2022. május 20., péntek
M. Fehérvári Judit: Angyalfagyöngyök - Palackposta Zsófinak a Mennyek Országába - Most jelent meg a kilencedik könyvem
2022. február 9., szerda
Jelentkeztem a Mai Ige pályázatára, nem nyertem... Helyezést sem értem el... Gondoltam, ne vesszenek kárba a gondolataim... 4. rész
21.
nap
„Hogy
levetkezzétek ama régi élet szerint való ó embert, mely meg van romolva a csalárdság
kívánságai miatt; Megújuljatok pedig a ti elméteknek lelke szerint, És
felöltözzétek amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és
valóságos szentségben.” (Eféz.4: 22-4: 24)
Nagyon
nehéz csak a bensőkbe, befelé figyelni, ha közvetlen környezetünk nem partner
ebben, hanem ellenségesen viselkedik, s megpróbálnak minél több dolgot
kihasítani az emberből. Velem is ez történt. A házunkban él egy házaspár, s
annak a huszonhét éves fia. A fiú még csak most végzős gimnazista egy esti
iskolában. A múlt esztendőben a szülei megkértek arra, hogy segítsek a leckéit
megírni, hiszen a Covid miatt nem volt jelenléti oktatás. Főként prezentációkat
kellett készítenem, amelyek 5-7 óra alatt születtek meg. Nagyon nehéz dolgokat
adtak fel, s magam is meglepődtem azon, mivégre. A szülők azt ígérték, hogy
segítenek a kocsim műszaki vizsgára való felkészítésében, de állandóan a
pénzről beszéltek. Megpróbálták elhitetni velem, hogy sokkal olcsóbban
beszerelnek dolgokat, mint mások. Miután ebből élnek, hittem nekik. Ahogyan
vége lett a tanévnek, s a gyermekük jeles bizonyítványa is megszületett, abba
is hagyták a munkákat. Egy előzetes felmérés alapján mindent megrendeltem, amit
ki kellett volna cserélni, de két dolog kivételével nem történt semmiféle
változás sem, hanem ott hagyták a csomagtartóban az új alkatrészeket, s a nyár
folyamán egyetlen egyszer sem kerestek telefonon sem. A szorgalmi időszakban
napi két órám ment arra, hogy telefonon hallgattam, milyen nagyszerű gyermekük van,
s csak egy kis segítségre szorul, de pengeéles az esze. Szomorúan tapasztaltam,
hogy mára már nem is köszönnek. Az autóm átment a vizsgán, mert elvittem egy
szervízbe, de ezt a dolgot, ami történt velem, azonban sehogyan sem értettem. A
legfájdalmasabb az volt, hogy a Gyermekemen keresztül, aki a Mennyben él
környékeztek meg. Ez tipikus példája a posztmodern világ Istentől való
eltávolodásának, s annak, hogy, ahogyan a természetben az üvegházhatás-és egyéb
emberi tevékenységek miatt egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy már nem tudjuk
kizsákmányolni tovább, így az embernek is új szívre van szüksége ahhoz, hogy a
másikra úgy tekintsen, mint egyre azok közül, akik a testvérei Krisztusban.
Kell, hogy ez bekövetkezzen a világban, mert az most romlott és nem szabad. A
szabadságot senki más, csak Krisztus adhatja meg számunkra, ha új emberként,
kitárt szívvel, az igazságra szomjazva követjük Őt.
22. nap
„Ha
valaki hallja az ígét a mennyeknek országáról és nem érti, eljő a gonosz és
elkapja azt, a mi annak szívébe vettetett vala. Ez az, a mely az útfélre esett.
A mely pedig a köves helyre esett, ez az, a ki hallja az ígét, és mindjárt
örömmel fogadja;” (Mát. 13: 19-20)
Zsófinak
van itthon egy festménye. A címe „Solvere volo et solvi volo” („Oldani vágyom
és oldódni vágyom”). A kép témája: Krisztus a kereszten. Sokszor és sokat
elnézem ezt a műalkotást, s mindig új értelmet találok neki. Vendégek vagyunk e
Földön. „Szélkiáltók” Isten tenyerén. Kavicsmorajlások és tengerfájdalmak. Néha
szivárványfeszítő lepkék. Átjárók, alagutak, csatornák és hidak. Súrlódások
nélküli egység. Szakrális semmi mező… Rezonanciák nélküli teremtés… Mégis
törött világ. Dimenzónyitások. Néha ilyen gondolataim támadnak, ha ránézek.
Zsófi nem festett meg bármilyen témát. Több biblikus képe is létezik. Szerette
Istent. Gyermekének vallotta magát. Innen is tudom, hogy nem eltemettük, hanem
búcsút vettünk Tőle az újra találkozás reményében. Azonban volt olyan időszaka,
amikor nem volt kedve rajzolni, s addig könyörögtem Neki egy-egy pályázat
során, amíg az én kedvemért mégis megtette azt. Ezért is imádkozom a mi
Istenünkhöz, hogy bocsássa meg nekem, hogy elvettem a szabad idejét. A fent
maradt munkái így, utólag kárpótolni látszanak a sok rajzolásért. De mégis… Mi
történt volna, ha az alkotásra szánt idejében mást csinál? Erre a kérdésre már
sohasem kapok választ. Néha én is kétségbeesetten küzdök szavakkal,
mondatokkal, imával, és a józanésszel… Néha szent igéket mormolok öntudatlan…
Zsibbadok, feszülök, elbukom és emelkedem. Átölel a Boldogság. Lelkem
kirajzolódik és utazni kezd, akár ujjaink a szánk lehelte deres vonatablakon.
És tudom, legszebb dolog a szűz papír. Ég és Föld anyaga veszi körül. Megállok.
Gyermeki módon csodálkozom rá, milyen gyönyörű. A holnap is így talál.
Sugarakból
fonok írott kupolákat… Ma játszom. Fáradtságom elűzendő Michelangelo-t olvasok:
„A
legnagyobb művésznek sincs oly álma,
amit
ne zárna bármely kocka márvány
önnön
feleslegébe: míg kitárván,
a
lélek által vonz kéz megtalálja.”
És
észrevesszem a természet apró csodáit éppúgy, mint a körülöttünk lévő emberi
szíveket, virágokat, vizeket, szeleket vagy csak egy apró mosolyt, mozdulatot
csupán. Mert csakis így nem záporzik el mellettem az élet. Ha a Lányom képeire
így tudok gondolni, akkor tiszta szívemből hiszem, Isten megbocsát azért az
időért, amit azzal a kérésemmel, hogy fessen, elvettem Tőle. Ámen.
„Ha
pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, a ki mindenkinek
készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki. De kérje hittel,
semmit sem kételkedvén: mert a ki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, a
melyet a szél hajt és ide s tova hány. Mert ne vélje az ilyen ember, hogy
kaphat valamit az Úrtól; kétszívű, a minden útjában állhatatlan ember.” (Jak.
1: 5-8)
Az
emberek, még a templomba járók egy része is nagyon fél az Igazságtól, s retteg
attól, hogy Krisztus közelébe menjen, vagy tiszta lélekkel nézzen Isten
szemébe. Vajon, miért? Mert úgy hiszik, hogy a Jézussal való találkozás
kifejezetten veszélyes, hiszen a komfort zónájuk, csak az evilági felé néz. Számukra
Jézus nem lesz más, mint szembenézés a halállal. Pedig új ember és új élet
szükségeltetik ahhoz, hogy imádságainkban ki merjük tárni szívünk minden titkát
Jézus felé. Mikor az Egyetlen Lányom 25 évesen elment, sírtam, zokogtam,
önmagam, a volt tanárait, a vejem, s mindenkit vádoltam azért, mert az
agyhártyagyulladás nem engedte tovább a Földön élni. Sőt! Sajnos, az is
kiderült, kitől kapta el a számára halálos kimenetelű kórt… Ha otthon maradt
volna, hiszen csütörtökön este már hazaküldte a rendező Budapestről
Nagymarosra, s nem orvoshoz vitte Őt, akkor ma is itt élne a Földön. És milyen
könnyű, valakinek csak a munkáját használni, de nem törődni azzal, ha beteg… Egy
hét múlva már a Mennyek Országának lakója lett. Ez a rengeteg, ha…, akkor
teljesen felőrölt. Lehet egy hívő ember is mérges? Perlekedhet a Mindenhatóval?
