatali párbeszéd) - Hogy hívják? - Takács András. - Félre akar vezetni? - Mért akarnám? - Itt azt olvasom, hogy Tokacs Andrej Ivánovics. - Igen, mert oroszul így írták. - Akkor ön orosz? - Nem, kérem, én magyar vagyok. - Hol született? - Ungváron. - Akkor ukrán? - Nem, kérem, magyar vagyok. - De ez egy ukrán város. - Most Ukrajnában van, de amikor én születtem, 1942-ben, akkor magyar volt. - Anyja neve? - Hochdorfer Eugénia? - Ő hol született? - Körmöcbányán. - Azt most hogy hívják? - Kremnicának. Szlovákiában van. - Na, mondom, hogy maga nem magyar! Idejön mindenféle külföldi nevekkel! Azt hiszi, nekem van erre időm! Azt már meg sem merem kérdezni, hogy az apja hol született. - Hát, csak kérdezze meg nyugodtan! - Mért, hol született? - Triesztben. - Húú, a nemjóját! Mondja, azon kívül, hogy szépen beszéli a nyelvet, tulajdonképpen mitől lenne maga magyar? - Kérdezhetek valamit, kisasszony? - Hát persze, ezért vagyunk itt! - El tudná nekem énekelni, vagy legalább mondani a Himnuszt? - Hazádnak rendületlenül…, ugyan, csak nem gondolja, hogy verset fogok itt magának mondani! - Esetleg a tizenhárom aradi vértanút? - Bolondnak néz? - Mit olvasott Illyés Gyulától? - Na, ebből elég! Ha nem tisztelném a korát, már kihívtam volna a rendőrséget! Ez egy hivatal kérem! Itt dolgoznak! Tudja mit? Hajlandó vagyok elhinni, hogy maga magyar, csak ne zaklasson a hülye kérdéseivel! Vass Albert: Erdők könyve (Részlet) "Amikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az erdő. Először csak egy kis szellővel, mely csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyőillatából már alig érezhetsz valamit, de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja: - Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák... illatukat neked gyűjtik a rét virágai... jöttödet lesi az ösvény... jöjj, siess...! Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok, amiket rád raktak a gonosz varázslatok. Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen, és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő. Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig. Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó. Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között. És te elindulsz majd ezen az ösvényen. Keletnek, mindig csak keletnek, amerre a sárgarigó hív. Így. Most aludj jól, a mese véget ért. A fák is alszanak már odakint." 

 Wass Albert: Emlékezés egy régi márciusra Az erdőszélen hóvirág fehérlett. Sarjadó gyepen az iskola glédában állt, mint még soha. Valaki a Talpra Magyart szavalta. Aztán a tanító beszélt a szabadságról. Hallgatta sok parasztgyerek, oldalt a jegyző meg a pap s tisztes, komoly, ősz emberek. A harangozó tartotta a zászlót vén bajszos arcán zord egykedvűséggel. S a tanító lelkesen magyarázta, hogy mi is történt ezelőtt sok, nagyon sok évvel. Hősökről beszélt és csatákról s arról, hogy miként folyt a vér, amikor annyi ember meghalt valamiért. A többiek hallgatták némán. Hitték is, nem is a mesét. Öreg volt már a múlt. Setét s bizonytalan ködök takarták. S egyszerre csak egy kisgyerek hangosan megszólalt hátul: „Édesanyám! Mi a szabadság?” A tanítóban elakadt a szó. Odanéztek mindannyian. Az asszony pedig felsóhajtott és azt felelte: „Amikor hazajönnek a katonák, fiam” Ó, hóvirágos régi március…! Azóta mennyi vér ömlött megint, s részeg torokkal hányszor ordították közénk a véres jelszót, hogy „szabadság!” Voltunk azóta hősök mi magunk is. Hősök, pribékek, árulók, gazok, honmentők és hazátlanok, voltunk minden, amit csak akartak a habzó szájú álapostolok. Négyszer szabadítottak föl azóta propagandás vad próféciával és mind a négyszer más zászló alatt! És mind a négyszer esküdtek reá, hogy most lettem szabad! Hát ez a szabadság, emberek? Szónokló, híres emberek! Élők s holtak mind ezt akarták…? S mi lesz, ha majd egy szép napon megkérdezi egy kisgyerek: „Édesapám, mi a szabadság…?” Ó, hóvirágos régi Március… Talán sóhajtunk egyet mi is akkor és csak annyit mondunk csöndesen: fiam, szabadság az, ha majd hazatérhetünk mindannyian. Bajorerdő, 1947. Wass Albert: Mikor a bujdosó az Istennel beszél Uram, én nem tudom az igazságot miképpen osztogatod ezután, hogy mindenkinek bár maréknyi jusson: Annyit tudok csak: esztendeje immár, hogy végigdúlt a vihar otthonunkon. Tudnod kell Uram, hisz mindent tudó vagy: nem akartunk mi semmi mást, csak élni. Szántani, vetni és remélni Szántani, vetni és remélni jó munkáért vidám aratást. Nem imádkoztunk sokat, az igaz. De szerettük a világodat, Uram, ahogy megadtad: gondokkal telítve, búval és örömmel fűszerezve, a tövisek között egy-egy virág... szép volt Uram, jó volt a világ. Szerettük a patakodat, mely zengve selyempartok közt vígan szökdösött. A szellőt, ahogy hegyeidről este virágillattal megrakódva jött. Hajnalodat, amikor bokrétásan felkacagott az ablakunk alatt. Szerettünk minden bokrot, fát, virágot, pillangót, felhőt, madarat...! Apánk kezét. Anyánk mosolyát. Kisgyermekünk első kacaját. A csókot, ahogy lányajkon kigyúlt. A vágyat, mikor fellegekbe nyúlt, Feléd, Uram, akár a jegenye! Jövendőt kért! Békét és életet! Mégis a balkezed mozdult elénk s reánk bocsátottad a végzetet. Most már igazán nem tudom: a sorsot hogyan s miképpen rendezed. De bujdosók könnyében s bánatában nem lelheted Uram a kedvedet. Uram, nekünk ez a föld idegen. Az ég sem derít itt sugarat miránk. Bajor erdőkön bujdosó magyarnak bogáncsos úton nem terem virág. Más itt a szél. Másként suhog az erdő. Más nyelven szólnak a patakok. Bozót tépi a bujdosó magyart, kivert, hazátlan árva és zavart... Uram, Te ezt így nem akarhatod! Amerre járunk: köd lepi az erdőt. Nyögnek a fák és tövisek sebeznek. Bármerre indul céltalan nyomunk: még az ösvény is átfordul keletnek. Uram! Rendeld már, hogy hazamehessünk! Mindegy hogyan és mindegy, milyen áron! Nem akarunk örökké bujdokolni ezen a zord, otthontalan világon! Ha kell gyalog is, éhesen, vacogva, tépett lélekkel és halálra váltan: csak otthon legyünk egyszer a hazánkban! Vert farkas mellé farkasnak beállunk, vagy koldusnak a templom küszöbére, rabnak, ha kell, testvér-rabok közé: csak haza jussunk végre! Hogy beszélhessünk magyarul a földhöz s megértsük, amit zúgnak a szelek...! Ha Szodoma láttán kővé változom: Uram, én akkor is haza megyek! Nincsen napodnak máshol melege. Sehol sem olyanok a csillagok. Ha százszor átkozott is az, aki magyar: nem lehetek más, ha egyszer az vagyok...! Add újra látnom apámat, anyámat, vagy sírjukat bár, ha többet nem lehet... Hadd roskadjak egy üszkös rom tövébe eldobva végre a vándorbotot s úgy súgjam megadással: Miatyánk... sokat vétettem Ellened s nagyot... de nézd: megtörtént a Te akaratod. (Bajorerdő, 1945) 

