2017. június 26., hétfő

Egy dilettáns, amatőr sznob feljegyzéseiből






















Reggeli szívatások innen-onnan


Onnan tudom, hogy reggel van, hogy vagy a telefonom vagy az ajtócsengőm dörömböl az agyamban. Na, jó, felkelek. A gyászterapeutám az. Elmúlt hét óra, tehát beszélgetésre alkalmas az idő. Mindenesetre megkérdezem tőle, hogy milyen hónap van és hányadika, mert azt hiszem, már megint nem mentem el a beszélgetésre, azért hív. Kétszer már nem jelentem meg, pedig kedvelem őt, amiért találkoztunk, azt temetem. Mélyen magamba. Szóval, pillanatokon belül kiderül, hogy éppen egy esztendeje hunyt el a Lányom, azért telefonál. Mindeközben én csörömpölök. A kávéfőzőt ismét gőzölésre állítottam, megint minden kávé Tyndall-effektus. Vagyis, hasonló jelenség szóródik a konyhapultra és azon túlra is, az ablak felé. Mindeközben diskurálok, de egy órán belül úgyis elfelejtem, miről, így aztán nem is figyelek. A lélekgyógyásznő még próbálkozik vigasztalni, ellenben sürgősen meg kell látogatnom az illemhelyet, így egyszerűen kinyomom a telefont. A biztonság kedvéért ki is kapcsolom. Persze, elfelejtem, hogy van még másik három, így hagyom, hogy az egyik folyamatosan csörögjön. Ismét kávét főzök. Na, végre, lefőtt. A múlt héten eceteztem éppen azt a nyavalyás masinát, úgy ítéltem meg, sok kell bele ebből az eszenciából, így aztán azon frissiben még gőzölgő állapotában le is csavartam a tartály tetejét, s egyenesen a tüdőmbe csapódott a gőz. Gondoltam, egy vizenyő bizonyára kivégez, így aztán még négyszer megismételtem eme hadgyakorlatot. Sajnos, elfogyott az ecet. A lépcsőház, ahol lakom, bizonyára sűrűn emlegette a mindenható nevét, mert egy nap alatt sem ment ki a lakásból az a ragyogó aroma, noha az ecet csak szerves vegyület, de nem aromás (Ezt még vegyész koromból tudom, igaz, nem vegyészkedtem egyetlen napot sem, de mégis van egy bizonyítványom arról, hogy általános vegyész volnék... és akkor ennyi ésszel, meg egy vödör vízzel...), én meg arra jutottam önmagammal, hogy ne az én környezetem legyen büdös, kell a friss levegő. Kaptam is belőle rögtön egy heti oxigént, de ez már a Tüdőgyógyászati Klinikán történt, mert attól a fránya ecettől nem múltam ki, ellenben nagyon lázas lettem. Be is fektettek. Nagyon tetszett. Tiszta volt, s borzasztóan lelkiismeretes volt az orvosom, így az ecetről nem szóltam. Amúgy is, minek szomorítsam, meg lehet, tök hülyének nézett volna, s egyébként éppen elég az, ha én ezt gondolom magamról. A klinikán semmiféle nepotizmus sem kísérte ott létem, mégis minden emberileg lehetséges dolgot megtettek értem. Utólag is csodálkozom azon, hogy vannak ennyire tökéletesen altruista emberek is, s orvosi esküvel. Mert ez a hamisíthatatlan mindent megteszek a páciensért, nem igazán jellemző kis hazánkra. Nem szeretek nagy Magyarországra, s a szórványmagyarságra gondolni, mert én élek itt, nem ők. Van ugyanis egy Uppsalában élő hun-szkíta orvosházaspár ismerősöm, akik állandóan kioktatnak a magyarságomról. Nem akarom nekik azt mondani, hogy akkor mi a fenének éltek ott már nyolc éve, ha jobb magyarok vagytok tőlem. Én mégis csak itthon fogok megdögleni, ti meg szépen meghaltok majd egyszer svéd földön.
*