Igen. Joga van mindehhez, mert, ha szívében valóban Krisztus él, akkor elindul
a megértés útján. Még nem tud megbocsátani senkinek sem. Mert ezt a kegyelmi
állapotot is kérnie kell. És nincs térképe ahhoz, hogy merre induljon el.
Ismeretlen vizekre tévedt, s menekül. Aztán rádöbben, ha önmaga elöl is elfut,
Jézust tagadja meg. Így elmulasztja az Ő segítségét, s a sajt jövőjének sírját
ássa csak meg. Vádaskodni könnyű. Meg van engedve bárkinek e Földön, de
megbocsátani? A legnehezebb dolog az életben. El kell engedni a haragot, dühöt,
s ismét új emberré kell változni. Azt gondolná az ember, hogy csak egyetlen egyszer
lehetséges új szívet kérni, noha ez nem igaz. „Az a parancsolatunk is van ő
tőle, hogy a ki szereti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is.” (1. Ján. 4:
21) –mondja az evangélista, s ebben bizony az is benne foglaltatik, hogy, ha
Istent követed, nem lehet más utad, csak az, ami a megbocsátás felé visz.
„Ha
azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug
az: mert a ki nem szereti a maga atyjafiát, a kit lát, hogyan szeretheti az
Istent, a kit nem lát? ( 1. Ján. 4: 20)
„És
a ki föl nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó én hozzám.”
(Mát.10: 38)
Gondolom,
te is feltetted már önmagadnak azt a kérdést, hogy miért van ennyi szenvedés.
Főként, ha Isten a mi Atyánk, akkor miért engedi meg azt, hogy az életünkben
nagyon sokszor csupa kétségbeesés érjen bennünket. Gondolok itt a betegségekre,
az anyagi gondokra, szeretteink elvesztésére, s agonizációjuk végig nézésére. A
válasz csakis akkor értheted meg, ha Jézust, mint embert, s, mint Istent is
képes vagy elfogadni. Jézusról nagyon keveset tudunk, amíg emberként élt,
azonban annál többet, mikor Krisztussá lett. Az evangéliumok szerint Jézus már gyermekkorában,
Názáretben kitűnt éles eszével. Tizenkét esztendősen már tanított a Jeruzsálemi
templomban. Amikor felnőtt, útnak indult, hogy tanuljon és tanítson.
Találkozott Keresztelő Szent Jánossal, aki a Jordán folyóban megkeresztelte, Őt,
mert a szentelt víz lemossa az ember bűneit. Csodákat tett, tanítványokat
gyűjtött, s a Szentlélekről tanított. Már ekkor kitűnt isteni mivoltával, noha
emberként élt e Földön. És már ekkor hirdette, hogy beteljesíteni jött a
törvényt, nem megszüntetni. Nos? Ma mit szólnál egy ilyen emberhez? Bolondnak
gondolnád talán, de követnéd? Nem hiszem. Jársz egyáltalán gyülekezetbe? Hítben
járó tagja vagy? Talán, igen, talán, nem. Lehetséges, hogy te is olyan álszent
és képmutató vagy, mint a farizesusok egy része? Vagy él benned az embertársi
szeretet, a feltétlen szelídség, a béketűrés és a szerénység? És aktív tagja
vagy a gyülekezetednek, vagy csak akkor lépsz be oda, nagy bánat ért, mert a
szenvedésben azonnal Krisztus felé fordulsz? Más időkben pedig úgy vagy ezzel,
hogy minek menjek oda, voltam már ott eleget! Szerinted ez a Jézushoz méltó
magatartás? Lehet, még azt is gondolod magadban, hogy felvettem már a
keresztjét, úrvacsorákon is megjelentem, jó keresztény vagyok. Közben pedig
mást sem csinálsz, csak kibeszéled még a barátaid is, akiket nem nézel semmibe
sem, csak a bajok idején. Panaszkodsz fűnek-fának arról, milyen nehéz a
megélhetés, áremelésekkel van tele a világ, s, csak sorolod, sorolod a
sérelmeid. Ilyenkor kellene elgondolkodnod azon, mit jelent számodra Jézus,
mert ezeket a dolgokat biztosan, nem. Isten Országától egyre távolabb kerültél,
s észre sem vetted.
25. nap
„Ne
ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert a milyen ítélettel ítéltek, olyannal
ítéltettek, és a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek. Miért nézed
pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a
te szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának:
Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda
van?
Képmutató,
vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a
szálkát a te atyádfiának szeméből!” (Mát. 7: 1 – 7 :5)
Az
Egyetlen Gyermekem nem akartam az élettől megóvni, mert akkor nem
teljesedhetett volna ki a munkáiban. Így bármilyen tervében maximálisan
támogattam. Mióta elment, azóta gyötrődöm ezen, hogy vajon jó édesanyja
voltam-e?! Talán, ha másfelé irányítom, s nem lesz a színház az élete, akkor
nem következik be a halála. Azon is rengeteget gondolkodtam, hogy, ha az
édesapja nem megy el abba a másik világba, mikor Zsófi tizenhárom hónapos volt,
akkor bizonyosan egészen másként is alakulhatott volna az életünk. De ezek
emberi gondolatok, amelyeket a szenvedés formál bennem egésszé, s nem Istentől
valók. Amikor vádaskodom önmagammal szemben, akkor kerülök a legtávolabb
Krisztustól, mert az Ő tanításaiban nem ez áll. Ilyenformán gerenda van az én
szemeimben is, amely a lelkivilágom hullámzásában látható csak igazán. Ezt
azonban, csak Jézus látja. Ő, aki a kereszten a lelki szenvedéstől szintén
megingott, de csak egy pillanatra: „Kilencz óra körül pedig nagy fenszóval
kiálta Jézus, mondván: ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? azaz: Én Istenem, én Istenem!
miért hagyál el engemet?” (Mát. 27: 46). Egyetlen pillanatra Jézus sem értette,
hogy azok, akikért munkálkodott, akikkel csodákat tett, akiket tanított, miért
tették ezt vele. A testi fájdalmak teljességgel irrelevánsok voltak számára. Aztán
egyetlen pillanat alatt világosodott meg. Ez a tény tette Őt valóban
Krisztussá. Ekkor értette meg az Atya valódi akaratát. Mert nem az Ő elképzelései,
s eddigi tevékenysége volt az igazi érték, hanem az, hogy Isten képes volt
megtenni Érte, ami számára is a legfájdalmasabb volt, hiszen Egyetlen Fiát tette
ki minden testi-és lelki szenvedésnek azért, hogy Ő is Istenné lehessen. Ettől
a pillanattól a halál nem halál többé, hanem az egyetlen lehetőség a Mennyek
Országába való bejutásra. Ha az életünkben a jó földbe hullott magokat is
tisztává, s termővé tudjuk tenni, ha lelkünk alázatos, akkor előttünk is nyitva
áll az út a túlvilági, boldog életre.
26. nap
„Az
Úr, ő az, a ki előtted megy, ő lesz te veled; el nem marad tőled, sem el nem
hágy téged: ne félj és ne rettegj!” ( 5 Móz. 31: 8)
„Avagy
nem parancsoltam-é meg néked: légy bátor és erős? Ne félj, és ne rettegj, mert
veled lesz az Úr, a te Istened mindenben, a miben jársz.” (Józs. 1: 9)
„Ezek
azok, a kik különszakadnak, érzékiek, kikben nincsen Szent Lélek. Ti pedig
szeretteim, épülvén a ti szentséges hitetekben, imádkozván Szent Lélek által, Tartsátok
meg magatokat Istennek szeretetében, várván a mi Urunk Jézus Krisztusnak
irgalmasságát az örök életre.” (Júd. 1: 19 – 21)
Miért
is szenvedünk, ha hitben járunk? Miért nem tudunk megbocsátani önmagunknak, s
másoknak, ha tudjuk, hogy van Istenünk, akihez bármikor fordulhatunk a
legsötétebb gyász, bánat óráiban, eleséseinkben, elkeseredésünkben? Miért kell
tovább hurcolnunk, mint egy zsákot az elhagyatottság érzéseit? Miért nem tudjuk
egyszerűen a hátunk mögé dobni ezeket a dolgokat? Talán, mert emberek vagyunk,
s a gyarlóságaink megbocsátásáért nyílnak imára ajkaink, de vajon, tiszta
szívünkből jön-e az ima? Ilyenkor a Mindenható Isten szomorúságos, mert félt
bennünket az örök haláltól. Ha ugyanis az örök élet létezik, akkor az
ellentétének is létjogosultsága van. Ha elveszted azt, akit legjobban
szerettél, olthatatlanul szomjazol a jelenlétére. Nem hiszed el, hogy nem látod
többé itt, a Földön. Számodra a világ kiüresedett. Megfeszíted magad, hurcolod
a kereszted, de nem vagy tisztában azzal, hogy ez nem a hitben való járás.
