2017. november 19., vasárnap

Csöndszigetek és csöndhegyek







Hirtelen a semmiből egy zsákvarrótű állt keresztbe a torkában, s a nyakán tűzvörösbe öltözött és kidülledt az összes ér. Ezután villámsebesen és hallatlanul gyorsan követték egymást az események. Mindeközben végig telefonált.
A vér és a kínszenvedés útja Pilátus ítélőszékétől a Golgotáig vezet - gondolta. Már a háziorvosa megállapította a rendellenes EKG tényét, amit immár másodjára írt ki a szerkezet. Nem sokkal később öt mentős érkezett meg, akik újabb három vizsgálatot végeztek el, majd elvitték. Nem is értette, miért.
Gondolatai olyan össze-visszakalimpáltak, hogy utólag nem volt képes többé visszaemlékezni rájuk. A vállain lévő keresztet sem vette le senki sem. Lelkében cipelte lánya korai, tragikusan hirtelen bekövetkezett halálának összes tényét. Immár sokadjára esett el a teher alatt. Volt, hogy a lábai, volt, hogy a kezei mondták fel a szolgálatot, pedig hosszú út állt még előtte. Néha eszébe ötlött a veje is, aki semmit sem segített a fájdalom elviselésében, sem abban, hogy megtörje a csendhegyeket, amelyeken csupán egyedül gázolt át...
Az artériás vérvétel csak másodjára sikerült. Így verték Krisztus csuklóiba is a szögeket- suhant át agyán a kósza gondolat, miközben a ruháit kereste. Megfosztották azoktól is, csupán egy lenge köntösfélét adtak rá. A hetedik vérvétel után a vörös folyadék, amelyet az orvosok tűi okoztak, stigmatizálták a textíliát, ami már inkább egy lepelhez hasonlított. Mindeközben veszekedett. Hangosan adta orvosai tudtára, hogy nem egyezik bele a CT-be, s nem hajlandó semmit sem aláírni. Már tizenketten álltak az ágya körül, s egyre győzködték. Az embólia lehetősége mindent felülír - harsogta az egyikük dühösen. Nem értik, hogy olyan gyógyszert vettem be nem is olyan régen, amitől leállnak a veséim, ha a kontrasztanyaggal összekeveredik? Olvassák már el a papírjaim! -kérlelte őket ezután már sokkal halkabban. Adunk akkor egy köptető infúziót a CT előtt és után is - felelte az egyikük. Kár, hogy egy CT-be nem lehet belehalni! - pergett előtte tudatának rejtett mélye.Belehalni! belehalni! Belehalni! - kiabálták a filmkockák, miközben olyan harmincöt perce egy bezárt mentőben felejtették  majd a házi mentősök a liftben összevissza nyomkodták a gombokat, mert mindig kitettek még valakit, de őt azért sem. Tulajdonképpen, érthető volt a bánásmódjuk, hiszen háromszor jöttek éppen érte, mikor nagy nehezen azt válaszolta az őt zaklatóknak, hogy elkészíthetik azt a felvételt, ha annyira akarják.
A feje ekkor már annyira fájt, hogy úgy érezte töviskoronát tettek rá, s mindegyik kiálló része a vénáiba, sőt még tovább az agytekervényei közé hatol, s ha így halad, akkor a Golgota összes csontja is átszeli majd azt a majdnem gömböt, ami a nyakából ered. Már a sokadik fájdalomcsillapítót nyomták a branüljébe, mikor meglátta az egyik éjszakai beteget kísérő  két ember ruhájának hátán a feliratot: "büntetés-végrehajtás". Nagy, hájas emberek vettek körül egy törékeny, vért hányó, halovány arcú nőt. Nem bírta levenni a szemét az egyik jobb oldalán viselt fegyveréről. Ha most kirántanám onnan, gyorsan felhúznám, s főbe lőném magam, minden problémám megoldódna - képzelte. A férfi ekkor , mintha csak meghallotta volna gondolatait, hátra fordult, s hosszasan nézte őt.
A CT asszisztenst aztán újra megkérdezte arról, mit gondol a kontrasztanyag beadásáról. A fiatal nő azt válaszolta, hogy ő már régen hazament volna az ő helyében. Haza? - kérdezte magától kissé eltompultan. De nincsen haza - vizionálta rezignáltan. Már így is úgy érezte magát, mintha az otthon-heroin elvonási tüneteit nyitotta volna ki Pandora szelencéjéből. Tudta, milyen kivételes helyzetben volt, mikor élt a Lánya, s most érezte először annak a huszonöt esztendőnek minden szépségét, reményeit és hitét, amelyben együtt élhettek.
Nem emlékezett arra, hogyan került egy osztályra, sem arra, mi minden történt vele az elmúlt huszonnégy órában, amíg megadatott számára egy feltámadás, melyet nem kívánt egyetlen érzékszerve sem, hiszen az életet mégiscsak annak kellene élnie, aki kívánta, mindennél jobban kívánta azt, nem pedig neki...