 Wass Albert: Otthon Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon. Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. A fontos az, hogy érezd: jobbra és balra Tőled áll a világ, a maga szépségeivel, és a maga csúnyaságaival. Süt a nap, esik az eső, szelek járnak és felhők futnak a széllel. Vannak virágok és fák és patakok és emberek. Valahol mindezek mögött van az Isten és Ő igazítja a virágokat, a fákat, a patakokat és az emberek közül azokat, akik neki engedelmeskednek. És mindezeknek a közepén itt ülsz Te, egy széken, egy asztal előtt. És ez a szék és ez az asztal ma a Tied. Ma. Ez a fontos. És körülötted szép rendben a többi: a virágok, a fák, a felhők, Isten bölcsessége és az emberek kedves balgaságai, ma mind a Tieid. És jól van ez így. Mert hiszen az ember úgyis elég keveset él. És még az is jó, hogy keveset él. Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.

Két esztendeje hogy utoljáta erre jártam... Azóta megszületett a Lepkeszárnyrés és A Játékos című könyvem is...

 

M. Fehérvári Judit: Angyalfagyöngyök - Palackposta Zsófinak a Mennyek Országába - Most jelent meg a kilencedik könyvem

Kétféle borítóval került a forgalomba az Angyalfagyöngyök című könyvem. A fülszöveg fejezi ki legjobban, miről szól: Mióta az Egyetlen Lányom elvitte az agyhártyagyulladás, minden harmadik esztendőben emléket állítok Neki szerény képességeim, s lehetőségeim szerint. Kevesen ugyan, de végig mellettem maradtatok ezen az úton, amit ezúton is nagyon szépen köszönök! Június 23-án már hat esztendeje lesz annak, hogy Zsófit nem hallhatom, nem láthatom, nem ölelhetem… Ebben a kötetben a verseké a főszerep, de prózákat is tartalmaz az a 154 oldal, amennyit akkor gondoltam tartalmilag indokoltnak, amikor összeállítottam a kötetet. Álljanak itt helyettem Dr. Lajtos Nóra szavai, aki a fülszöveget írta: „Vannak, akik – úgy tűnik – csak temetni jöttek a földre. A veszteségeiket nem lehet csipkedobozokba zárni, csak leteríteni velük vasalt terítőként életük asztalát. Minden fájdalomszilánkjuk sebeket ejt a lelkeiken, ahol a sebek, ha begyógyulnak is, a hegük megmarad. Halottat kezünkben tartani: még az Ideát kegyetlenül is kegyes gesztusa. A halál záróvonal életünk kottájában. A szeretet oltárán való betűk feláldozása lepkeszárnyú vigasz. Vagy, ahogy Kányádi írja: „felköltöztek a szavak a mennybe”. A szavaknak hatalmuk van: alázatuk és szolgálatuk egyszerre. Jelen kis kötet történeteinek is hatalmuk van: megköszönni egy áldozatkész kapcsolatot, s örök emlékezetként hátrahagyni azt.” A könyv kétféle borítóval jelent meg, az elsőt Dezső Ilona Anna festőművész, míg a másodikat Németh Viktória grafikai tervező készítette. Megrendelhető nálam 3500 Ft-os áron, amiben a postaköltség is benne rejlik, külföldre 5000 Ft-ért a jfehervari62@gmail.com emailcímen. Előre utalás után küldöm a könyvet, a banki adatokat emailben adom meg. Szeretettel: M. Fehérvári Judit