Jézust, amikor keresztre feszítették, akkor volt a most. Az a most, amiből
Krisztussá lett. Van neked hasonló mostod? Meg mered vallani a teljes lelkedből
a bűneid? Ha ezt meg tudod tenni, s el tudod engedni a vádaskodást, akkor
nyersz csakis Új Életet, amiben Új Ember lehetsz. Megszűnik számodra az idő, s elkezded
megismerni azt a dimenziót, ahová oly annyira vágyakozol. Ezt a munkát Isten
elvégzi benned. Nem arra kell Őt kérned, hogy bocsássa meg a napi, heti bűneid,
hanem új szívet kell kérned. Ha ezt megkapod, akkor már nem úgy tekintesz a
földi világra, mint arra, ahol pénzért, esetleg kölcsönökből bármit
megvásárolhatsz, hanem az egyik pillanatról a másikra már tisztán látsz. A
lelkedben születik meg az új éned. Az, aki bátran vállalja a hitét mindenki
előtt, aki nem kérkedik azzal, hogy keresztyén ember, mert úgy szól, úgy
viselkedik, s olyan dolgokat tesz, ami egyértelművé teszi az emberek számára,
hogy Krisztushoz tartozol. Jutalmad pedig az Örök Élet lesz.
„Abból
ismerjük meg, hogy szeretjük az Isten gyermekeit, hogyha az Istent szeretjük,
és az ő parancsolatait megtartjuk. Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az
ő parancsolatait; az ő parancsolatai pedig nem nehezek.” (1.Ján. 5: 2 -3)
„Én
pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik
titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek, és
imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket.” (Mát.5: 44)
A
harag csak rosszat tesz az emberi elmével és testtel is, mert előbb-utóbb a
pszichés terheléseink átmennek tényleges, testi tünetekkel járó betegségekbe.
Még mindig haragszol? Még ma sem vagy képes megbocsátani? Imádkozz azért, hogy
megváltozzon ez a világképed, hiszen így nem lehetsz Isten gyermekévé. Pedig ő
szeretettel vár rád. Ezt a feltétlen és önzetlen szeretetet kell családod,
embertársaid felé közvetítened. Már mindent tudsz a Mennyek országáról, ismered
a bűneid, tudod, hogyan lehetsz Jézus követőjévé. Úton vagy. És még mindig nem
vagy képes a megbocsátásra, csak el-elfeledkezel arról, hogy teljes lelked csak
akkor lesz Krisztusé, ha Rá hagyatkozol, ha követed Őt. Azt gondolod, hogy
hitben jársz, miközben a valós lépteid egyre nehezebbek, nagy fájdalmaid vannak
a gerincedben, s nem tudod, mivégre. Noha, pontosan ismered az okokat. Olyan
ez, mint, amikor az ember agyát megpróbálják hipnózissal manipulálni. De neked
nem erre van szükséged, hanem életed Krisztus kezébe való helyezésére. És ekkor
történik meg a csoda. Új Lelket kapsz a Teremtőtől. Egy saját versem szeretném
idézni, mert
„Megfeszíttetünk
mi is naponta,
áldást
vár sóvárgó valónk
ahogyan
az IGE is testté lett,
a
szeretet irgalmáért
nyílik
imára ajkunk.
Nem
éhezni és nem szomjazni többé,
ha
nyílik a hetedik pecsét.
Könnyek
nélkül színről színre látni
Isten
arcát és homlokunkon
hordani
Nevét…”
(M.
Fehérvári Judit: Credo – részlet)
ebben
a tíz sorban benne rejlik mindaz, amire mi, emberek mindnyájan vágyunk. És nem.
Nem tévedek. Valóban szeretnénk A Teremtőben testvérekké válni, s elengedni a földi
hívságaink, amelyek gúzsba zárják a lelkeink, hiszen Istennel, csakis egyféleképpen
találkozhatunk. Gyermekeivé kell válnunk. Ekkor minden gyűlölet eltűnik a
szívünkből, s testvérek leszünk mindannyian, akik hisszük az Igazságot. Nehéz
dolog ez. Szeretni az ellenségeinket? Azokat is, akik kárt okoztak nekünk, akik
hagyták elmenni az Egyetlen Gyermekem? A legeslegnehezebb dolog a világon.
Isten azonban ezt kéri. Imáimban már én is, mert Úton vagyok.
28. nap
„Az
irgalmasság és igazság ne hagyjanak el téged: kösd azokat a te nyakadra, írd be
azokat a te szívednek táblájára; Így nyersz kedvességet és jó értelmet Istennek
és embernek szemei előtt. Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére
pedig ne támaszkodjál. Minden te útaidban megismered őt; akkor ő igazgatja a te
útaidat.” ( Péld. 3: 3 – 6)
Jézus
tanításainak teljes megismeréséhez és elfogadásához tiszta szív és tiszta
hallás kell. Hacsak félig hallod meg Őt, akkor nem lesz teljes a Róla alkotott
ismereted. A féltudás pedig veszélyes is, mert te teszed hozzá a másik ötven
százalékot. És még az sem bizonyos, hogy abból építkezel, amit a
gyülekezetedben hallottál, vagy Biblia órákon tanultál, esetleg, te magad
olvasva Isten Igéit, megpróbáltál kiszűrni belőle. Jézus sokszor ismétli
önmagát ahhoz, hogy minél inkább megértsd Őt. „Mert nincs semmi rejtett dolog, a mi meg ne jelentetnék; és semmi sem volt
eltitkolva, hanem hogy nyilvánosságra jusson. Ha valakinek van füle a hallásra,
hallja. És monda nékik: Megjegyezzétek, a mit hallotok: A milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek
néktek, sőt ráadást adnak néktek, a kik halljátok. Mert, a kinek van, annak
adatik; és a kinek nincs, attól az is elvétetik, a mije van.” (Márk. 4: 22-25).
Vajon, mi a szándéka ezzel? Csak a tiszta szívű ember értheti meg: Isten
országáról beszél. Hozzád éppen úgy, mint hozzám. A túlművelt, vakbuzgó hit
követőinek nem mondanak semmit sem ezek az Igeversek. Vajon, miért? Mert
belőlük éppen az hiányzik, ami Krisztust Krisztussá tette: az alázat és a
feltétlen bizalom. Őszintén, te milyen embernek gondolod magad? Hitben járónak,
vagy a hit útján elindulónak? A Református énekes könyv 422. zsoltárának
második strófája ötlik eszembe:
„Ha
este száll reám, s csöndes helyen
Álomra
hajtanám fáradt fejem:
Nem
lesz, hol nyughatom, kő lesz a vánkosom,
De
álomszárnyakon szállok feléd.”
A
dal szövege Mózes első könyve 28:11-12 verseire, Jákob álmára utal, amikor is
már nagyon elfáradt. Fogott egy követ, azt tette a fele alá, de álmában
megjelent neki egy létra, ami az égig ért, s azon Isten angyalai fel-és lejártak.
Innen tudta meg, hogy Isten szereti őt, noha az elsőszülöttséget egy tál
lencséért vette meg idősebb ikertestvérétől, Ézsautól, s édesanyjának,
Rebekának a segítségével megszerezte édesapja, Izsák áldását is. Isten mégis
megbocsátott neki, mert ilyen Istenünk van. Akkor te úgy gondolod, hogy
számodra nincs megbocsátás?! Igenis, van, mert Isten látja a lelked szándékait
is.