Már megint reggel van. Ezt ma onnan tudom, hogy reggeli első dolgom egy pohár szódavíz elfogyasztása. Egészségtelenebb dolog nem sok van, de ez legalább nem alkohol, nem drog, egyszerűen szén-dioxiddal dúsított víz, ha már a környéken ismét elfogyott a Szentkirályi oxigénes víz. Ez lett a hobbim. Már a Spar biztonsági őre előre közli velem, ha meglát, hogy holnap kapnak ilyet, ma nincsen. Utálom a hálóingeket, tegnap este mégis előhalásztam egyet. Melegem volt. Új üveg szóda után nyúlok, erre szökőkút spriccel végig a hosszú, selyem hálóruhámon, s a konyhaszekrény legalább négy elemén... Bassza meg! Vizet akartam, nem takarítást! Na, akkor lezuhanyzom. Két csengetés, de iszonyú hosszan, s két dörömbölés. Na, akkor megjött büdös bogár, aki egyébként hímnemű, s rendes névvel is ellátták valaha a szülei, ellenben van nyolc váltás ruhája, egy papucsa, s két edzőcipője. Az egyiket kukázta. A váltások pedig nála évszakokat jelölnek. Pedig anno, nekiadtam a volt élettársam összes ruháját, de ő csak hatvan éves, az apja meg nyolcvanhárom, így ő győzött. Nuku több váltás ruha, kell apukának. Amúgy sebtiben köntöst rántok, kinyitom az ajtót. Azt mondja, jött szegelni. Meg hozott egy fél kiló kenyeret százhúsz forintért, mert tegnap este megemlítettem neki, hogy már megint elfelejtettem hozzányúlni a kenyérhez, s ismét lejárt a szavatossága, mint mindig. Nem is értem, miért vagyok ennyi kiló. Talán azért, mert az ebédet hét közben egy étteremből hordatom, hétvégén meg főzök biztonsági tartalék gyanánt egy-két hétre való kaját, amit aztán szorgosan lefagyasztok. Sorsukra hagyván őket előbb-utóbb mégis a kukában landolnak, mert nincs helyem még egy fagyasztónak. Különben gondolkodtam a nagyobb lakáson, mert csak ebben a hónapban két szekrényt és egy heverőt vettem. Nem volt szükségem semmire sem. Azt mondják ugyanis a nagy tudorok, hogy az életmód váltáshoz, dobd ki először a ruhatárad azon elemeit, amelyeket legalább egy éve nem viseltél. Persze, elhittem ezt a badarságot, de inkább mégis szekrényeket vettem, mert az istennek nem fértek már a ruháim. Igaz, így sem. Több szekrénynek nincs hely, sem több bútornak. Így is azt mondta tegnap a sógorom, hogy nagyon szép díszt lehetne Zsófi festőállványából csinálni. Mármint fali díszt, de akkor még több festmény kerülne a sarokba, mert a falon is helyproblémáim akadnának. A pszichiáterem így is rosszallóan csóválta a fejét, amikor közöltem vele, hogy kényszeres vásárló lettem. A bútorokat pl. a neten vettem, a Jófogáson találtam egy debreceni fuvarost (Na, a fix ár azért is több lett, mint, amennyi ott fel volt tüntetve...), aki elhozta  őket. Kellett egy rakodó is. Találtam. Mindketten megkérdezték, nem kellene-e nekem is velük mennem a bútorboltba megnézni, mit is vettem, a percen közöltem, hogy nem. Csodálkoztak. Én nem.  A baj akkor lett, mikor a rakodást végző emberke leejtett egy amúgy tök raj szekrényt, ami már egyébként is a lakásban volt, s kipattant a szemhéja. Szerencsére, nem lett nagyobb baja, mert már az ájulás fenyegetett miatta. Na, ezért kell a szegezés. Persze, az ásványvíz mániám miatt mondtam büdös bogárnak, hogy később. Addigra meg berúgott. Holnap reggel meg fogorvoshoz megyek, ha egyáltalán felébreszt valami, mert magamtól nem kelek fel, ugyanis inszomniás lettem. Mindig ugyanazt álmodom már egy éve: az Egyetlen Lányom kómában fekszik, iszonyatos mennyiségű cső lóg ki belőle, gépek lélegeztetik, monitorok figyelik... A semmiből egy pillanat alatt került kórházba, és meghalt. Ha tudtam volna, kiszívtam volna belőle a betegséget, s fekete felhőként kifújtam volna a tüdőmből minden baját, akár abban a filmben, aminek Halálsoron volt a címe... De nem tudtam. Felajánlottam az agyamat ordibálva vagy sem, nem emlékszem, hogy vegyék ki, cseréljék ki az Övével, vagy bármim. Nem is néztek rám furcsán. És neki vettem a heverőt, ha mégis hazajönne. A Diddl egérgyűjteményét időként kimosom, a szobája rendesebb, mint bármikor, minden az élén áll, csak jöjjön már haza, iszonyú ez a várakozás. De a halál lukratív, s nem a gyászoló családnak, nem a gyermekét temető anyának, az élet meg egy hatalmas bolhapiac bogarakkal, atkákkal, szegénységgel, s örök veszteséggel.
