2019. március 17., vasárnap

Életcél, életszél, életszeglet, életszelet...




A jelenben élni, a pillantanak... Szinte minden ezoterikus bölcselkedő alapkiindulási pontja ez a mondat, ha az ember lelkével foglalkozik. Noha, érdekes módon lehetőség lenne pedig arra is, hogy az állatok vagy a növények pillanatnyi léthelyzetéről filozofálgassanak. Csak éppen ezt a dolgot vagy elvetnék vagy nem érdekelné őket. Nehéz visszajelzéseket adni arról, ami nem beszél vissza vagy nem jelez. 
Popper Péter írja A belső utak könyvében, hogy "Az ember is, mint a növény, arra fordítja fejét, ahonnan fény és melegség sugárzik." Csak éppen nagyon nehéz észrevennünk azt a bizonyos fényt, amelyet úgy szeretnénk megtapasztalni, ha az emberektől folyton azt kapjuk, hogy mit és miért nem csinálunk jól. Nagyjából nem tudjuk jól leélni földi életünket, nem tudunk megfelelően kommunikálni, nem vagyunk szabálykövetők etc. . Így aztán a folytonos nem egyszer csak átcsap a ne-vel kezdődő tiltómondatok sorába, amelyektől még felnőttként is megborzadunk. Mert vannak pillanatok, amelyeket egyszerűen képtelenség jól megítélni, jól megélni... Ellenben, ha tovább gondolkodunk azon, hogy kinek a szemszögéből jól, akkor máris visszajutunk önmagunkhoz. s én mégis úgy vélem, a belső béke, ami csakis a miénk, egyes-egyedül rajtunk múlik: s éppen azon, hogy mi az, amit meg szeretnénk tartani magunknak ebből a világból, s mi az, amit mindenképpen el kell engednünk ahhoz, hogy a pillanatok ölelhessenek bennünket magukhoz, a szép emlékek, egy-egy kellemes illat vagy akár az ételek íze, italok zamata, mert ezektől is szebbé lesz életünk, s néha fel-felcsillan annak valódi fénye.

(Én)

2019. február 10., vasárnap

Zsófi ma volna 28 esztendős


Ma volna 28 esztendős az Egyetlen Lányom. 2016 nyarán az agyhártyagyulladás alattomosan támadt rá, s oly későn került az orvosok kezeibe, hogy már nem tudták megmenteni. Azóta nem érzem életnek az életet, s azóta hiszem, hogy nekem kellett volna mennem, hiszem lett volna miért maradnia...

2019. január 13., vasárnap

Meghívó



Kedves Mindenki!

Mocsár Zsófia Alexandra (1991. február 10-2016. június 23. posztumusz kiállításának megnyitója 2019. április 16-án 17 órától lesz. A tárlat a Peer Krisztián által megteremtett „Mocsár Zsófia emlékzuhany”címet kapta.  
A kiállítás egy hónapon keresztül tekinthető meg az István király tér 2. szám alatti református templom Kálmáncsehi Galériájában.
Zsófia hamvai ennek a templomnak az urnafalában nyugszanak, s itt volt a 18 év - pázsitkék című eddigi legnagyobb festészeti tárlata is. 
A meghívókról, plakátokról később gondoskodom, de minden időben elkészül, s szeretettel várok minden érdeklődőt. A megnyitó után kisebb vendéglátás keretében ismerkedésre, beszélgetésre is lehetőség nyílik. 

Ditta - Judit 

2018. október 28., vasárnap

Saját halotti verseimből 1. M. Fehérvári Judit: Stiglickerti ötvenhárom és fél



















(Mocsár Zsófia Alexandra - 1991-2016)





A hold papucsából
kibuggyan az éj,
itatóspapír volt
a tegnapi nap,
s a felitatott pacákban
benne ragadt.
Így ma is csütörtök vagyok…