29. nap
„Halljátok:
Ímé, a magvető kiméne vetni. És lőn vetés közben, hogy némely az út mellé esék,
és eljövének az égi madarak és megevék azt. Némely pedig a köves helyre esék, a
hol nem sok földje vala, és hamar kikele, mivel nem vala mélyen a földben. Mikor
pedig fölkelt a nap, elsűle, és mivelhogy nem volt gyökere, elszárada. Némely
pedig a tövisek közé esék, és felnevekedének a tövisek és megfojták azt, és nem
ada gyümölcsöt. Némely pedig a jó földbe esék; és ád vala nevekedő és bővölködő
gyümölcsöt, és némely hoz vala harmincz annyit, némely hatvan annyit, némely
pedig száz annyit. És monda nékik: A kinek van füle a hallásra, hallja.” (Márk.
4: 3 -9 )
Isten
önmaga a tökéletesség, s az igaz szépség. S miután Ő a Teremtőnk, teleszórta a
világunkat a gyönyörű dolgok szikráival. Csak szem kell hozzá, hogy észrevegyük
mi mindennel ajándékozott meg bennünket. A látó, a hitben élő embert el tudja
varázsolni egyetlen, őszi pompáját felöltő fa is, vagy egy erdei kirándulás.
Vannak azonban olyanok, akik szeretnék „… szemmel, szájjal, füllel, orral felfalni
az egész világot.” (Babits Mihály: Éhszomj). Hallják vajon Isten Igéjét,
tudják, mit jelent a jó föld? Ó, nem! Ők csak a pillanatnak élnek, s a
legszegényebbek a teremtett világon. Lehet, hogy lehajtott fejjel sétálnak a
mezőkön, s nem látják meg a hajlongó búzatáblában a magányos szarkalábat, a
templomban lévő gyülekezet tagjainak ünnepi ruháit. Pedig mindez olyan
csodálatos! De vajon ujjong-e a lelkünk is Isten Igéit hallva, vagy lelkészünk
a magvetőhöz hasonlatos, aki csak néhány ember szívében talál jó földre?
Reményeim szerint nem, noha tudom azt, hogy a válaszban az igen is benne
rejlik. Visszatérve a megbocsátáshoz, a templomban ülők lelkében békesség van,
vagy fájdalom, ami akadályozza őket abban, hogy képesek legyenek szeretni a
felebarátaikat, s eltörölni minden haragot, ami a legbensőbb mélyben lakik? Nyilván
lesznek úton levők, s megérkezettek. Azt azonban, csak ők maguk tudhatják, hol
is állnak a Krisztushoz vezető úton: az út mellett, a köves helyen, a tövisek
között vagy a helyükön. Jó volna azt hinni, hogy minden ember a jó föld!
Szerető és megbocsátó Istenünk Egyetlen Fiát adta azért, hogy megtanítsa az
embereket hitben járni. Istentől ugyanis azt nevet és lelkületet kapjuk vissza,
amellyel Őt szólítjuk. Így mi is a megbocsátás, az irgalom, a szeretet és az
öröm gyermekei lehetünk. Amikor önmagunkban keressük e fogalmak kiteljesedését,
akkor találjuk csak meg igazán a saját isteni mivoltunkat.
30. nap
„Kegyelem
néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Hálát
adok az én Istenemnek, minden ti rólatok való emlékezésemben, Mindenkor minden
én könyörgésemben mindenitekért nagy örömmel könyörögvén, Mivelhogy
résztvettetek az evangyéliom ügyében az első naptól fogva mind ez ideig; Meg
lévén győződve arról, hogy a ki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi a
Krisztus Jézusnak napjáig: A mint hogy méltó, hogy én ilyen értelemben legyek
mindenitek felől, azért, mert én szívemben hordalak titeket, mint a kik mind az
én fogságomban, mind az evangyéliomnak oltalmazásában és megbizonyításában mindnyájan
részestársaim vagytok a nékem adott kegyelemben. Mert bizonyságom az Isten,
mely igen vágyakozom mindnyájatok után a Krisztus Jézus szerelmében.” (Fil. 1:
2 – 8)
A
megbocsátás rögös útjain haladtunk együtt Kedves Olvasóm, s, íme, elérkeztünk
az utolsó naphoz. Tudom, hogy nagyon hosszú igeverset idéztem, de vajon, miért?
Mert harminc napnyi Istenről és Fiáról, Jézus Krisztusról való gondolkodás után
van még néhány feladatunk. Így, közösen. Hiszem, hogy mindenki tisztában van
azzal, hogy Isten nem a dolgok végén található, hanem az elején, itt és most.
Miképpen az is bizonyos, hogy Te és Mindenki ezt az Istent keresi. Őt csak
akkor vagyunk képesek befogadni, ha társainkban is meglátjuk a valóját. Ezt a
belső utat pedig végig kell járnunk ahhoz, hogy meg tudjunk bocsátani, hogy
igazán tudjunk szeretni. Ha ezt a kegyelmi állapotot kérjük, s megkapjuk, akkor
az érintkezés kultúrája is mást jelent számunkra, mint régen. Első sorban
finomságot, csiszoltságot, udvariasságot a társas kapcsolataink során, s
kinyújtott kezet azoknak, akiknek megbocsátottunk. Persze, sok más egyebet is: mély
tisztelet embertársaink iránt. Pál apostollal szólva olyan szeretetet is, ami
önzetlen, „nem keresi a magáét”. És szépen kell viszontszeretnünk Istent is,
hiszen Ő szeretetének minden gazdagságát ránk árasztotta. Soha nem szabad
elfelednünk, mi mindent tett értünk. Tág szívvel, s nem nyafogással, hol ilyen,
hol olyan hangulattal érdemes csak hozzá fordulni, hiszen Ő is így közelít
hozzánk, ezért lehetünk Isten és Jézus Krisztus gyermekei. S ezt az érzést felfelé
tekintve is ki kell fejeznünk, hiszen ezért kaptuk meg a szabad akarat
adományát. A szeretetünk is csak akkor lehet szép, ha a természetes és a
természetfölötti Istent mintázó, harmonikus egységbe forró. Ekkor az az Isten-Ember,
Jézusnak a megtestesült szeretetévé válik bennünk is a hit és az Ige.
Készítette:
Mocsár
Gáborné Fehérvári Judit, aki az M. Fehérvári Judit nevet használja írásaiban.
Debrecen,
2021. augusztus, a pályázat kiírásától – 2021. 09. 26-ig
11.
nap
Zárójeles ráadás a 31 napos hónapok idejére
„És
ímé vala ott egy ember, a kit nevéről Zákeusnak hívtak; és az fővámszedő vala,
és gazdag. És igyekezék Jézust látni, ki az; de a sokaságtól nem láthatá,
mivelhogy termete szerint kis ember volt. És előre futván felhága egy eperfüge
fára, hogy őt lássa; mert arra vala elmenendő. És mikor arra a helyre jutott,
feltekintvén Jézus, látá őt, és monda néki: Zákeus, hamar szállj alá; mert ma
nékem a te házadnál kell maradnom. És sietve leszálla, és örömmel fogadá őt. És
mikor ezt látták, mindnyájan zúgolódának, mondván hogy: Bűnös emberhez ment be
szállásra. Zákeus pedig előállván, monda az Úrnak: Uram, ímé minden vagyonomnak
felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem,
négy annyit adok helyébe. Monda pedig néki Jézus: Ma lett idvessége ennek a
háznak! mivelhogy ő is Ábrahám fia. Mert azért jött az embernek Fia, hogy
megkeresse és megtartsa, a mi elveszett.”
(Luk.
19: 2 – 10)
Vajon,
hány mai ember képes ilyen erős lendülettel és hittel befogadni Jézust, mint
Zákeus? Hányan mondják azt ebben a haszonleső világban, hogy, megismertelek, megkövetlek,
kamatos kamatostól visszaadom neked, amivel tartozom. Zákeus, mint fővámszedő
sok-sok szenvedést okozhatott az embereknek. Az már csak ráadás, hogy minden
ember életében hatalmas próbák vannak, amelyek éppen a szenvedéssel állnak
szoros kapcsolatban. Van, akinek a Teremtő bőven porcióz ebből, míg mások, csak
a napi kellemetlenségek: családi, munkahelyi kapcsolatok, halálesetek révén
találkoznak a szenvedéssel. Egyetlen Gyermekem elvesztése után jó ideig egy
torz világban éltem. Letaglózott, megkeseredett és vádaskodó voltam emberrel,
Istennel szemben. Nagyon vigyáznom kellett arra, hogy bele ne őrüljek a
fájdalomba, hogy képes legyek a valóság talaján maradni. És ebben az
állapotomban, akárcsak Zákeuséban Jézus, ölelt át az Isten. Embereket küldött,
akik segítettek abban, hogy megláttassák velem a „könnyektől szépült,
Isten-arcú arcot” (Ady Endre). Ezt mondja Bölcs Salamon is: „Gazdagság és
tisztesség van nálam, megmaradandó jó és igazság. Jobb az én gyümölcsöm a
tiszta aranynál és színaranynál, és az én hasznom a válogatott ezüstnél. Az
igazságnak útán járok, és az igazság ösvényének közepén.” (Péld. 8: 18-20).