*
Tegnap reggel mégis magamtól keltem fel. Lehet, ezért vedelem ma a kávét, mert rohadtul álmos vagyok. Minél több kávét iszom, annál jobban el szeretnék szenderülni. Ha lehet, akkor végleg. Úgyis annyi ember él a földön, nem mindegy, eggyel több vagy kevesebb van a pillanat kvadrilliárdnyi vagy még több (Nem jut eszembe nagyobb szám!) időintervallumában, mert a folytonosság miatt születnek, meghalnak, meghalnak, születnek és így tovább. Nem öncenzúrázok. Szóismétlek és kész. Büszke vagyok magamra, hogy ennyit is írtam. Csipetnyi momentum arról, hogy még leheletnyit normális is tudok lenni. Szóval, jöttek a húgomék. Pestről. Nem jó! Budáról. Ott, a fővárosban sem mindegy, ki hol lakik, miképpen Debrecenben sem. Én éppen itt. Hogy illik-e hozzám e miliő, az nem az illés kérdése, sokkal inkább a pénztárcámé. Azt meg folyamatosan csapolom, vásárlási –és egyéb kicsapongásaim kivonva sem tudnék máshova költözni. Ím, egy hazugság! Tudnék, csak már ehhez sincsen kedvem. Szóval, morózusan szemlélem az órát (Nekem még van olyan, csak a konyhában tartom, mert ketyeg, s idegesít a tikk-takk, aludj csak mondókája…), éppen negyed nyolcat mutat. Bakker! A húgomék mindig mondják, hogy ne főzzek, de én szeretek házi ebédet készíteni, így a pillanatnyi új nap lebegés után, iziben neki is látok kotyvasztani, sütögetni. Aztán mégis elmegyünk étterembe is, mert előre megbeszéltük, hogy ez így lesz. Persze, itthon is ettünk. Nesze neked kilók! Mert azok hívás nélkül is ragadnak. Alattomos dolog ez a gasztronómia. Mindenféléről társalogtunk, jó volt. Aztán, mielőtt indulni készültek volna, rám tört a sírás. Mert Zsófi nemléte miatt jöttek, én pedig belegondoltam ebbe a nemlétbe. És abba, hogy a templomi sírjából nem fog már soha alakot ölteni a pora… Meg micsoda morbid ötleteim vannak! Pornak nem veszünk heverőt. Vagy mégis. Zsófit akarom! Zsófit akarom! Zsófit akarom! A húgomék érzik, hogy baj van. Megkérdezik egy ismerős pszichiáter főorvos számát. Név szerint ismerik, miképpen én is immár sok-sok évtizede. Olyan fél baráti kapcsolat miatt nem lehet a terapeutám. Mondom nekik, hogy hagyják. Úgysem mennék kórházba. Legutóbb, mikor egy másikban voltam, képes volt a kezelőorvosom azt írni a zárómra, hogy kutya bajom, gyógyszerátállításon voltam, igaz, amit átállítani vélt, azt sohasem szedtem, meg azt is, hogy leugrottam egy hídról. Ha leugrottam volna, nyilván nem itt lennék, de itt vagyok. Acsarkodás mentesen tudomásul vettem eme ironikus, cinikus és gúnyos zárójelentést, csak azon tűnődtem el hosszasan, vajon, akkor is így vélekedne-e eme szakember, ha a saját gyermekével történne ugyanaz, mint az enyémmel… Mert Kedves Pszichiáter Úr! Ne tessék félvállról venni a szakmáját, mert egyszer visszabassza az élet mindazt a rosszat, amit a betegeivel tett! –gondolom. Persze, mindegy. Neki van életcélja, van kit felnevelnie, megvan az a lehetősége, hogy unokái születhessenek, nekem meg marad a heverő Gyermek nélkül.