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2017. november 19.

2017. november 16., csütörtök

Don't panic



                                                 Zsófi festménye 2009-ből



Zsófi egyik jegyzetfüzete kezdődik ezzel a mondattal... Felvételizni ment Pestre. És mindent lejegyzett az útvonalakkal kapcsolatosan. Először járt életében Pesten. Ügyes és talpraesett volt, s a maximális ponttal vették fel a Magyar Képzőművészeti Egyetemre.
Az iskolában soha sincsen szünet, így én itthon maradtam, de bárcsak ne tettem volna!
Azóta rengeteg szünetem van, s még több egyéb elintézni valóm.
És a tegnapi nap rám szakadt. Miután anyagilag igen megcsappantam, s volt még némi Euróm, így elindultam beváltani. Jó messze tudtam csak parkolni a beváltóhelytől. Majd egy licitcsoport egyik tagját látogattam meg. Kell nekem ilyen marhaságokkal idegesíteni magam! Aztán másfél óra pszichológus következett, aki nem tudott velem mihez kezdeni, mert végig is bőgtem a másfél órát, s egy szót sem szóltam... Ültünk. Többször próbálta elérni a pszichiáterem, szerencsémre, nem sikerült neki! Ezután elmentem hátsó kipufogódobot vásárolni a Bárdiba, mert ott van még 40 százalék kedvezményem. Csak jó volt tanárkodni! Vettem még egy-két mütyürt. Ismét egyedül voltam nő és nem szerelő a boltban. Ezután sajnos belesodródtam a kamionok közé, mert átalakítják a város közlekedését... Jó másfél óra múlva ilyen-olyan sohasem látott utcás kerülőkkel a Tescóban voltam, ahol visszaadták a pénzem, én meg a telefont. Aztán autószerelő...
És akkor este olyan rosszul lettem, mint még soha... Szerintem nem pánik volt, mert egy zsákvarrótű nőtt a torkomban, iszonyú piros volt a nyakam, a vérnyomásom pedig az egekben...
Telefonon egy barátnőm végig próbált nyugtatni... Valamennyi, de nem teljes sikerrel.
Mindenesetre, elmegyek ma a háziorvoshoz, mert várom ugyan a halált, de inkább elaludnék csöndesen...

2017. november 1., szerda

Mindenszentekre






                                                                            
                                                        … azt hisszük, hogy a halál mások ügye…”

                                                                                     (Paul Guimard)