Ilyen a mi Istenünk. Mindent megtesz értünk. Azért, hogy a legnagyobb
reménytelenségeink, elbukásaink, fájdalmaink idején is tiszta szívet adjon
nekünk, ha hozzátartozunk. S könnyű belátni, hogy, ha földi életünkben Jézust
követjük, azzal csak a Mennyek Országába nyerünk belépőt.
2022. január 10., hétfő
M. Fehérvári Judit: A kiüresedés
Egyszerre mindenhonnan megperzseli a szemgolyóim a fény, elvakítva a mindennapokat, arcokat, a múltat és a jelent, s jövőtlenül csapódik be a gravitációba, akár egy meteorit. Sem fájdalmat, sem szomorúságot nem érez, hiszen biztos benne, hogy álmodik. A kacagós gyermekkor után a felnőttlét árnyai néha-néha visszaintegetnek, s csak hóviharok és halálok állítanak meg, hogy elgondolkodhassam az élet megannyi értelmetlenségén. Persze, relatív dolog ez, hiszen, ami számomra félelem és koromfoltos égbolt, az másnak a természeti elemekkel vívott győztes harc. És elérkezik az idő, midőn saját létét is megkérdőjelezi az ember. Teste, szelleme már belefásul a jelenbe, ami mindig hiányokkal van tele, s több ránca van már, mint Időapónak, ki rokkáján egyre csak fonja és fonja az esztendőket. És bölcsebb lett vajon az a kisgyermek, ki mindenben csak a csodát látta? Az égi meséket. Nem hiszem. Annyi mindent kell katalogizálni, számba venni: tanítások állnak szemben a „Miértekkel?”, hétköznapok emelkednek ünnepekké, míg az ünnepek lealacsonyodnak a magányosság mélyére. Egyre szűkül az ösvény, elillannak a folyosók, s egy napon rádöbben az ember arra, hogy ez már nem az ő ideje, valahol még a múlt században elveszett a Teremtésben, s, csak egyetlen út van immáron, mi hazaviszi, de még keresnie kell a labirintus bejáratát, mert eltűnni sokkal nehezebb, mint megszületni.
M. Fehérvári Judit
2021. november 20., szombat
Jelentkeztem a Mai Ige pályázatára, nem nyertem... Helyezést sem értem el... Gondoltam, ne vesszenek kárba a gondolataim... 3. rész
1 11. nap
„Kegyelem és békesség
adassék néktek bőségesen az Istennek és Jézusnak a mi Urunknak megismerésében.”
(2Pét.1: 2)
- Nem bírom. Menjünk innen! A sírnál annyira könnyezett, hogy egyetlen szót sem tudott Zsófinak mondani. Csak álltunk ott, s véget nem érő zokogásban törtünk ki mindketten. Nagyon bántott, hogy a kutyájukat otthon hagyta, mert ő volt, aki jelzett neki, hogy nagyon nagy a baj, s Flop az utolsó estén ott maradt a kórház portásánál, s egyfolytában sírt, s csak sírt, csak bömbölt. Akik ott voltunk, mindnyájan pokoljárókká váltunk. Nem éreztük Isten határtalan szeretetét és gondoskodását, mert nem hittünk az Ézsaiás próféta által kinyilvánított Igében: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ésa.43:1b).
Imádkoztam a
megbocsátásért, de nem vettük észre a sötétségben az Úr világosságát. Nem
értettük az üzeneteit, amit Ő küldött. Pedig az, hogy akkor és ott ketten
együtt voltunk, azt is jelentette, hogy bennünk is csírát bontott a jelenléte,
hiszen mindnyájunkban jelen van, de ezt tudni, az már a teljes bizalom, a
valódi hit. Az élet és halál misztériuma a mai ember számára már csak nyűg.
Igyekszik elfelejteni földi halandóságának múlandóságát, s nem is tudja, hogy
neki is célja a törvény beteljesítése. Mert, ha meghal is a testünk, a lelkünk
élni fog. Csak meg kell ragadni a pillanatot, s életünket Jézus kezébe kell
helyeznünk. Onnantól már lehet reménységünk az örök életre. Én hiszek abban,
hogy a Lányom magához vette az Úr, hiszen már életében is Őt választotta. Azt
én is tudtam, hogy minden gyűlöletet meg kell ölnöm magamban ahhoz, hogy tovább
élhessek az Úrban. És ez az út nem a sajnálaton keresztül vezet, s nem is a
pillanatból fakad, hanem bele kell pillantani Jézus tekintetébe. Hogy ez
milyen? El kell feledni a poklot a megbocsátás révén. Nagyon nehéz. Akkor
szántam a vejem, de meg is világosodtam. Meg kell neki bocsátanom. És azzal is
tisztában voltam, hogy ez lesz életem legnehezebb feladata, s az alig-emberből
ismét Zsófinak tetsző férfit kell faragnom, aki méltó arra, hogy a felesége
emlékét olyan szeretettel őrizze meg, ahogyan Ő szerette Őt.
12. nap
„Mert kenyerem gyanánt van az én fohászkodásom, és sóhajtásaim ömölnek, mint habok.” (Jób. 3: 26)
A hit nem jelenti
azt, hogy nem sírunk, miképpen azt sem, hogy mindig mindent azonnal
megbocsátunk. Még azt sem jelenti, hogy az Istennel való kapcsolatunk nem
szakad meg néha. Mert az ember esendő.
A legjobban ezt az
érzést, a Magyarországon nem nagyon ismert Otto Wiener osztrák, katolikus költő
adja vissza a Bartimeusz című versében:
adta vissza.
És mit láttam? Megfeszítve
őt a kereszten,
őt, aki
gyámoltalanabb lett nálamnál
őt, a megkínzott segítőt.
Kérdezem: Ezért
kellett
vakságom elveszíteni,
hogy ezt lássam?
Rá kell döbbennünk,
hogy az élet értelme, nem önmagunkban, hanem azon túl rejtőzik. Az embernek
mindennél jobban hiányzik az evilági életen túli reménység, s szeretet. Ehhez
pedig át kell lépnie abba a másik dimenzióba. Ide pedig csak egyetlen egy út
vezet a földi halálon kívül: a hit, a feltétlen bizalom. Nagyon nehéz, felfoghatatlan
dolog ez.
Ha elkeseredünk,
elfeledjük ezt a tényt. Néha olyan jól esik bánatba zuhanni. Van olyan is,
amikor semmiségek váltják ki ezt az állapotot. De az Egyetlen Gyermeked
tragikus halála, teljességgel értelmetlen elmenetele egyáltalán nem semmiség. A
jövőd romokban áll. A tárgyaitok sorsa, amelyekhez közös emlékek fűznek, amiket
az unokáiddal akartál megosztani, bizonytalan. A szobája, ahova néha belépsz,
üres. Tavirózsákkal telinek képzeled, mert az a kedvenc virágod, de, csak a napraforgósárga
falak fogadnak. Nyomban keresel egy festőt, s fehérré alakíttatod a
környezetet. Mert Zsófi ragaszkodott az itthoni birodalmához. S nagyon
megharagudott, mikor egyszer leáztatták, s te kénytelen voltál kicserélni a
bútorait. Mert szerette az állandóságot, s a békességet önmaga körül. Egyelőre
tanácstalan vagy, s kétségbeesett. Senki nem vihet ki onnan semmit sem, miként
te sem nézed át jegyzeteit egyelőre, mert itthon vannak a füzetei, az álmai,
amelyek aztán Budapesten, Kanadában, Szabadkán, Szegeden, s számon sem tudod
már tartani, hol is valósultak meg. Hasonlóan hozzám, a nagy munkáit itthon
készítette el. És most nem tudsz ennek sem örülni, mert fáj és éget a hiánya, s
szívedben hatalmas kavarodás támad: szeretnéd visszaforgatni az esztendőket, de
nem lehet… Miért nem fordítva történt? – kérdezed önmagadtól. A végtelen csönd
azonban nem felel. És hol volt akkor Isten? – faggatod a végtelent. Aztán
rádöbbensz arra, hogy Gyermeked kezeit fogta, lelkét simogatta, mert szerető és
gondoskodó Istenünk van.