M. Fehérvári Judit


Debrecen, 2017. június 26.

2017. június 10., szombat

Zsófi nincs...






Ha valaki arra vetemedne, hogy interjút készítene velem is…
Zsófi nincs, de olyan, mintha csak külföldön, Pesten, Nagymaroson vagy bárhol lenne…
Néha azonban tudom, hogy nem jön haza többé, de nem hiszem el ma sem


Milyen Gyermek volt Zsófi?

Csöndes, a közösségben magába zárkózó, otthon kiteljesedő. A bölcsödébe egyszerűen nem volt hajlandó beszokni, sem az óvodába, volt idő, amikor többet voltam otthon vele táppénzem, mint, amennyit dolgoztam. Nagyon ragaszkodott hozzám, s miután imádtam, s nem csak azért, mert egyetlen gyermekemként látott napvilágot négy vetélés után, hanem, mert imádnivaló volt. Négy évesen, mikor eltörtem a jobb lábam, gyakorlatilag ő volt mellettem egész nap, s még a boltba is elment. Igaz, akkor máshol éltünk. Egészen középiskolás koráig a példaképe voltam. Dolgozatai erről tanúskodnak. Az apja hiányát, aki egy éves kora után kicsivel, tragikus hirtelenséggel elhunyt, úgy próbálta kompenzálni, hogy mindig arra várt, hogy felfigyeljenek rá, hogy rá figyeljenek. Sok ember aztán valóban észrevette a benne rejtőzködő briliánst: Árkosi Árpád, dr. Mészáros Eleonóra, Csanádi Judit, Rybaltovszkiné Mocsár Gyöngyi, Subiczné Palotai Erzsébet, Szilágyi László, Várhalmi Ilona.
Amikor a Légy jó mindhalálig című színdarab debreceni díszbemutatója után megkérdeztem Árkosi Árpád rendezőt, hogy „Miért pontosan Zsófit választotta Doroghy Ilike szerepére?” , egyszerűen csak annyit válaszolt: „Mert tehetséges.”
Hetedikes volt, amikor sajnos, éppen miattam, a féltésem miatt találkozott a színházzal, mert a művésztanára voltam. A város másik végén éltünk, nem akartam, hogy egyedül járjon haza, így oltódott be lassan a színház szeretetével. És rajzolt, festett, kiállításai voltak, de otthon igyekeztem megkímélni mindentől, mert a széltől is féltettem. Soha nem játszott a szomszéd gyerekekkel, s utálta, ki nem állhatta a környéket, ahol ma is élek. Amikor el akartam cserélni a lakást négy házzal arrébb, akkor egyszerűen csak annyit mondott – Ez már egyetemista korára esett…-, hogy akkor soha többé nem jön haza, mert nem fog elmenni ennyi ház előtt. Itt egyes embereknek ugyanis az a szokása, hogy ordítozó üzemmódban képesek csak kommunikálni, s olyan a környék, mint egy falu. „Túl sok a pados ember!”- mondaná Zsófi. Hétvégén vagy régiségpiacra vagy az ócskapiacra vagy templomba jártunk. A templomot nem szerette, de a hit érdekelte. Egy nyáron át hirtelen ötlettől vezérelve angol Biblia órákra járt. Felsős korában nyaranta túratáborokban vett részt: szerette a kalandokat, a természetet. Imádta a társasjátékokat, a könyveket, Szabó Magdát. Egészen 11.-es koráig nem volt otthon internet, mert én elleneztem, így sokat jártunk együtt könyvtárba is netezni, beszélgetni, s olvasni. Az amatőrizmus felnőtt korában elkeserítette, de azt írta nekem egy füzetbe 2008-ban, hogy szeretné, ha író lennék, de csakis az én életem írjam, s csakis prózában. Volt nevelőapja, akivel, mire kamaszodott, nagyon jól kijöttek. A hátam mögött szervezték a különböző csínytevéseiket. Nem voltunk gazdagok. Bárminek örült, amit kapott, bármit szeretett, ami az elhunyt nagyszüleié volt, gyűjtötte a fényképeket, a tárgyakat, később még a vonat-, busz-, s egyéb jegyeket is. Nagyon sokat utazott. Kisebb korában imádta édesanyámat, akinek örökölte a keresztnevét, s, aki akkor hunyt el, mikor Zsófi tíz esztendős volt. Vigasztalhatatlan volt sokáig. Ha otthon is dolgoztam, hagyta, s csak néha jött be, hogy nem zavar-e. Volt, mikor segített dolgozatokat javítani, s ezt nagyon élvezte. Volt egy barátom, akit nagyon szeretett, miképpen a keresztapját is, akinek oroszlánrésze volt abban, hogy megszeretette a festészetet, s jellembeli-és külső hasonlóságok miatt úgy hiszem, Peer Krisztiánt is. 12.-es volt, mikor megköszönte, hogy soha nem politizáltam.


„Van, akiben felemás érzéseket kelt, hogy ilyen sokat és őszintén nyilatkozol Zsófiról, a haláláról és a gyászról.” Peer Krisztiánt erről kérdezte Farkas Edina Lina, s most az én szemszögemből is szeretnék nyilatkozni