...mert holnap lenne 30 éves, s immáron 6 esztendeje nincs sehol...

 https://inmemoriammocsarzsofi.blogspot.com/

Jelentkeztem a Mai Ige pályázatára, nem nyertem... Helyezést sem értem el... Gondoltam, ne vesszenek kárba a gondolataim... 4. rész

 

21.       nap

 

„Hogy levetkezzétek ama régi élet szerint való ó embert, mely meg van romolva a csalárdság kívánságai miatt; Megújuljatok pedig a ti elméteknek lelke szerint, És felöltözzétek amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.” (Eféz.4: 22-4: 24)

 

 

Nagyon nehéz csak a bensőkbe, befelé figyelni, ha közvetlen környezetünk nem partner ebben, hanem ellenségesen viselkedik, s megpróbálnak minél több dolgot kihasítani az emberből. Velem is ez történt. A házunkban él egy házaspár, s annak a huszonhét éves fia. A fiú még csak most végzős gimnazista egy esti iskolában. A múlt esztendőben a szülei megkértek arra, hogy segítsek a leckéit megírni, hiszen a Covid miatt nem volt jelenléti oktatás. Főként prezentációkat kellett készítenem, amelyek 5-7 óra alatt születtek meg. Nagyon nehéz dolgokat adtak fel, s magam is meglepődtem azon, mivégre. A szülők azt ígérték, hogy segítenek a kocsim műszaki vizsgára való felkészítésében, de állandóan a pénzről beszéltek. Megpróbálták elhitetni velem, hogy sokkal olcsóbban beszerelnek dolgokat, mint mások. Miután ebből élnek, hittem nekik. Ahogyan vége lett a tanévnek, s a gyermekük jeles bizonyítványa is megszületett, abba is hagyták a munkákat. Egy előzetes felmérés alapján mindent megrendeltem, amit ki kellett volna cserélni, de két dolog kivételével nem történt semmiféle változás sem, hanem ott hagyták a csomagtartóban az új alkatrészeket, s a nyár folyamán egyetlen egyszer sem kerestek telefonon sem. A szorgalmi időszakban napi két órám ment arra, hogy telefonon hallgattam, milyen nagyszerű gyermekük van, s csak egy kis segítségre szorul, de pengeéles az esze. Szomorúan tapasztaltam, hogy mára már nem is köszönnek. Az autóm átment a vizsgán, mert elvittem egy szervízbe, de ezt a dolgot, ami történt velem, azonban sehogyan sem értettem. A legfájdalmasabb az volt, hogy a Gyermekemen keresztül, aki a Mennyben él környékeztek meg. Ez tipikus példája a posztmodern világ Istentől való eltávolodásának, s annak, hogy, ahogyan a természetben az üvegházhatás-és egyéb emberi tevékenységek miatt egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy már nem tudjuk kizsákmányolni tovább, így az embernek is új szívre van szüksége ahhoz, hogy a másikra úgy tekintsen, mint egyre azok közül, akik a testvérei Krisztusban. Kell, hogy ez bekövetkezzen a világban, mert az most romlott és nem szabad. A szabadságot senki más, csak Krisztus adhatja meg számunkra, ha új emberként, kitárt szívvel, az igazságra szomjazva követjük Őt.

 

22.       nap

 

 

„Ha valaki hallja az ígét a mennyeknek országáról és nem érti, eljő a gonosz és elkapja azt, a mi annak szívébe vettetett vala. Ez az, a mely az útfélre esett. A mely pedig a köves helyre esett, ez az, a ki hallja az ígét, és mindjárt örömmel fogadja;” (Mát. 13: 19-20)

 

Zsófinak van itthon egy festménye. A címe „Solvere volo et solvi volo” („Oldani vágyom és oldódni vágyom”). A kép témája: Krisztus a kereszten. Sokszor és sokat elnézem ezt a műalkotást, s mindig új értelmet találok neki. Vendégek vagyunk e Földön. „Szélkiáltók” Isten tenyerén. Kavicsmorajlások és tengerfájdalmak. Néha szivárványfeszítő lepkék. Átjárók, alagutak, csatornák és hidak. Súrlódások nélküli egység. Szakrális semmi mező… Rezonanciák nélküli teremtés… Mégis törött világ. Dimenzónyitások. Néha ilyen gondolataim támadnak, ha ránézek. Zsófi nem festett meg bármilyen témát. Több biblikus képe is létezik. Szerette Istent. Gyermekének vallotta magát. Innen is tudom, hogy nem eltemettük, hanem búcsút vettünk Tőle az újra találkozás reményében. Azonban volt olyan időszaka, amikor nem volt kedve rajzolni, s addig könyörögtem Neki egy-egy pályázat során, amíg az én kedvemért mégis megtette azt. Ezért is imádkozom a mi Istenünkhöz, hogy bocsássa meg nekem, hogy elvettem a szabad idejét. A fent maradt munkái így, utólag kárpótolni látszanak a sok rajzolásért. De mégis… Mi történt volna, ha az alkotásra szánt idejében mást csinál? Erre a kérdésre már sohasem kapok választ. Néha én is kétségbeesetten küzdök szavakkal, mondatokkal, imával, és a józanésszel… Néha szent igéket mormolok öntudatlan… Zsibbadok, feszülök, elbukom és emelkedem. Átölel a Boldogság. Lelkem kirajzolódik és utazni kezd, akár ujjaink a szánk lehelte deres vonatablakon. És tudom, legszebb dolog a szűz papír. Ég és Föld anyaga veszi körül. Megállok. Gyermeki módon csodálkozom rá, milyen gyönyörű. A holnap is így talál.