13. nap
„Vissza-visszaemlékezik,
és megalázódik bennem az én lelkem.” (Siral. 3: 20)
Sírni, zokogni,
őrjöngeni nem jó, s nem is Istennek tetsző, de az embernek a múltját
felszámolnia sem az. Nem arra gondolok, hogy eladni tárgyakat, mert ehhez ma
sincsen erőm, de a Lányom nélküli elmúlt idők, nagyon nehezek voltak. Hányszor
vártam, hogy elforduljon a bejárati ajtóban a kulcs, s Zsófi jöjjön elém
karajait kitárva, s csengőbongó hangján megszólaljon, hogy:
- Anya!
Megjöttem.
Hányszor néztem be
éjszakánként a szobájába, hogy betakargassam. Hányszor hallgatództam, hogy
kijön-e a szobájából? Hányszor kezdtem el neki is reggelit készíteni! Meg sem
tudom számolni, hányszor reménykedtem… Hiába tudja az ember, hogy Gyermeke már
egy sokkal jobb helyen él, nem könnyű ezt megemészteni még hívőként sem. És
mindig találtam még újabb és újabb emléket az elmémben, amiért vádoltam magam.
Zsófi az első egyetemi évében kollégiumban lakott, de sikerült kifognia azt a
felsőbb éves lányt, akivel már senki sem akart együtt élni. Leginkább azért,
mert, ha nem ért haza este nyolc óráig a szobatársa, éjjelre egyszerűen kizárta
a folyosóra. Azonban az egyetemi órák nyolcig vagy még tovább is eltartottak, s
a kollégium a város másik végén volt. Hétvégenként hazajárt, s csak hétfőn
hajnalban indult vissza Pestre, s egyenesen az óráira ment be. Amennyi
élelmiszert el tudott vinni, azt magával cipelte a vegetáriánus életmódja
miatt. Sőt! Több ételhordónyi, lefagyasztott főzeléket is. Egyszer olyan fáradt
volt a különleges kollégiumi társ miatt, hogy azt mondta: Hazajövök, anya! A
legboldogabb ember lettem volna a világon, ha ez megtörténik, hiszen itt
azonnal lett volna helye az egyetemen, de mégis lebeszéltem erről a tervéről.
Nagyon nehéz idők voltak ezek számomra, mert utána akartam menni Pestre, de a
munkahelyem idekötött, s ekkor még sehogyan sem tudtunk megszabadulni a lakásunktól
sem. És egy teljes esztendőn keresztül zokogtam, ha a Lányom visszament az
iskolába. Az állomás, a váróterem, az újságvásárlás, s a vonatok várása
töltötte ki a hétvégéim. Nem volt sok pénzünk, mégis sikerült a második félév
idejére egy albérletet találnunk neki. Ekkor még nem ismerkedett meg a tőle
jóval idősebb férjével, így könnyebb lett volna hazaköltöznie. A mai napig
kérem Istent, bocsásson meg nekem, amiért akkor és ott rábeszéltem az egyetem
folytatására! Visszatekintve a múltra, sok mindent el kell még engednem. Ezért
imádkozom nap nap után, hogy le tudjam venni vállaimról az önvád terheit.
14. nap
Nem sokkal Zsófi
elmenetele után leestem a lábamról. Kórházból ki, kórházból be, de akkor a
pszichés állapotomra fogta az orvostudomány, hogy iszonyú fájdalmak között,
csak járókerettel tudtam mozogni. Később azonban kiderült, hogy mindkét
csípőmbe protézis kell, mert egyáltalán nincsen egyikben sem kenőanyag, s csont
csúszik a csonton. Amíg a Lányom ebben a világban élt, sohasem sántultam le,
sohasem voltak fájdalmaim, egyszerűen csak tettem a dolgom, s eszembe sem
jutott kórházba menni, sem orvostól orvosig járni. De eljött az idő, amikor nem
fölfelé építkeztem Isten felé, hanem lefelé, a fájdalom, s a veszteség
irányába. De nem akartam önmagamba gubódzni, mert a barátaim közül is csak
kettő maradt mellettem, a húgomék kiírták magukat az életemből, így harmóniában
kellett élnem a saját testemmel éppen úgy, mint Istennel. Próbáltam napi rendet
készíteni önmagamnak, s már nem iskolában, hanem Skype-on tanítottam az
Uppsalai Magyar Orvosközösség gyermekeit, habár nagyon nehezen vállaltam el
Gyermekem halála után három hónappal ezt a munkát, s közben
pedagógiai-szakmódszertani újságcikkeket is írtam. Mint említettem már, nem
tudtam gyerekre nézni sírás nélkül, így az iskolai munka már nem volt számomra
megoldás. A csípőm állapota mellett az ízületeim is állandóan begyulladtak, s
kiírtak itthonra két oxigénpalackot is, mert még 2006 nyarán ornitózist, azaz
papagájkórt kaptam, s a tüdőm fibrózisos lett. Ez azt jelenti, hogy jelentős
mértékben elhaltak a léghólyagok benne. Egyszer a tükörben jól megnéztem magam,
s fásultam vettem észre, mekkorát öregedtem. A belső küzdelem, az Istennel való
folytonos párbeszéd, amelyben voltak perlekedések is, már az egészségem
veszélyeztették. Ezt egyelőre nem engedhettem meg magamnak, mert elhatároztam,
hogy írok egy könyvet Zsófi nevével az életéről, s a munkásságáról, s ki is
adom. Azt szeretettem volna, ha soha nem felejtik el a barátai, s a családja
sem. Nagyon nagy vállalkozás volt ez, ugyanis hatalmas írásos és képi anyag
állt a rendelkezésemre. Valójában, senki sem hitte, hogy képes leszek arra,
hogy ezt megcsinálom. Amikor készen lett, megdöbbentem azon, hogy nem azokat
érdekli, akiknek ingyenesen szántam, hanem vadidegenek veszik meg pénzért.
Ezért a könyvért kellett állva maradnom:
https://moly.hu/konyvek/mocsar-zsofia-alexandra-posztumusz-en. Isten újra segített. Köszönet és
hála Néki! Ámen.
15. nap
„Nem egy atyánk van-é
mindnyájunknak? Nem egy Isten teremtett-é minket?” (Malak.2: 10)
Nem akartam soha önmagam meghaladni, de miután a betegségeim halmozódtak, egyre többet fordultam az Úr felé. Egy istentisztelet után ott marasztalt a lelkészünk, s hosszasan elbeszélgettünk az élet dolgairól is. Azt kérte tőlem:
-
Ne
ülj otthon, besötétített szobában! Ne akarj mindent egyszerre megvalósítani! A
feltörekvés az is, ha csak Zsófinak szánod a maradék életed, de annyi minden
más is van, amitől a régi, harmonikus éneddé változhatnál vissza! A
búcsúztatáson volt itt egy kis kiállítás is, tedd meg a kedvemért, hogy behozod
a képeit a templomba! Nem bálványimádásból, hiszen nagyon sok biblikus témájú
festménye is van, hanem, hogy olyat tégy, ami mindnyájunk épülésére szolgál
Isten kezében.
Mikor hazajöttem,
sokáig gondolkodtam a szavain. És tudtam, hogy sok igazság van bennük, hiszen Ő
volt a templomalapítónk, aki egy imaházból Istennek tetsző épületet varázsolt
rengeteg fiataloknak szóló programot szervezve, miközben az időseknek is több
klubot kínált fel, s bármikor hozzá lehetett fordulni. De vajon, milyen célja
lehet Istennek egy kiállítással? Felrázni engem a kábulatból? Megmutatni az
embereknek egy teljes életművet? El sem tudtam képzelni azt sem, hogyan fogom a
megnyitót megszervezni… Később rádöbbentem, hogy a feladatot Isten adta nekem,
a lelkipásztorunk csak tolmácsolta a kívánságát.
Pál apostolra
gondoltam, s arra, hogy az üldözés, a zaklatottság, a menekülés megfordítható.