Zsófinak már hatodikos korában volt egy fiú rajongója, aki úgy két éven keresztül járt hozzánk. Együtt bicikliztek, s együtt beszélgettek az életről. Középiskolás korában aztán még több fiúnak tetszett, de semmiféle komoly kapcsolata nem volt Krisztián előtt. Persze, amikor először bemutatta Krisztiánt, ledöbbentem. Nem értettem, miért pontosan Ő az, aki Zsófinak kell, főképpen, amikor megtudtam, hogy Ő a Fallosz monológok szerzője. Aztán egyszer, amikor hozzánk jöttek látogatóba, láttam Krisztiánt, ahogyan lehajol egy sárga virág elé, megcirógatja pillantásával, óvatosan felemeli a növény fejét, s attól kezdve tudtam, miért éppen Ő, de nem örültem neki. Most Ő az egyetlen, aki nekem Zsófiból maradt. Nagyon nem tetszenek az interjúi, a szóhasználata, már-már úgy vélem, hogy nem egyszer meggyalázza Zsófi emlékét, miközben a saját gyászával, lelkiismeret furdalásával nem képes szembenézni. A legelső dolog, amit tőlem Zsófiról megtudott az volt, hogy hőemelkedés esetén is antibiotikumot kell kapnia, mert van egy szívbetegsége. Azon az éjjel, mikor Zsófi nagyon rosszul volt, Ő nem volt otthon. Persze, lehet, ha otthon lett volna, akkor is ugyanez lehetett volna a végeredmény, mert külön szobában aludtak, még nem éltek olyan régen ott, hogy a hőmérőt is kicsomagolják. Vagy Zsófi életben marad, s most nagyot nevetünk ezen az egész majdnem egy esztendő borzadályon. Zsófi, ha hazajött, csak aludt és aludt. Ha lázas volt, a szemei csillogtak, s nem nagyon evett, nem kelt ki az ágyból, sápadt volt, elesett. Nagyon sokat vállalt, s nagyon sokan kihasználták naivságát, s azt, ahogyan a karrierje miatt mindent elvállalt. Közülük a mai napig egyetlen ember sem szólt hozzám egy szót sem. Miért is tennék? Szegény vidéki, a létminimum alatt tengődő rokkantnyugdíjas pedagógushoz? Ugyan már! Igaz, azóta, mióta ez megtörtént, a művészvilág előttem leszerepelt, s nagyon. Kategorikusan ki merem jelenteni, hogy vannak emberek, s vannak a művészek. Ma ezt gondolom az emberiségről. Krisztián háromszor jött le Debrecenbe, igyekszem vigasztalni, holott önmagam sem tudom, csak ilyenkor megnyílik az ember, az esendő, s igyekszik a legjobb arcát mutatni, nevetni is akár. A legutolsó alkalommal a húgomék nagyon megharagudtak rá, mert cirkuszolt, hogy induljanak már Pestről, itt pedig annyira zokogott, hogy embert soha életemben nem láttam ennyi idő alatt ennyi könnyet ontani. Esendő, elkeseredett, semmi életkedve, akárcsak nekem. Zsófi azonban nem ezt szeretné, hanem azt, hogy az Ő emlékét ápolja, s nem így, hanem azzal, hogy fenn tartja a munkásságának a huszonöt év alatti eredményeit, azaz nem hagyja cserben a nem létében sem Őt. A Peer 42 brutálisan őszinte, már-már kegyetlen néha Zsófihoz is, nem csupán Önmagához. Krisztián nagyon jól ír, befutott költő lett ismét, noha ezen az áron Ő sem akart volna írni. Zsófi ennél sokkal szemérmesebb volt, mint, ami a versekből üzenetként a befogadó felé árad. Nekem ez nem tetszik, de a versek, mint lírai kompozíciók tökéletesek. S bánt Krisztián önfeledt alkoholba fojtom bánatom önpusztítása is. Zsófi nagyon haragudna Rá, habár Krisztián „elszerettelek anyádtól” szóképe nem az akar lenni, mint, aminek látszik, de mégis igaz.


„Azt mondod, meglep, hogy a könyved ekkora érdeklődést váltott ki, de azért sejthető volt, hogy 15 évnyi hallgatás után egy ilyen pőrén kitárulkozó gyászkötet nagy port fog kavarni.” (Farkas Edina Lina)

A könyv, mint már írtam jó, csak túlságosan intim. Ez rossz. Azonban készült egy másik könyv is Zsófi emlékének adózva:
Ez az én magánkiadásom, s nyilván nem port akart kavarni, miképpen a Peer 42 sem, hanem ugyanazt éreztem, mint Krisztián. Valahogyan addig élek csak, amíg ez készen nem lesz. Azóta van még egy, s talán lesz még egy könyv, s ezzel én befejeztem a könyvszerkesztést. Zsófi írásai, képei, levelezései, s az én érzéseim öntenek a könyvben formát. Érdekes, hogy a művészvilág erre abszolút nem reagált, miképpen a pécsi Csorba Győző Könyvtáron kívül a közművelődési intézmények sem. Ellenben vadidegen emberek, akik sem Zsófit, sem engem nem ismertek, a volt tanítványaim, néhány volt kollégám, s az internetről egy már nem létező közösségi oldalról, s egy irodalmi portálon író emberek mindenképpen szerettek volna a könyvből a rokonainkon kívül. Ez jó, mert különben mi értelme lehet egy megszületett emlékkönyvnek?!

Lehetett volna más kimenetele Zsófi életének?