Édesanyám annak idején - többek között- mániákusan gyűjtötte a Rakéta Regénytár könyveit is, s az egyik kedvence Paul Guimard francia írónak Az élet dolgai című könyve volt. Minden évben legalább két-három alkalommal elolvasta, ahogyan később én is, majd a Lányom is. Érdekes, mert ma már csak én vagyok jelen ebben az élők lakta térben és időben, miközben ők egyszerűen fogták magukat, s engem meg sem kérdezve, csak úgy elillantak a holtak közé.
Manapság, ha a családomról kérdeznek az emberek, egyszerűen csak annyit szoktam válaszolni: Nincs. Az emberek leginkább azon lepődnek meg, hogy ötvenöt évesen itt állok Gyermek nélkül. Ki a fene akarta ezt így? Nem hiszek a felsőbb akaratban, sem semmiben, mióta Zsófia sincsen, de a mai napon a médiától kezdve mindenütt csak emlékeznek és emlékeznek, s ragyognak a temetők is.
Emberek vagyunk, s hajlamosak arra, hogy mindenféle badarságot befogadjunk csak azért, hogy túlélőként csak egy kis időt nyerjünk még ügyeink elintézésére, de akkor sem értek egyet azzal, hogy az ember elfeledi a halottait vagy a szívébe költöznek, akár egy szeretetmécses, mert látni szeretném Zsófi boci szemeit, annak ragyogását, érezni testének már-már anorexiás soványságát, hallgatni a terveit, ha csak elmerengve is, de saját élményként megélve azokat a dolgokat, amelyek Vele, s nem mással történnek, történtek meg, de nem lehet. Elválaszt a fal. Nem a múlt, nem a jelen, a fal. Az a bizonyos másik oldal.
Teljesen feleslegesnek tartom a bölcsészek rángatózásait, amikor a pszi-komplexum (pszichológia, pszichiátria, pszichoterápia) identifikációját kívánják meghatározni, sőt, egészen addig merészkednek, hogy ezen tudományos diszciplínáknak van-e egyáltalán bármilyen létjogosultsága életünkben, mert én ma Anyámra és az Egyetlen Lányomra gondolok. Mindketten Zsófik. Lehet, én azért vagyok még itt, mert Juditnak neveztek el? Hogy ez mekkora marhaság! De jogomban áll hülyeségeket is beszélni, kit zavar? Szerintem senkit, így aztán az időátállítási meg egyéb zavaraim mellé befurakodik az idill.
Fekszünk az ágyon. Mindhárman. Zsófia középen. Mesés könyveket olvasgatunk. Karácsony van és olyan időtlen minden, de nincs még tíz éves sem, s talán, olyan második osztályos lehet. A béke szárnyai takarnak be bennünket, s nevetünk, ölelkezünk, kacarászunk, együtt sütünk-főzünk, s nem kapcsoljuk be a TV-t sem, a villany sem világít, csak a fényláncok az ablakokon, s a fákon, majd Zsófi üvegfestékkel egy cicát rajzol az ablakra, aki egy nyuszit dögönyöz, az ajtó üvegére pedig egy csengő kerül. Ma is itt vannak, akár Zsófi dolgai, Anyám bögréje és mindkettejük fürdés utáni babaillata keveredik a levegőben a szegfűszeg és az ánizs aromájával… Itthon vagyok. Itthon vagyunk.
Este Anyám előveszi kedvenc könyvét, amiből már nekem is van egy, s olvasni kezdi. Zsófi is lapozgatja a Jézuska által hozott könyveket, de még mindig a szemeinket rontó, s lelkeinket gyönyörködtető, s éppen villogóra állított fényben, s az aromamécsesek illata, s a hófehér gyertyák lángja burkot fon körénk. Zsófi mellett fekszem. Beszélgetünk. Az Édesapjáról, akit azért nem láthat, mert ott magasban Jézuskával körtáncot jár nekünk, hogy mi vidámak legyünk mindig. Meg a Nagyszüleiről is, akik ma is fogják Édesapja kezeit, akárhova is lép abban a Csillagvilágban…
Mikor egy picit arrébb fekszem, belepillantok Édesanyám könyvébe. Annyiszor olvastam már ezt a részt, hogy könyv nélkül is hangosan fújom, mégis elmerengek a sorok értemén. Így lehet, gondolom:
„A halálnak, ennek a vén kurvának szüksége van az ügyfelei cinkosságára. Soha senki nem hal meg a saját akarata ellenére. Az embert erődnél is jobban védi a saját tiltakozása. A bombák eltérnek röppályájukról, a betegségek véget érnek, a mikrobák elcsüggednek... De a szüntelen tagadás töretlen erőt kíván. Az ember belefárad, egyezkedik. Foglalkozni kezdtem a halállal. És a halál tüstént foglalkozott velem. Gyengeségemben szemügyre vettem, elismertem a halál lehetőségét, s ez a vég kezdete. Megfizetek ezért az elkerülhetetlen gyávaságért, úgy kell nekem! Csak az hal meg, aki elfáradt és beletörődött.”
*
Nem hiszem, hogy Anyám meg akart volna halni. Már nagyon-nagyon ellepték belső szerveit a daganatos áttétek, de még ekkor is az életért kiáltott. Zsófi, a Lányom ellebbent, noha soha senkiben nem láttam még annyi élni-és tenni akarást, mint benne. Mindketten Fények voltak az Őket ismerők életében, míg én az árnyékukban éltem.
A legutolsó karácsonyra Zsófitól egy saját festményét kaptam, míg Günter Grass - Hans Christian Andersen Az ​árnyék című könyvét én kértem. Együtt lapoztuk végig, ismét egymás mellett hason fekve, a képeket nézegetve, a régi meséket ízlelgetve… Csodálatos eszmecseréink voltak.
Zsófi több mint egy éve van valahol és nincsen. Az Angyalok láthatatlanok, hiányuk pedig a torkunkba marj az összes emlékünket, hogy aztán mi sem együnk többé fahéjas süteményeket, húst, ne locsogjunk feleslegesen, tudjunk csak szemlélődni, csak lenni…
Mióta Zsófi nincs, elfáradtam. Mikor még volt, s, ha én beteg voltam, de élni kellett a hétköznapi életünket, mindig ezt mondta: - Anya! Ha beteg vagy, viselkedj is úgy, mert így nem hiszem el, hogy az vagy!”
Drága Csillagom! Nagyon hiányzol! Mert Te aztán valóban nem vagy, itt nem vagy! És nem tudom, létezik-e ott fönt az az általam kitalált körtánc, de, ha igen, nagyon itt hagytatok a kezeitek nélkül, vigyetek már el magatok közé! A tárgyak csak tárgyak, az emberek csak emberek, élni pedig csak családban lehet, miképpen halni is csak együtt jó, egyedül befonja minden egyes percem az ÁRNYÉK.