Nem véletlenül használjuk a pálfordulás kifejezést sem. Mire lehet mindezt
átváltoztatni? Belső békére, nyugalomra, sőt, magára az áhítatra, mert mi
magunk is Isten templomai vagyunk. Valahol a mélyben mindnyájan tisztában
vagyunk azzal, hogy semmi sem végleges. Ma még itt írok, holnap pedig
haldoklom. És kíváncsi vagyok. Kíváncsi arra, amikor elkezdődik az életem. Mert
azok az anyagok, amelyek a testem alkotják, most összejátszanak, de egyébként
kevés a vas bennem. Ez tény. Van-e a vasnak lelke, mint elemnek? Nincsen. Mégis
pótolnom kell, ha nem szeretném, hogy hulljon a hajam, hogy kevesebb oxigén
jusson el a szerveimig. Így átgondolva az életet, kellenek a művészi alkotások,
kellenek az istentiszteletek, s egy képgaléria és egy műsor is lehet áhítat. Így
aztán beleegyeztem ebbe a dologba, igaz, a megbocsátás még messzebb került
tőlem, mert a vejem írt egy gyászkönyvet, ami számomra botrányos volt. Újra
összevesztünk azon, ahogyan csak a rájuk tartozó dolgokat kitálalta a világnak.
„Megigazulván azért
hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (Róm. 5:
1)
A megbocsátástól
messzebb álltam, mint valaha, mikor a vejem megírta azt a könyvet. Nekem fájt,
mert tudtam, hogy Zsófinak is sebeket okozna. Abban is biztos voltam, hogy a
Lányom szerette annyira a vejem, hogy elnézte volna neki magánéletük részletes
leírását is. Ez egy kívülállónak nagyon nehéz. Mégis, mikor az emberek
megtudták, hogy a költő huszonöt évesen vesztette el a feleségét, egyszerűen
úgy vitték ezt a művet, mint a cukrot. Három kiadást biztosan megélt, innentől
nem követtem, mert tudtam, hogy nem Istennek tetsző, amit tartalmaz. Nem tett
engem boldoggá. Mindettől függetlenül havonta egy jelentősebb összeggel
támogattam a vejem egészen addig, amíg a húgomék le nem állítottak, hogy
miért?! Nem tudtam a választ. Belső késztetésből talán. Krisztiánt akkor
lehozták a még Nagymarosról, de megmondták, hogy soha többé, mert ismét annyira
alkoholos befolyásoltság alatt állt. Szomorúságos, hogy azóta sem jött ide, s
lett egy élettársa, aki szintén nagyon fiatal hozzá képest. Manapság, a Facebook
jóvoltából mindennek utána lehet nézni, s ez rossz. Egy Istennek nem tetsző
világnézet, miképpen az összes közösségi média is. Végül a lelkipásztorunk
kívánsága a tárlatról három esztendővel Zsófi földi életének vége után valósult
meg. A tökéletes szépségre törekedtem, hiszen Isten teleszórta a földi életet
is harmóniával. Azt szerettem volna, ha a kiállítás egy lélegző, finom
tartózkodás, amelyben a Lányom iránti mély szereteten kívül a tisztelet is
megnyilvánul. Ismét szerveztem a műsort, a képek elszállítását, a meghívókat,
plakátokat, s felvettem a kapcsolatot Zsófi volt középiskolájával, az Ady Endre
Gimnáziummal is. Ez részemről hatalmas lépés volt, ugyanis haraggal a szívemben
váltam el tőlük a Lányom elmenetele után. Mert mit vertek a gimnáziumban a
fejébe?
- Légy
sztár! Te légy a legjobb? Ha nem vagy valaki, nem vagy senki sem!
Szerencsére, a volt
tanítványaim sorban látogattak, s az élet vagy Isten mellém sodort egy
családot, akik minden elképzelésemben támogattak. Én pedig igyekeztem
megbocsátani a gimnázium tanárainak, habár ez csak rengeteg imádság után
sikerült. Tág szívvel nem csak önmagunkra gondolni, hanem mindazokra, akik
szerették a Lányom. Mert valóban kötődtek Hozzá, s imádták a személyiségét,
mert az annyira tiszta volt, s önzetlen. És felfelé is tekintett még a
gimnáziumi évek alatt is. Lehet, Isten ezért szólította magához.
„Ki
mikor oda jutott és látta az Isten kegyelmét, örvendeze; és inté mindnyájukat,
hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban.” (Csel. 11:23)
Sokan
félnek Jézussal találkozni, mert ismerik saját bűneiket, s kishitűek. Azonban
még ők is tudják, ha befogadjuk Jézust a szívünkbe, már olyanokká válunk, mint
a mustármag. Jézus azonban maga a fa. Ha mégis elhagyjuk őt, akkor nem csupán
gyávák vagyunk, hanem magát a boldogságot utasítjuk ki az életünkből. Ezzel a
lelkülettel kezdtem hozzá Zsófia kiállításának a megszervezéséhez is. Nagyon
nehezen ment a képeinek rendszerezése, a fotóinak nagyítása és fénymásolása, az
egykori rajzos olvasónaplóinak átnézése, mert amerre csak tekintettem,
mindenütt ott volt, s más réges-régen a Mennyek Országának lakójaként élt
tovább. És tudtam azt, hogy amit cselekszem, a Mesternek is tetsző.
Segítségével
aztán az egyik nap már boldogan nézegettem a rajzait, mert csak egyedül én
tudtam, melyik, mikor és milyen alkalomból készült, mely festményei voltak a
kedvencei, s miért. Lám! Nem lehet felülről a boldogságot várni, de kellő
alázattal és hittel megkapható ez az állapot is.
„Ne
ítéljetek és nem ítéltettek; ne
kárhoztassatok és nem kárhoztattok; megbocsássatok, néktek is megbocsáttatik:”
(Luk.6: 37) – írja az evangélista. És lelkemben megteremtődött a békesség
mindenkivel szemben, akire haragudtam. Ott a képek varázsában újra és újra
átgondoltam az életünket: a közöset éppen úgy, mint mindazokét, akikkel valaha
is szoros kapcsolatban állt a Lányom. Voltak olyan emberek – Közöttük a legjobb
barátnője is. -, aki egyetlen egyszer volt nálam Zsófi elmenetele után, s akkor
is elkérte az egyetlen, itthon maradt estélyi ruháját emlékül. Soha többé nem
keresett. Úgy hiszem, saját magát is okolja, hiszen ő volt az, aki Zsófit és a
leendő férjét bemutatta egymásnak. Zsófi tiszta volt, mint az újszülöttek. Az
már csak Istennek köszönhető, hogy aztán egymásba szerettek és férjé, s
feleséggé váltak. És honnan jutott ez most eszembe? Az olvasónaplókról, s az
általuk felszakított sok-sok emlékképről. Arról a napról, amikor egy egész
lepedőt telefestett mesével.
A
tárlat végül hatalmas fizikai és lelki sikerrel zárult, szóba álltam volt
pedagógus kollégáimmal, akik az Ady Gimnáziumban tanítottak, s félretettem
sértődöttségem. Nem ment könnyen. Vallom és hiszem, hogy ehhez a Szentlélek
munkálkodása kellett.
Ennek
a tárlatnak a neten is nyoma maradt. Az első öt percben láthatók Zsófi munkái:
https://www.youtube.com/watch?v=Y6cWTfSmatM.
18. nap
„Mit
gondoltok? Ha valamely embernek száz juha van, és egy azok közül eltévelyedik:
vajjon a kilenczvenkilenczet nem hagyja-é ott, és a hegyekre menvén, nem
keresi-é azt, a melyik eltévelyedett?” (Mát.18: 12)
Olyan
jó, hogy megbocsátó Istenünk van, mi pedig a gyermekei lehetünk, s a mi
szívünkbe is elülteti a megbocsátás hitét! A tárlat végén már nagyon tisztán
láttam magam előtt, hogy meg kell próbálnom mindenkinek megbocsátani, de a
kísértés még bennem lakozott. Saját magam sehogyan sem tudtam feloldozni. Még
nehezebb volt, hogy erről senkinek sem beszélhettem. Nem volt olyan ember,
akiben bíztam volna annyira, hogy az összes kételyem megvallottam volna neki.