Sugarakból fonok írott kupolákat… Ma játszom. Fáradtságom elűzendő Michelangelo-t olvasok:

 

„A legnagyobb művésznek sincs oly álma,

amit ne zárna bármely kocka márvány

önnön feleslegébe: míg kitárván,

a lélek által vonz kéz megtalálja.”

 

És észrevesszem a természet apró csodáit éppúgy, mint a körülöttünk lévő emberi szíveket, virágokat, vizeket, szeleket vagy csak egy apró mosolyt, mozdulatot csupán. Mert csakis így nem záporzik el mellettem az élet. Ha a Lányom képeire így tudok gondolni, akkor tiszta szívemből hiszem, Isten megbocsát azért az időért, amit azzal a kérésemmel, hogy fessen, elvettem Tőle. Ámen.

 

 

 23.       nap

 

 

„Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, a ki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki. De kérje hittel, semmit sem kételkedvén: mert a ki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, a melyet a szél hajt és ide s tova hány. Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól; kétszívű, a minden útjában állhatatlan ember.” (Jak. 1: 5-8)

 

 

Az emberek, még a templomba járók egy része is nagyon fél az Igazságtól, s retteg attól, hogy Krisztus közelébe menjen, vagy tiszta lélekkel nézzen Isten szemébe. Vajon, miért? Mert úgy hiszik, hogy a Jézussal való találkozás kifejezetten veszélyes, hiszen a komfort zónájuk, csak az evilági felé néz. Számukra Jézus nem lesz más, mint szembenézés a halállal. Pedig új ember és új élet szükségeltetik ahhoz, hogy imádságainkban ki merjük tárni szívünk minden titkát Jézus felé. Mikor az Egyetlen Lányom 25 évesen elment, sírtam, zokogtam, önmagam, a volt tanárait, a vejem, s mindenkit vádoltam azért, mert az agyhártyagyulladás nem engedte tovább a Földön élni. Sőt! Sajnos, az is kiderült, kitől kapta el a számára halálos kimenetelű kórt… Ha otthon maradt volna, hiszen csütörtökön este már hazaküldte a rendező Budapestről Nagymarosra, s nem orvoshoz vitte Őt, akkor ma is itt élne a Földön. És milyen könnyű, valakinek csak a munkáját használni, de nem törődni azzal, ha beteg… Egy hét múlva már a Mennyek Országának lakója lett. Ez a rengeteg, ha…, akkor teljesen felőrölt. Lehet egy hívő ember is mérges? Perlekedhet a Mindenhatóval? Igen. Joga van mindehhez, mert, ha szívében valóban Krisztus él, akkor elindul a megértés útján. Még nem tud megbocsátani senkinek sem. Mert ezt a kegyelmi állapotot is kérnie kell. És nincs térképe ahhoz, hogy merre induljon el. Ismeretlen vizekre tévedt, s menekül. Aztán rádöbben, ha önmaga elöl is elfut, Jézust tagadja meg. Így elmulasztja az Ő segítségét, s a sajt jövőjének sírját ássa csak meg. Vádaskodni könnyű. Meg van engedve bárkinek e Földön, de megbocsátani? A legnehezebb dolog az életben. El kell engedni a haragot, dühöt, s ismét új emberré kell változni. Azt gondolná az ember, hogy csak egyetlen egyszer lehetséges új szívet kérni, noha ez nem igaz. „Az a parancsolatunk is van ő tőle, hogy a ki szereti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is.” (1. Ján. 4: 21) –mondja az evangélista, s ebben bizony az is benne foglaltatik, hogy, ha Istent követed, nem lehet más utad, csak az, ami a megbocsátás felé visz.

 

 

 24.       nap

 

 

„Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert a ki nem szereti a maga atyjafiát, a kit lát, hogyan szeretheti az Istent, a kit nem lát? ( 1. Ján. 4: 20)

„És a ki föl nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó én hozzám.” (Mát.10: 38)

 

Gondolom, te is feltetted már önmagadnak azt a kérdést, hogy miért van ennyi szenvedés. Főként, ha Isten a mi Atyánk, akkor miért engedi meg azt, hogy az életünkben nagyon sokszor csupa kétségbeesés érjen bennünket. Gondolok itt a betegségekre, az anyagi gondokra, szeretteink elvesztésére, s agonizációjuk végig nézésére. A válasz csakis akkor értheted meg, ha Jézust, mint embert, s, mint Istent is képes vagy elfogadni. Jézusról nagyon keveset tudunk, amíg emberként élt, azonban annál többet, mikor Krisztussá lett. Az evangéliumok szerint Jézus már gyermekkorában, Názáretben kitűnt éles eszével. Tizenkét esztendősen már tanított a Jeruzsálemi templomban. Amikor felnőtt, útnak indult, hogy tanuljon és tanítson. Találkozott Keresztelő Szent Jánossal, aki a Jordán folyóban megkeresztelte, Őt, mert a szentelt víz lemossa az ember bűneit. Csodákat tett, tanítványokat gyűjtött, s a Szentlélekről tanított. Már ekkor kitűnt isteni mivoltával, noha emberként élt e Földön. És már ekkor hirdette, hogy beteljesíteni jött a törvényt, nem megszüntetni. Nos? Ma mit szólnál egy ilyen emberhez? Bolondnak gondolnád talán, de követnéd? Nem hiszem. Jársz egyáltalán gyülekezetbe? Hítben járó tagja vagy? Talán, igen, talán, nem. Lehetséges, hogy te is olyan álszent és képmutató vagy, mint a farizesusok egy része? Vagy él benned az embertársi szeretet, a feltétlen szelídség, a béketűrés és a szerénység? És aktív tagja vagy a gyülekezetednek, vagy csak akkor lépsz be oda, nagy bánat ért, mert a szenvedésben azonnal Krisztus felé fordulsz? Más időkben pedig úgy vagy ezzel, hogy minek menjek oda, voltam már ott eleget! Szerinted ez a Jézushoz méltó magatartás? Lehet, még azt is gondolod magadban, hogy felvettem már a keresztjét, úrvacsorákon is megjelentem, jó keresztény vagyok. Közben pedig mást sem csinálsz, csak kibeszéled még a barátaid is, akiket nem nézel semmibe sem, csak a bajok idején. Panaszkodsz fűnek-fának arról, milyen nehéz a megélhetés, áremelésekkel van tele a világ, s, csak sorolod, sorolod a sérelmeid. Ilyenkor kellene elgondolkodnod azon, mit jelent számodra Jézus, mert ezeket a dolgokat biztosan, nem. Isten Országától egyre távolabb kerültél, s észre sem vetted.