M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. november 1.




2017. szeptember 21., csütörtök

Aki farkast mond, az nem a bárány....






Rorschach beájulna, ha nem vitte volna idő előtt el a kaszás, a féregnyúlvány gyulladás

(És 2016-ban bevezették a meningococcus elleni kötelező védőoltást…)

L.N.-nek

1.      Kleks:

Nagy paca… A lakást ki kell festeni… Óriási a színek kavalkádja… Melyik legyen, nem súgja meg egyetlen hang sem… Ideátról honnan tudjam, mit szeretne Zsófia? Extra feltétel extra feltéttel: feketét soha…

2.      Kleks:

A HALÁL színe mégis a tűzpiros. Nem üt a gondolat, a szív sem zakatol, nincs többé extrasystolés  arrhythmia, a vér sem bugyog… Megáll a tűzpiros.

3.      Kleks:
A veséd is leállt. Dializálják. Torkodba cső nyomja a levegőt… A szemeid nyitva… Nem beszélsz, de itt vagyok én, a tükör.

4.      Kleks:
Vakarjuk a falat… Sárga volt. Roma szín – mondtad. Na, jó, legyen akkor naspolya… Felpúposodik a fal, a buborékokat elnyomom… Nem ezt szeretnéd. Mikor utoljára itthon voltál, sárga volt. Jó lesz ez! – mondom Atesznek, aki majdnem leszédült a létráról, majd kapar, vakolt és újra sárga a fal. Visszatértünk a múltba. Mégis kellene egy DeLorean DMC–12.
5.      Kleks:
Láttam egy filmet. Még régen. Veled együtt néztük… Halálsoron volt a címe… Sötét bogarak hadát szívta ki a betegből a gyógyító… Hol volt vajon, mikor a Szent Lászlóban feküdtél? Ja, emlékszem, akkor már elnyelte a villamosszék… Jó tett helyébe… De tudod.
6.      Kleks:
Csupó Gábor megálmodta a Fecsegő tipegőket, Te meg tovább rajzoltad őket… Figurák itt és ott, meg amott… Ha jobban szerettél volna animálni, mint színházakba járni, fényt csinálni, tervezni jelmezeket, teremteni karaktereket, most Utánad csukódna az ajtó, ahogyan bekukkantasz, s azt mondod: „Szia, Anya!”
7.      Kleks:
Tegnap megőrültem, de csak egy kicsit… Gondolom, különben nem ismerném fel a betűket itt, a laptopom klaviatúráján sem. Írni még tudok, de aludni soha, azt mondják az orvosok: inszomnia.
8.      Kleks:
A templomban tegnapelőtt sárga és narancsszínű virágokat vittem. Zoli, a pap megállított, bemutattam neki a nevelőapád. Igen, Laci is itt járt. Felnőttél, már örülnétek egymásnak, mint az utolsó drámavizsgádon, s méhednek gyümölcsét ma megmutatnád, de megfosztattam tőle, hogy nekem is legyen egy csillagvirág Unokám.
9.      Kleks:
Volt egy nipped. A páva. Nagymamádé volt, s mindenhova Magaddal vitted, pedig én úgy utáltam azt a porcelánt. Te pedig benne érezted azt, hogy Neked is van, ha csak a Mennyekben is Nagymamád.
10.  Kleks:
Darabjaira vágva minden élőlényben tobzódnak a színek, s túlvilágé úgy tudom, a lila. Ezért nem lesz otthon a szobámban soha-soha levendula.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2017. 09. 21.