Talán, minden azon múlik, hogy mit engedélyezünk magunknak, azaz miről
gondoljuk, hogy jó és miről, hogy jó. Így lehet, hogy a legnagyobb jóindulatunk,
jelen esetben az, hogy Gyermekemnek erőn felül is mindent megadtam, néha a
legnagyobb tragédiához, azaz annak halálához vezet. Igaz, ez a gondolatmenet is
hibás, mert emberi, s, mert az enyém. Isten munkája akkor hol van, ha nem
keresem önmagamban sem? – napokig tépelődtem ezen az egyszerű kérdésen. Ha
bizonytalan vagyok a hitemben, a Bibliához fordulok segítségért. Találomra
szoktam kinyitni, s megpróbálom értelmezni az éppen kinyitott oldalak közül
azt, amelyikben találok egy olyan verset, ami megszólt. Most Máté evangéliumának
a fentebbi mondatain tűnődtem el. Az eltévelyedett báránynak gondoltam magam. Annak,
aki imában kéri, hogy visszatalálhasson a nyájához. És magán az imádságon is
elgondolkodtam. Az az ima, amely folyton csak kér, nem talál soha
meghallgatásra. Az imának szent extázisban kell elérnie célját, amikor az ember
hálás azért, hogy van egy Lánya a Mennyben, aki annyi, de annyi örömet okozott
életében. És hálás a természet szépségeiért, a sok szeretetért, amit valaha
kapott, s adni tudott, s magáért azért is, hogy képes lélegzetet venni,
megsimogatni a fák törzseit, s tud őszintén ölelni. Csak ekkor válhatunk a mi
Istenünk templomává, ha úgy megyünk be a gyülekezetünkbe is, hogy hálás a
szívünk, hiszen magukat a hitben járó társainkat is ajándékul kaptuk. Nem
kellett értük semmit sem tennünk. Ha így tekintünk a világra, ajándékká válik
minden egyes pillanat. S mi sem akarunk többet mást, mint lelki ajándékainkat
megosztani másokkal. Ezek a legnagyobb szabadság és hála gondolatai.
A
legfőbb kérdés azonban a régi maradt. Meg tudok bocsátani mindazoknak, akik vétkeztek
ellenünk?
A
válaszom még váratott magára.
„És
bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk
vétkeztek.” (Mát. 6: 12)
Amikor Zsófi Lányom elment, már öt esztendeje nem a saját lakásunkban éltem, hanem egy másikban, mert könnyebb volt onnan munkába járnom, s csak a rezsit kellett fizetnem. Haza-hazalátogattam, de, ha jól belegondolok, nem volt igazán otthonom. Ezt a problémát még tetézte, hogy vidéken is volt egy házunk. Kocsival a Debrecen táblától mindössze négy percig tartott az út, de sokat kellett foglalkozni azzal a kertes rezidenciával. Volt, hogy a vihartól kidőlt a kertben lévő, s általam egy vesszőből megfakasztott fűzfa, s rádőlt az útra, így azonnal cselekednem kellett. Máskor meg a tető felét vitte el a szél. Szerencsémre, nagyon jó szomszédaim voltak. Ezt a házat annak idején Zsófi választotta: olyan igazi otthon volt a mohás járdáival, a kútjával, ahonnan kristálytiszta víz fakadt, a kert végén lévő lilaakác erdejével, s bent ugyan megvolt a két szoba összkomfort, de mi a természetben szerettünk csak lenni. Mindig akadt tennivaló. Sűrűn kijártunk ide, a béke szigetére. Nyugalom honolt, s senki sem pletykálkodott rólunk, de, ha szükségünk volt egy fűnyíróra, mert mi már hármat is tönkre tettünk, azonnal hozott egyet valaki, sőt még a kertet is rendbe tette helyettünk. Esténként nagy főzéseket rendeztünk, s a szomszédok is hozzátették a maguk termelte gyümölcsöket a vacsorákhoz. A beszélgetések hiányoznak legjobban. Mindenféle generáció ült ugyanis egy asztalhoz, így aztán ki nem fogytunk a szavakból, s néha a hallgatásokból sem. Akkor és ott felemelő érzéssel töltöttek el bennünket egymás történetei. Miért mesélem el a múltnak egy, a számomra oly csodás szeletét? Mert az ottani emberek nem haragudtak egymásra, így megbocsátani sem kellett semmit sem. Senki sem élt sérelmekkel a lelkében. És ez bizony az Úr hatalmas ajándéka. Zsófiék is kint éltek egy nyáron, s átadták magukat ennek az édeni nyugalomnak. Amikor Zsófi meghalt, csak a csönd maradt utána, de senki sem akarta részletesen tudni, mikor és hol lesz a búcsúztatása, nem úgy, mint az itthoniak. Állandóan faggattak, mikor teszem ki a gyászjelentést, hallottam, ahogyan a szomszédok egymással pusmogtak, hogy Nagymarosra is eljönnek megnézni, milyen lesz a szertartás, s kik jelennek meg ott. Ma is érzem szúrós tekintetüket, s azt, hogy a pokolba kívánnak azért, mert az én gyászom nem lehetett az ő álszenteskedésük színtere. Esti imáimban kérem Istent, adja meg, hogy meg tudjak bocsátani nekik.
20.nap
„Egyszersmind
pedig dologkerülők lévén, megtanulják a házról-házra való járogatást; sőt
nemcsak dologkerülők, hanem fecsegők is és más dolgába avatkozók, olyanokat
szólván, a miket nem kellene.” (1Tim. 5: 13)
Furcsa
világ a mai. Az emberi kapcsolatok nagyon rossz irányba változtak még a múlt
század közepéhez, harmadik harmadához képest is. Az emberek nem szeretik, ha
felnőtt módon, éretten kell a dolgokhoz, s egymáshoz állniuk. A mélység az, ami
elveszett a kapcsolatokból. Ezekben ugyanis úgy kellene egymás felé fordulnunk,
mint a Mester és tanítványai: alázattal és bizalommal. Sajnos, világunkból,
mintha kiveszett volna a tiszta ember. A szomszédokat az érdekli, neked milyen
anyagi javaid vannak, mekkora szatyrokkal érkezel haza a boltból, milyen az
autód és így tovább. Nem az a fontos, hogy szívedben milyen érzések kavarognak:
szomorú vagy-e vagy vidám, jól esne-e egy beszélgetés vagy csupán egyetlen
mosoly. Mióta a Lányom elment, s a gyászszertartását zárttá tettem, mert tudtam,
hogy, csak a felszíntelen nézelődők hada jönne el, sokan nem fogadják a
köszönésem, többen szóvá tették, hogy miért nem jöhettek el, s már-már azt
sugallják, temessem el még egyszer a gyermekem, mert tanúi akarnak lenni a
szertartásnak. Nem a mélységes bánatomnak, hanem annak, kik vannak jelen, s kik
is ők. Jézus vajon ezt kívánta volna a tanítványaitól, hogy bámészkodni
menjenek a keresztjéhez? Az V. stációban Cirenei Simon miért is segített? És
Veronika a VI.-ban mi okból nyújtotta kendőjét neki? Egyáltalán, miért voltak
ott a legmélyebb szenvedés idején? Bámészkodni? Ájtatoskodni? Nem. A Jézusba
vetett hit miatt. Hogy ez milyen? Olyan, amelyik sohasem fordul vissza, hanem
követi Őt. Az én szomszédaimnak Jézus semmit sem jelent. Elvesztek a technika
által kínált lehetőségek között, hiszen csak a szerelmes sorozatok adnak
számukra mámort, s az, hogy kibeszélhessék egymást, s olyanokat is, akikkel
semmiféle lelki kapcsolatuk sincsen. Nem ismerik a szeretet és a feltétlen
bizalom fogalmait. Annyit tudnak, hogy minden és mindenki pótolható és
lecserélhető. Istennek tetsző élet ez? Ó, nem! De szavaikkal és tetteikkel
nagy-nagy fájdalmat tudnak okozni annak, aki mellettük él. Még akkor is, ha te
már ártatlan és őszinte módon viszonyulsz hozzájuk. Fel sem ismerik lelked
titkait. Mert tanítvánnyá sem lesznek soha, hiszen nem képesek ártatlanul
kérdezni. A hitben járó ember azonban nem készít kész sablonokat arra, ha
kérdez. Az ő belső világa még az ártatlanság korából való.
M. Fehérvári Judit