 

 

25.       nap

 

 

„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert a milyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek. Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van?

Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!” (Mát. 7: 1 – 7 :5)

 

 

Az Egyetlen Gyermekem nem akartam az élettől megóvni, mert akkor nem teljesedhetett volna ki a munkáiban. Így bármilyen tervében maximálisan támogattam. Mióta elment, azóta gyötrődöm ezen, hogy vajon jó édesanyja voltam-e?! Talán, ha másfelé irányítom, s nem lesz a színház az élete, akkor nem következik be a halála. Azon is rengeteget gondolkodtam, hogy, ha az édesapja nem megy el abba a másik világba, mikor Zsófi tizenhárom hónapos volt, akkor bizonyosan egészen másként is alakulhatott volna az életünk. De ezek emberi gondolatok, amelyeket a szenvedés formál bennem egésszé, s nem Istentől valók. Amikor vádaskodom önmagammal szemben, akkor kerülök a legtávolabb Krisztustól, mert az Ő tanításaiban nem ez áll. Ilyenformán gerenda van az én szemeimben is, amely a lelkivilágom hullámzásában látható csak igazán. Ezt azonban, csak Jézus látja. Ő, aki a kereszten a lelki szenvedéstől szintén megingott, de csak egy pillanatra: „Kilencz óra körül pedig nagy fenszóval kiálta Jézus, mondván: ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?” (Mát. 27: 46). Egyetlen pillanatra Jézus sem értette, hogy azok, akikért munkálkodott, akikkel csodákat tett, akiket tanított, miért tették ezt vele. A testi fájdalmak teljességgel irrelevánsok voltak számára. Aztán egyetlen pillanat alatt világosodott meg. Ez a tény tette Őt valóban Krisztussá. Ekkor értette meg az Atya valódi akaratát. Mert nem az Ő elképzelései, s eddigi tevékenysége volt az igazi érték, hanem az, hogy Isten képes volt megtenni Érte, ami számára is a legfájdalmasabb volt, hiszen Egyetlen Fiát tette ki minden testi-és lelki szenvedésnek azért, hogy Ő is Istenné lehessen. Ettől a pillanattól a halál nem halál többé, hanem az egyetlen lehetőség a Mennyek Országába való bejutásra. Ha az életünkben a jó földbe hullott magokat is tisztává, s termővé tudjuk tenni, ha lelkünk alázatos, akkor előttünk is nyitva áll az út a túlvilági, boldog életre.

 

 

26.       nap

 

 

„Az Úr, ő az, a ki előtted megy, ő lesz te veled; el nem marad tőled, sem el nem hágy téged: ne félj és ne rettegj!” ( 5 Móz. 31: 8)

„Avagy nem parancsoltam-é meg néked: légy bátor és erős? Ne félj, és ne rettegj, mert veled lesz az Úr, a te Istened mindenben, a miben jársz.” (Józs. 1: 9)

„Ezek azok, a kik különszakadnak, érzékiek, kikben nincsen Szent Lélek. Ti pedig szeretteim, épülvén a ti szentséges hitetekben, imádkozván Szent Lélek által, Tartsátok meg magatokat Istennek szeretetében, várván a mi Urunk Jézus Krisztusnak irgalmasságát az örök életre.” (Júd. 1: 19 – 21)

 