Nincs nap, nincsen olyan óra, nincsen olyan pillanat, mikor ne ezzel ostoroznám magam. S igen a válaszom. Csütörtökön Zsófi felhívott, hogy fáj a torka, de egy díszlethez válogat anyagot, s letette a telefont. Ilyenkor én soha nem zavartam, Krisztián pedig nem szerette, ha telefonáltunk, így aztán Ő hívott a kutyasétáltatások alkalmával. Nem zavartam, miképpen máskor sem, mert nem tudhattam, mikor hol van éppen. Aznap Horváth Csaba rendező, akitől kaptam néhány soha meg nem valósult ígéretet, hazaküldte Pestről Nagymarosra, mert olyan rosszul volt. Eleve meggyőződésem, s megingathatatlan, hogy Zsófi a POSZT-on kapta el az agyhártyagyulladás baktériumát, így aztán ez egy negatív tényezőként szerepel egy sohasem látott ember szemében az én megítélésemben. Egy vérvétel elegendő lenne ahhoz, hogy beigazolódjon a gyanúm, de minek? Hogy más is önsanyargatásban éljen tovább? Ellenben már itt lehetett volna úgy lépni, hogy valaki elviszi a Lányom Pesten az ügyeletre. Ha antibiotikumot kap, nem töri át a véragygátat a baktérium, s megmenekül. Vagy, ha pénteken felhívom, s azonnal Nagymarosra megyek… Még tovább ragozva, ha abba a gimnáziumba megy általános iskola után, amit első helyre írtunk be, s nem cserélünk sorrendet. Vagy, ha nem vagyok a művésztanára, vagy, ha nem nevezem be minden versenyre, mert pedagógusként jobban tudtam egy átlagembernél, milyen versenyek vannak. Vagy, ha nem írjuk be a Magyar Képzőművészeti Egyetemet, ahova járt, vagy, ha hagyom, hogy az egészet ott hagyja három tanára miatt, s hazajöjjön… Csak ekkora az életünk már úgy volt berendezve, hogy én negyedikes korában táppénzre mentem, hogy segítsek az OKTV-ben, ahol művészettörténetből hetedik helyezést ért el, s az érettségire való felkészülésben, s, hogy rendezni tudjam azt, hogy Pesten éljünk együtt, ami aztán nem valósult meg, mert abban az évben szakvizsgáztam, aztán tovább dolgoztam egészen 2011-ig, amikor Krisztián belépett Zsófi életébe. De az is elképzelhető, hogy ha a Húgom és Sógorom Zsófi keresztszülei, akkor másképpen alakul az egész világképe… Vagy, ha nem hal meg az Édesapja… Ráadásul én be vagyok oltva streptococcusos tüdőgyulladás ellen, ami a meningococcus ellen is véd. Zsófi azért nem volt, mert a kanadai tanulmányai előtt annyira haza akart menni Krisztiánhoz, s mindig haza akart menni, hogy a háziorvosunkkal a saját nevemre írattam ki végül azokat a legfontosabb gyógyszereket, amelyekre szüksége lehetett… És körülbelül még ezerféle okot fel tudok sorolni, de attól még Zsófi nincs… És akkor is itt lenne, ha Krisztián beleegyezik abba, hogy a kanadai tanulmányai alatt legyen terhes. Annyira nagyon haza akart ugyanis jönni, annyira nem bírta Krisztián nélkül, hogy ez lett volna az egyetlen megoldás arra, hogy ne keljen visszafizetni a tandíjat. Nekem így is öt kölcsönöm volt, mire Zsófi befejezte a középiskolai, s elkezdte az egyetemi tanulmányait. Nem volt más lehetőségem, de én is azt szerettem volna, ha a Gyermekem sikeres, s megengedheti magának, hogy tanuljon. Ily módon maga a rendszer is felelős Zsófi miatt.

Hogyan él most?

Nagyjából két barátom maradt: Kertész Évike és Farkas Marianna. Az utóbbi vitt fel Pestre, hogy végignézzem Zsófi haldoklását, mert az akkori élettársam inkább a saját életével foglalkozott, s mára nem is az élettársam, de a legnegatívabb véleményem van róla, ami csak emberről lehet. Zsófi Édesapja előttem halt meg hátsófali szívinfarktusban, s végignéztem a szüleim elfogyását is, ahogyan a rák végez velük. 2005-ben és 2009-ben ornitózist kaptam, majdnem belehaltam. A gyászterapeutám szerint nekem kellett volna meghalnom. Miután nem itt éltem, s hazaköltöztem, leestem a lábamról. Három pszichiátriai osztály (A legutolsó embertelenségét tükrözi az, hogy három nap után megtiltották, hogy Zsófiról beszéljek, s a zárójelentésemben az szerepel, hogy gyógyszerváltás miatt voltam ott, s egy olyan gyógyszert váltottak le, amit soha nem szedtem… Az ottani tanárnő engem, mint beteget úgy lehordott, amiért egy másik beteg előtt azt találtam mondani, hogy Feldmár András szerint annak, akinek semmije sincsen az életben, joga van az önpusztításhoz, hogy levegőt sem kapok azóta sem, ha csak arra gondolok, miért nem tudtak engem is betegként kezelni?! Talán, mert örök vesztes vagyok, s velem bármit meg lehet tenni még azoknak is, akiknek gyógyítaniuk, de legalábbis vigaszt kellene nyújtaniuk egy mindenkijét elvesztett, gyászoló anyának... Ezen a klinikán azonban képtelenek voltak erre...), egy ortopédiai, egy belklinikai, s egy mozgás rehabilitációs osztály áll mögöttem. Már nem járókerettel, hanem bottal közlekedek, ha nem tudok önmagamtól mozogni. Itt megkergetett egy nő, nem szól hozzám senki, mert nem lehettek ott Zsófi búcsúztatásán… Soha nem szerettem itt élni, de egyelőre nincs más lehetőségem. Ha valahol meglát egy ismerős vagy elfordul, s int, hogy ne is szóljak hozzá vagy meg sem ismer. Farkas Mariannán és Kertész Éván kívül szinte senkire sem számíthatok. A Húgomék dolgoznak, jönnek, amikor tudnak, de nekem nincs erőm ott lenni, azaz Pesten, ahol Zsófi volt, s most nincsen… A nagy ígéretek után magamra maradtam. Napokig nem szólok senkihez, télen napokig nem láttam egyetlen embert sem. Krisztiánnal egyetértek abban, „Hogy elvesztem az eszem, és nem veszem észre.” És nem akarom ma sem megélni Zsófi elvesztésének egy éves évfordulóját, mert minek… Gyermek nélkül egy anya holt kőtömb, semmi más.  Egy időben mindenféle médiának írtam, hogy segítsenek nekem Hollandiába kijutni eutanáziára, mert leéltem az életem, s reményem sincs arra, hogy jobbra forduljon bármi is: se gyermek, se Unoka, se semmi. Senki sem válaszolt. Mindenki azt gondolja, megbolondultam, s csak nevetni lehet ezen a kérésen. Zsófi szobáját nézegetem, s azon gondolkodom, mit szeretne vajon, ha élne… Vettem neki egy másik ágyat, mert egy hete vettem le azt a lepedőt, amiben utoljára itthon aludt, mert egy pléddel takartam le, ugyanis elvileg másfél hét után hazajött volna egy időre, mert minden energiáját a munkába, s a gyermekáldás mielőbbi eljövetelére fordította. Néha eszembe jut, amit kicsi korában mindig leírt nekem egy papírra: „Ne sírj, anya, szeretlek!” És nincs többé ez a csodálatos teremtés, ez egyszerűen nem lehet, hogy vagyok csak én…