Tavaly is az voltam
egész évben.
Kormot szitált halálod
ebbe a napba,
s a felhők ropogása
a nagy zivatarok alatt
meg nem született tenger
hínáros levélfonákkal:
Belőled ennyi maradt.
*
Már összeomlottam.
Nem emlékszem semmire sem.
Valahol Pesten indultunk volna
a Szent Lászlóból haza,
de a melletted fekvő néni
azt mondta, már az összes
neurológus látta, voltak
nyolcan vagy tízen…
Pedig már vártam,
hogy felébredj,
de a kóma a tudat
sötét éjszakája vagy
valamiféle fekete lyuk.
*
Csakhogy mégis galaktikák
azok, így itt vagy velem
hétfőn és kedden és szerdán
és pénteken, s minden hétvégén,
de csütörtökönként eljátszod
a halálod ma is.
*
Ma egy kisfiú táncát néztem,
éppen két esztendős múlt…
Emlékszem, ebben a korodban
milyen bájos voltál, mikor a
játszótéri szélben csak neked
nyújtotta kezeit a hinta,
és volt palinta meg libikóka-
billenéses álmaid.
*
Már nem álmodom.
Ebbe a csütörtökbe belefulladok
lassan, és nem akarok otthon
lenni, ahol te már sohasem vagy ott…
Kisiklottak a tegnapok, nem maradt más,
csak bánatesőbe csomagolt sóvárgás…
Ma is ebből vagyok.
*
A tárgyainkat befodrozza a múlt,
gyógyulásra semmi ok,
a szobád összeomlott, akár a
légópince, csak az utcai rianások alatt
vagyok néha ott.
*
És nem akarok látni senkit,
emlékeim nem fölösleges holmik,
az EGY kincset rejtik,
és a múlandóság örök rugói
téged idéznek hinni a múltat,
mert már ott sem vagyunk
mi ketten ott.
*
Látom a csöndet, ahogyan
ásít, unja magát és befedezi
a harangszót festményeid
szivárványa és mindkét
varázsdobozod tartalma hiányoddal
is többé lett…
Mélabús kilátóvá váltam.
*
S míg te a csillagkapukat nyitogatod,
kulcsra zárod, kilincs fel, kinyit…
Hétpontos zár, vissza, bezár,
magamba szívom a letűnő,
fekete lyukak koncentrikus köreit…
Tenyeremben az összes információt
összegyűjtöm, s rájuk fúvok, akár a
pitypangbóbitára, ha mégis
eltévednél, szívemben térképet rajzol
a hazaút.
*
Már leszálltam a vonatról, papucsaim
hagytam csak abban a kupéban ott,
utazóink sorban felrakva, de bensőmben
egy ladik lakott: szívem alatt evezőlapátok,
alteregóm fülében egy albatrosz csapkodott.
*
A kikötőben soha sincs éj, mindig ismeretlen
arcokkal tele a dokk. Ma végigkérdeztem
az összes embert, nem láttak-e véletlenül ott.
Ostobán néztek rám, mert az arcom
egyik fele fogfájással van tele,
és többé a fogtündér sem látogat…
Így csak a te apró szárnyad árnyát
láttam fodrozódni a hullámokban,
amint galaktikákat nyitogat.
*
Holnap dagály lesz, szerencse,
hogy gyöngykagylókat gyűjtesz éppen,
de egy lélegzetvétel erejéig mégis
a felszínre írod, hogy „Itt járt Zsófia.”,
és apálykor a hangod is hallom majd,
mikor visszahajtogatott szárnyaim
kibontom éppen ott.
*
A Duna holtágában megbotlott egy csónak,
tiszainak képzelte magát…
Ebből sem lesz már daliás huszár! – mondaná
Apám, mikor még csak csákókat hajtogatna,
s nem emésztené bensejét egy zátonyokkal
mélabús tócsa… Persze, Te ezt nem hallanád,
vagy mégis, ha a kozmikus terv a galaktikák
közötti időutazás.







2018. október 27., szombat

Legszebb versek az elmúlásról 1. - Szabó Magda: Elégia
























(Mocsár Zsófia Alexandra - 1991-2016)





Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
még ma sem értem én;
hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
hogy föld alatt a hazád és a házad,
ugyan hogy érteném.

Tizennyolc évet égtél, te parányi,
te vézna testbe ágyalt szeretet :
hogy higgyem el, hogy lángjaid kihültek,
és ellebbent könnyű lehelleted?

Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
szelíd szived szapora lüktetését,
s ha száradó torokkal elkiáltom
egyetlenegy birtokod a világon,
ártatlan nevedet,
hogy soha-soha nem jön felelet?

Mindig velem jártál, nem nélkülem,
most elbújtál a mélybe.
Odaadtad futásod, a vizet,
a nyári szélben ingó neszeket,
a zizzenést, a zöld fellegeket,
szólj, mit kaptál cserébe?

Félsz odalenn? Tán azért vitted el
a mosolygásomat,
s most ketten vagytok lenn
az ideges bokor alatt?

Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
hogy bocsássam meg,
hogy magamra hagytál,
s itt botlom régi útjaink kövén?
Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
sietsz-e majd felém,
ha nyugtalan sorsom betelt,
vezetsz-e lenge fény?

Beszélj, ott van a régi ház,
az arany venyigék, ahol te vagy?
Oda süllyedt a fiatal vidék?
Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
úgy járjam útamat,
hogy a füled még rám figyel
a nedves föld alatt?

Beszélj! Hallod a hangomat,
csak nem szabad felelned?
És én? Hallom még hangodat,
felel majd fürge nyelved?

Mindenkit hozzád mérek én,
hogy úgy szeret-e, mint te;