Miért is szenvedünk, ha hitben járunk? Miért nem tudunk megbocsátani önmagunknak, s másoknak, ha tudjuk, hogy van Istenünk, akihez bármikor fordulhatunk a legsötétebb gyász, bánat óráiban, eleséseinkben, elkeseredésünkben? Miért kell tovább hurcolnunk, mint egy zsákot az elhagyatottság érzéseit? Miért nem tudjuk egyszerűen a hátunk mögé dobni ezeket a dolgokat? Talán, mert emberek vagyunk, s a gyarlóságaink megbocsátásáért nyílnak imára ajkaink, de vajon, tiszta szívünkből jön-e az ima? Ilyenkor a Mindenható Isten szomorúságos, mert félt bennünket az örök haláltól. Ha ugyanis az örök élet létezik, akkor az ellentétének is létjogosultsága van. Ha elveszted azt, akit legjobban szerettél, olthatatlanul szomjazol a jelenlétére. Nem hiszed el, hogy nem látod többé itt, a Földön. Számodra a világ kiüresedett. Megfeszíted magad, hurcolod a kereszted, de nem vagy tisztában azzal, hogy ez nem a hitben való járás. Jézust, amikor keresztre feszítették, akkor volt a most. Az a most, amiből Krisztussá lett. Van neked hasonló mostod? Meg mered vallani a teljes lelkedből a bűneid? Ha ezt meg tudod tenni, s el tudod engedni a vádaskodást, akkor nyersz csakis Új Életet, amiben Új Ember lehetsz.  Megszűnik számodra az idő, s elkezded megismerni azt a dimenziót, ahová oly annyira vágyakozol. Ezt a munkát Isten elvégzi benned. Nem arra kell Őt kérned, hogy bocsássa meg a napi, heti bűneid, hanem új szívet kell kérned. Ha ezt megkapod, akkor már nem úgy tekintesz a földi világra, mint arra, ahol pénzért, esetleg kölcsönökből bármit megvásárolhatsz, hanem az egyik pillanatról a másikra már tisztán látsz. A lelkedben születik meg az új éned. Az, aki bátran vállalja a hitét mindenki előtt, aki nem kérkedik azzal, hogy keresztyén ember, mert úgy szól, úgy viselkedik, s olyan dolgokat tesz, ami egyértelművé teszi az emberek számára, hogy Krisztushoz tartozol. Jutalmad pedig az Örök Élet lesz.

 

 

 

 27.       nap

 

„Abból ismerjük meg, hogy szeretjük az Isten gyermekeit, hogyha az Istent szeretjük, és az ő parancsolatait megtartjuk. Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait; az ő parancsolatai pedig nem nehezek.” (1.Ján. 5: 2 -3)

„Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket.” (Mát.5: 44)

 

A harag csak rosszat tesz az emberi elmével és testtel is, mert előbb-utóbb a pszichés terheléseink átmennek tényleges, testi tünetekkel járó betegségekbe. Még mindig haragszol? Még ma sem vagy képes megbocsátani? Imádkozz azért, hogy megváltozzon ez a világképed, hiszen így nem lehetsz Isten gyermekévé. Pedig ő szeretettel vár rád. Ezt a feltétlen és önzetlen szeretetet kell családod, embertársaid felé közvetítened. Már mindent tudsz a Mennyek országáról, ismered a bűneid, tudod, hogyan lehetsz Jézus követőjévé. Úton vagy. És még mindig nem vagy képes a megbocsátásra, csak el-elfeledkezel arról, hogy teljes lelked csak akkor lesz Krisztusé, ha Rá hagyatkozol, ha követed Őt. Azt gondolod, hogy hitben jársz, miközben a valós lépteid egyre nehezebbek, nagy fájdalmaid vannak a gerincedben, s nem tudod, mivégre. Noha, pontosan ismered az okokat. Olyan ez, mint, amikor az ember agyát megpróbálják hipnózissal manipulálni. De neked nem erre van szükséged, hanem életed Krisztus kezébe való helyezésére. És ekkor történik meg a csoda. Új Lelket kapsz a Teremtőtől. Egy saját versem szeretném idézni, mert

 

„Megfeszíttetünk mi is naponta,

áldást vár sóvárgó valónk

ahogyan az IGE is testté lett,

a szeretet irgalmáért

nyílik imára ajkunk.

 

Nem éhezni és nem szomjazni többé,

ha nyílik a hetedik pecsét.

Könnyek nélkül színről színre látni

Isten arcát és homlokunkon

hordani Nevét…”

 

(M. Fehérvári Judit: Credo – részlet)

 

ebben a tíz sorban benne rejlik mindaz, amire mi, emberek mindnyájan vágyunk. És nem. Nem tévedek. Valóban szeretnénk A Teremtőben testvérekké válni, s elengedni a földi hívságaink, amelyek gúzsba zárják a lelkeink, hiszen Istennel, csakis egyféleképpen találkozhatunk. Gyermekeivé kell válnunk. Ekkor minden gyűlölet eltűnik a szívünkből, s testvérek leszünk mindannyian, akik hisszük az Igazságot. Nehéz dolog ez. Szeretni az ellenségeinket? Azokat is, akik kárt okoztak nekünk, akik hagyták elmenni az Egyetlen Gyermekem? A legeslegnehezebb dolog a világon. Isten azonban ezt kéri. Imáimban már én is, mert Úton vagyok.

 

 

28.       nap

 

„Az irgalmasság és igazság ne hagyjanak el téged: kösd azokat a te nyakadra, írd be azokat a te szívednek táblájára; Így nyersz kedvességet és jó értelmet Istennek és embernek szemei előtt. Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál. Minden te útaidban megismered őt; akkor ő igazgatja a te útaidat.” ( Péld. 3: 3 – 6)

 

 

Jézus tanításainak teljes megismeréséhez és elfogadásához tiszta szív és tiszta hallás kell. Hacsak félig hallod meg Őt, akkor nem lesz teljes a Róla alkotott ismereted. A féltudás pedig veszélyes is, mert te teszed hozzá a másik ötven százalékot. És még az sem bizonyos, hogy abból építkezel, amit a gyülekezetedben hallottál, vagy Biblia órákon tanultál, esetleg, te magad olvasva Isten Igéit, megpróbáltál kiszűrni belőle. Jézus sokszor ismétli önmagát ahhoz, hogy minél inkább megértsd Őt.  „Mert nincs semmi rejtett dolog, a  mi meg ne jelentetnék; és semmi sem volt eltitkolva, hanem hogy nyilvánosságra jusson. Ha valakinek van füle a hallásra, hallja. És monda nékik: Megjegyezzétek, a mit hallotok: A  milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek, sőt ráadást adnak néktek, a kik halljátok. Mert, a kinek van, annak adatik; és a kinek nincs, attól az is elvétetik, a mije van.” (Márk. 4: 22-25). Vajon, mi a szándéka ezzel? Csak a tiszta szívű ember értheti meg: Isten országáról beszél. Hozzád éppen úgy, mint hozzám. A túlművelt, vakbuzgó hit követőinek nem mondanak semmit sem ezek az Igeversek. Vajon, miért? Mert belőlük éppen az hiányzik, ami Krisztust Krisztussá tette: az alázat és a feltétlen bizalom. Őszintén, te milyen embernek gondolod magad? Hitben járónak, vagy a hit útján elindulónak? A Református énekes könyv 422. zsoltárának második strófája ötlik eszembe:

 

„Ha este száll reám, s csöndes helyen

Álomra hajtanám fáradt fejem:

Nem lesz, hol nyughatom, kő lesz a vánkosom,

De álomszárnyakon szállok feléd.”

 

A dal szövege Mózes első könyve 28:11-12 verseire, Jákob álmára utal, amikor is már nagyon elfáradt. Fogott egy követ, azt tette a fele alá, de álmában megjelent neki egy létra, ami az égig ért, s azon Isten angyalai fel-és lejártak. Innen tudta meg, hogy Isten szereti őt, noha az elsőszülöttséget egy tál lencséért vette meg idősebb ikertestvérétől, Ézsautól, s édesanyjának, Rebekának a segítségével megszerezte édesapja, Izsák áldását is. Isten mégis megbocsátott neki, mert ilyen Istenünk van. Akkor te úgy gondolod, hogy számodra nincs megbocsátás?! Igenis, van, mert Isten látja a lelked szándékait is.

29.       nap

 

 

„Halljátok: Ímé, a magvető kiméne vetni. És lőn vetés közben, hogy némely az út mellé esék, és eljövének az égi madarak és megevék azt. Némely pedig a köves helyre esék, a hol nem sok földje vala, és hamar kikele, mivel nem vala mélyen a földben. Mikor pedig fölkelt a nap, elsűle, és mivelhogy nem volt gyökere, elszárada. Némely pedig a tövisek közé esék, és felnevekedének a tövisek és megfojták azt, és nem ada gyümölcsöt. Némely pedig a jó földbe esék; és ád vala nevekedő és bővölködő gyümölcsöt, és némely hoz vala harmincz annyit, némely hatvan annyit, némely pedig száz annyit. És monda nékik: A kinek van füle a hallásra, hallja.” (Márk. 4: 3 -9 )

 

Isten önmaga a tökéletesség, s az igaz szépség. S miután Ő a Teremtőnk, teleszórta a világunkat a gyönyörű dolgok szikráival. Csak szem kell hozzá, hogy észrevegyük mi mindennel ajándékozott meg bennünket. A látó, a hitben élő embert el tudja varázsolni egyetlen, őszi pompáját felöltő fa is, vagy egy erdei kirándulás. Vannak azonban olyanok, akik szeretnék „… szemmel, szájjal, füllel, orral felfalni az egész világot.” (Babits Mihály: Éhszomj). Hallják vajon Isten Igéjét, tudják, mit jelent a jó föld? Ó, nem! Ők csak a pillanatnak élnek, s a legszegényebbek a teremtett világon. Lehet, hogy lehajtott fejjel sétálnak a mezőkön, s nem látják meg a hajlongó búzatáblában a magányos szarkalábat, a templomban lévő gyülekezet tagjainak ünnepi ruháit. Pedig mindez olyan csodálatos! De vajon ujjong-e a lelkünk is Isten Igéit hallva, vagy lelkészünk a magvetőhöz hasonlatos, aki csak néhány ember szívében talál jó földre? Reményeim szerint nem, noha tudom azt, hogy a válaszban az igen is benne rejlik. Visszatérve a megbocsátáshoz, a templomban ülők lelkében békesség van, vagy fájdalom, ami akadályozza őket abban, hogy képesek legyenek szeretni a felebarátaikat, s eltörölni minden haragot, ami a legbensőbb mélyben lakik? Nyilván lesznek úton levők, s megérkezettek. Azt azonban, csak ők maguk tudhatják, hol is állnak a Krisztushoz vezető úton: az út mellett, a köves helyen, a tövisek között vagy a helyükön. Jó volna azt hinni, hogy minden ember a jó föld! Szerető és megbocsátó Istenünk Egyetlen Fiát adta azért, hogy megtanítsa az embereket hitben járni. Istentől ugyanis azt nevet és lelkületet kapjuk vissza, amellyel Őt szólítjuk. Így mi is a megbocsátás, az irgalom, a szeretet és az öröm gyermekei lehetünk. Amikor önmagunkban keressük e fogalmak kiteljesedését, akkor találjuk csak meg igazán a saját isteni mivoltunkat.