Krisztián a Peer 42 végén leírt kilencvenkilenc olyan nevet, akiknek köszönetet mondott. Lenne-e önnek kilencvenkilenc ilyen neve?

Nem. Sokkal kevesebb lenne, ellenben betűrend nélkül íme, a felsorolás azokról, akik a legtöbbet törődtek velem a tragédia közben, után, s néhányan azóta is:

Kertész Dénesné Éva
Marianna Farkas
Anikó Fehérvári
Laszlo Bede
Gyongyi Rybaltovszki
Gabor Mocsar
Seres Gábor
Dezső Ilona Anna
Dr. Mészáros Eleonóra
Szabó Levente
Boldogh Péter
Dr. Szatmári Éva
Dr. Kriskó Miklós
Balázs Kovács
Dóra Kovács
Pius Atya
Krisztina Mezei
Gősi Vali
Zsuzsanna Pénzes
Juhászné Kovács Daniella
Árpád Ujfalusi
Sarolta Berkesdr
Zsoltné Bihary
Peer Krisztián
Lajos Bocskai
Ágnes Kerekes
Zsuzsa Csekei
Lucskai Péter
Györgyné Juhász
Ági Figeczki
János Vince
Nagy Sándor Zoltán
István Kelebi Kiss
Vesztergom Andrea
Balogh Anikó
József Molnár
Ildikó Isai
Nagy Alexandra
Valéria Figeczkiné Bakosi
Háda Fruzsina
Izsó Mária
Némethné Sarolta Saci
Orsi Kissné Zilahi
Szűcs Judit
Károlyné Sólyom
Aniko B Nagy
Katalin Németi-Vas
Dóra Rózsavölgyi-Nemes
Artúr Vranyecz
Huszar Katalin
Klára Szilágyiné Kiss
Eke Angéla
Bódorné Gellén Anna Katalin
Zsidai Erzsébet
Könyves Tóth Enikő
Sándor Márkus
Tibor Kovács
Kun-Szabó Tibor András
Janisch Attila
Lénárdné Csépán Réka
Jenei Zoltán lelkipásztor
Széchenyi kerti Református Szociális Szolgálat
Gál Judit
Solymosiné Ági
a Kodály Kórus néhány tagja
Dr. Schmidt Tibor
Csikos Sándor
Ilona Várhalmi
Erzsébet Palotai
Subicz István
Dr. Juhász Edit
Dr. Csuhaj Gyöngyi
Nagyidai Zsuzsa
Gyulaváriné Legoza Vilma

2017. május 23., kedd

A felháborító magyar egészségügy... Meg a szemünk világa mentőakció sikertelensége