2017. szeptember 5., kedd




Azt mondják, a gyász nem fáj, s nem emészt fel. No, persze, ezt az emberek mondják. De miután mi, emberek csak embereket ismerünk, még akkor is, ha azok mindenfélék, szemetek és nem szemetek, együtt érzők és hárítók, mellettünk állók, s fejüket is elfordítóak, állapotunkról kérdezőek, s tudomást sem vevők rólunk, igenis, ki merem jelenteni, hogy a gyász nem múlik, nem csöndesedik, csak háborog. Az élet is hol fodrozza lelkünk mélységeinek felfelé törekvő titkait, hol alábukik érzéseink bugyrába, de, hogy minek leélni azt, ami immár sohasem lesz a miénk, csak távolodik, hárít, sebez, az érthetetlen és értelmetlen az emberek világában is.

(Én)

2017. július 20., csütörtök

M. Fehérvári Judit: Nagyapám még..
















Fotó: Copyright: + Mocsár Zsófia Alexandra
(1991-2016)




Nagyapám még nem tudta,
mi a villanyrendőr.
A Nagytemplom előtt
nem értette, miért
a zöld fénynél
mehetünk, s minek
a piros, ha már van egy
lámpa (sárga jelzés
még nem volt akkor).
És kezében a táskarádióval
járt a szőlőbe kapálni is,
óidős mobil headset nélkül.
A Sokolnál le kellett venni
a bőrtokot...
A tok aztán ott maradt
a kalendárium mellett
a sutban. A macska aludt
rajta, ha olyan kedve volt...
Apám már beszerzett egy
Munkácsy TV-t, de azért
izgatta őt  is a sólyom,
nem a repülés miatt,
hanem, mert a Szabad
Európát akarta rajta fogni.
Nem sikerült.
Így lett a csórók hifije,
az Unitra előbb apámé,
aztán nagyapámé,
ma meg a pincémben
éli nyugdíjas életét,
menthetetlen, akár az
egészségügy, s ez az
ország úgy, ahogy van.
Nem tudom, mi legyen
apám táska lemezjátszójával,
a lányomé volt, míg élt.
Huszonöt évesen meghalt.
Agyhártyagyulladás - mondták,
s nem tudták megmenteni,
én pedig élem az özvegyek,
s reményvesztettek
parttalan életét -
hajléktalanná lettem
az öt digitális
fényképezőgépemmel,
a kamerámmal, s a három
mobilommal nem támaszthatom
fel, aki holt...
Kitépném pedig az agyam,
s üvöltenék, mint egy
éve, hogy adják oda Zsófinak...
Ha megtenném, ismét a pszichiátrián
kötnék ki, mert mivel vágnám
fel a fejem?
Igaz, a tuskóagyamnak elég
lenne egy fejsze is,
de, hogy vágjam fejbe magam?
Nagyapám ősz volt,
kék szeműen szelíd.
Apám haja sárga,
s, mint az érett kalászokból
a mag, úgy pergett ki
lábuk alól az élet...
Hófehér hajam festem.
A színe olyan, mint
Zsófié volt.
De mégis, hogy
adjam oda az agyam annak,
kit elhamvasztott egy
gyulladás.
Bassza meg Európa,
hogy nem tett kötelezővé
egy oltást!
Csak a könny marad,
s megöregedni
egyedül unokák nélkül,
akik majd sohasem
tudják, milyen volt
az arcom, a rádióm,
s édesanyjuk hangja,
ki nincs többé,
csak emlékeimben.
A sokol, sólymot jelent oroszul...
Zsófi tanulta ezt a nyelvet, meg
németet, angolt, franciát...
Ki volt Zsófi?
Ezt nem tudja senki,
mert a fényképezőgépe
itt pihen egy oltár
mellett, melyről
gyönge szárnya
csak a kóma öt napjától
repdes, ha mégis
van emlékeimben
alagút.