 

 

30.   nap

 

„Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Hálát adok az én Istenemnek, minden ti rólatok való emlékezésemben, Mindenkor minden én könyörgésemben mindenitekért nagy örömmel könyörögvén, Mivelhogy résztvettetek az evangyéliom ügyében az első naptól fogva mind ez ideig; Meg lévén győződve arról, hogy a ki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig: A mint hogy méltó, hogy én ilyen értelemben legyek mindenitek felől, azért, mert én szívemben hordalak titeket, mint a kik mind az én fogságomban, mind az evangyéliomnak oltalmazásában és megbizonyításában mindnyájan részestársaim vagytok a nékem adott kegyelemben. Mert bizonyságom az Isten, mely igen vágyakozom mindnyájatok után a Krisztus Jézus szerelmében.” (Fil. 1: 2 – 8)

 

A megbocsátás rögös útjain haladtunk együtt Kedves Olvasóm, s, íme, elérkeztünk az utolsó naphoz. Tudom, hogy nagyon hosszú igeverset idéztem, de vajon, miért? Mert harminc napnyi Istenről és Fiáról, Jézus Krisztusról való gondolkodás után van még néhány feladatunk. Így, közösen. Hiszem, hogy mindenki tisztában van azzal, hogy Isten nem a dolgok végén található, hanem az elején, itt és most. Miképpen az is bizonyos, hogy Te és Mindenki ezt az Istent keresi. Őt csak akkor vagyunk képesek befogadni, ha társainkban is meglátjuk a valóját. Ezt a belső utat pedig végig kell járnunk ahhoz, hogy meg tudjunk bocsátani, hogy igazán tudjunk szeretni. Ha ezt a kegyelmi állapotot kérjük, s megkapjuk, akkor az érintkezés kultúrája is mást jelent számunkra, mint régen. Első sorban finomságot, csiszoltságot, udvariasságot a társas kapcsolataink során, s kinyújtott kezet azoknak, akiknek megbocsátottunk. Persze, sok más egyebet is: mély tisztelet embertársaink iránt. Pál apostollal szólva olyan szeretetet is, ami önzetlen, „nem keresi a magáét”. És szépen kell viszontszeretnünk Istent is, hiszen Ő szeretetének minden gazdagságát ránk árasztotta. Soha nem szabad elfelednünk, mi mindent tett értünk. Tág szívvel, s nem nyafogással, hol ilyen, hol olyan hangulattal érdemes csak hozzá fordulni, hiszen Ő is így közelít hozzánk, ezért lehetünk Isten és Jézus Krisztus gyermekei. S ezt az érzést felfelé tekintve is ki kell fejeznünk, hiszen ezért kaptuk meg a szabad akarat adományát. A szeretetünk is csak akkor lehet szép, ha a természetes és a természetfölötti Istent mintázó, harmonikus egységbe forró. Ekkor az az Isten-Ember, Jézusnak a megtestesült szeretetévé válik bennünk is a hit és az Ige.

 

Készítette:

 

Mocsár Gáborné Fehérvári Judit, aki az M. Fehérvári Judit nevet használja írásaiban.

 

Debrecen, 2021. augusztus, a pályázat kiírásától – 2021. 09. 26-ig

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

11.   nap

 

Zárójeles ráadás a 31 napos hónapok idejére

 

„És ímé vala ott egy ember, a kit nevéről Zákeusnak hívtak; és az fővámszedő vala, és gazdag. És igyekezék Jézust látni, ki az; de a sokaságtól nem láthatá, mivelhogy termete szerint kis ember volt. És előre futván felhága egy eperfüge fára, hogy őt lássa; mert arra vala elmenendő. És mikor arra a helyre jutott, feltekintvén Jézus, látá őt, és monda néki: Zákeus, hamar szállj alá; mert ma nékem a te házadnál kell maradnom. És sietve leszálla, és örömmel fogadá őt. És mikor ezt látták, mindnyájan zúgolódának, mondván hogy: Bűnös emberhez ment be szállásra. Zákeus pedig előállván, monda az Úrnak: Uram, ímé minden vagyonomnak felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négy annyit adok helyébe. Monda pedig néki Jézus: Ma lett idvessége ennek a háznak! mivelhogy ő is Ábrahám fia. Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, a mi elveszett.”

(Luk. 19: 2 – 10)

 

 

Vajon, hány mai ember képes ilyen erős lendülettel és hittel befogadni Jézust, mint Zákeus? Hányan mondják azt ebben a haszonleső világban, hogy, megismertelek, megkövetlek, kamatos kamatostól visszaadom neked, amivel tartozom. Zákeus, mint fővámszedő sok-sok szenvedést okozhatott az embereknek. Az már csak ráadás, hogy minden ember életében hatalmas próbák vannak, amelyek éppen a szenvedéssel állnak szoros kapcsolatban. Van, akinek a Teremtő bőven porcióz ebből, míg mások, csak a napi kellemetlenségek: családi, munkahelyi kapcsolatok, halálesetek révén találkoznak a szenvedéssel. Egyetlen Gyermekem elvesztése után jó ideig egy torz világban éltem. Letaglózott, megkeseredett és vádaskodó voltam emberrel, Istennel szemben. Nagyon vigyáznom kellett arra, hogy bele ne őrüljek a fájdalomba, hogy képes legyek a valóság talaján maradni. És ebben az állapotomban, akárcsak Zákeuséban Jézus, ölelt át az Isten. Embereket küldött, akik segítettek abban, hogy megláttassák velem a „könnyektől szépült, Isten-arcú arcot” (Ady Endre). Ezt mondja Bölcs Salamon is: „Gazdagság és tisztesség van nálam, megmaradandó jó és igazság. Jobb az én gyümölcsöm a tiszta aranynál és színaranynál, és az én hasznom a válogatott ezüstnél. Az igazságnak útán járok, és az igazság ösvényének közepén.” (Péld. 8: 18-20). Ilyen a mi Istenünk. Mindent megtesz értünk. Azért, hogy a legnagyobb reménytelenségeink, elbukásaink, fájdalmaink idején is tiszta szívet adjon nekünk, ha hozzátartozunk. S könnyű belátni, hogy, ha földi életünkben Jézust követjük, azzal csak a Mennyek Országába nyerünk belépőt.