Úgy kezdődött, hogy nem vertem be a szemem, de mégis szét akar robbanni közvetlenül mellette  a csont, ja és szépen levet is eresztett a seb, ami csak úgy lett... És összeragad, meg könnyezik... Na, persze, a nyárfapamacsok nem allergének az illetékesek szerint, a televízió mást mond persze, de az mindig mást mond, így nem érdekes (Néha igazságtartalma is lehet azért a dolgoknak, mert a szomszédomnak azt mondták a tüdőgondozóban, meg a húgom is úgy értesült Pesten, hogy a nyárfa nem allergén)... Ellenben nálunk egy ideje nyárfahó van mindenütt, néha még a fazékban is...
Így aztán ma elmentem a fogalmam sincs hova, mert régen OTI volt, aztán SZTK, később EJK, most nem tudom, mi is a neve ugyanannak az intézménynek... A parkolás méregdrága, de rásegítettek az ottani számosztók... Beállok, pontosabban kint állok az utcán a sor miatt... Fél 9. Fél 10-kor aztán, mikor sorra kerültem, azonnal közölték, hogy a szemészeti és a nőgyógyászati (Nem tudom, mi köze a kettőnek egymáshoz, mert férfiak is járnak szemészetre...) ellátás számosztása az emeleten van... Újabb sor... Fél 11. A hölgy, az egyetlen unott, pökhendi, lekezelő, s közli velem a sebes szememre tekintve, hogy ez nem igényel azonnali ellátást, mert az csak akkor jár, ha kiáll mondjuk a szememből egy fél szikla... Enyhe túlzás ugyan, de csak erős, idegen tárgytól támadó vérzés esetén látnak el, másképpen nem. Nagy levegő... Aztán kértem egy magánszemész telefonszámot, hadd örüljön, örüljek, mert az Debrecenben, ha van is, méregdrága... Ő nem tud... Dühömben bekopogtam a neurológiára, ahol ismerem az orvost... Sem beutalóm, sem semmim sem volt, de legalább a derekam megvizsgálta, gyógyszereket írt ki mindösszesen 13 perc alatt... Ilyen is van! A sebes szemem meg majd elmúlik alapon gyógyulna, ha...,mert a neurológusom kérése a saját kollégáihoz, hogy tudniillik vessenek már rám egy pillantást, sem hatotta meg a mindössze két ott dolgozó orvost...
Ellenben itt a poén: a kardiológiára újabb sorban állás után október nyolcadikára kaptam egy időpontot... Parkolási költség a nagy parkolóban, ami mindenféle földhányás és kátyú potom 1560 Ft, így aztán haza is autókáztam, hogy a fene vinné el ezt az egészet!

2017. május 22., hétfő

Ma az elengedésről elmélkedtem...












s valójában nem sokra jutottam... Életkoromból adódóan engem a szüleim nagyon féltettek, s nem igazán szerették volna, ha hamar felnövök, önállósodom. A húgommal már más volt a helyzet, mert ő a kisebbik jogán kivívta a teljes egyenjogúságot. Igaz, akkor már tizennyolc esztendős volt.
Nekem valahogy sohasem volt határozott elképzelésem semmiről sem. Egyetemre jártam, tanár szakos voltam, de soha nem akartam tanítani... Aztán valahogyan úgy hozta az élet, hogy mégis... És hosszú évtizedeken keresztül... Szép volt, nem bántam meg, de, ha ma volnék fiatal pályakezdő, inkább valamilyen tudományos kutató lennék. Valójában egész életemben közösségben éltem, szerettem, imádtam a gyerekeket, s a kollégáim java részét is,
Mégis. Ha innováltam, ha pályáztam, ha tankönyvet írtam, azt csakis egyedül tettem, s még csak a gondolatát sem tudtam elképzelni annak, hogy teamben dolgozzam. Magányos farkasként jobban esett minden, s nagyon érdekes, hogy életemnek a nagy fordulópontjain mégsem én mondtam igent vagy nemet a dolgokra, hanem vagy a szüleim,  vagy a férjem vagy a gyermekem.
A Lányom, Zsófia tizenhárom hónapos volt, midőn tragikus hirtelenséggel elhunyt az édesapja. Mivel ekkor már csak két nagyszülő élt, de édesapám másfél év múlva alul maradt a tüdőrákkal szemben, így valójában csak mi voltunk egymásnak. És Zsófi mindennél jobban sikeres akart lenni, s úgy vélte, Debrecenben nem tudja megvalósítani egyetlen álmát sem.
2009-ben, mikor maximális pontszámmal, s első nekifutásra felvették a Magyar Képzőművészeti Egyetemre, bennem valami eltört. Egy egész esztendőn át csak zokogtam. Táppénzre mentem, de a messze Budapest már nem vonzott, mint fiatal felnőttként. a Lányom így meg merte tenni, amit valójában én sohasem: az önmegvalósítás útján beteljesítette feladatát, küldetését, s ebbe halt bele mindössze huszonöt esztendősen.
Ma belegondoltam abba, vajon, hogyan lehet gyermek nélkül élni és meddig tart vajon az életem, mert nem tudok én ma már semmit sem, csak zokogni, zokogni és zokogni...
Jaj, Istenem, Zsófi! Megérték ezek az álmok a nem létezést?