2018. augusztus 15., szerda

Költészet vagy sem, ami személyes tapasztalaton alapul? És hívő vagy hitetlen?






Kifejezett kérésre az én olvasatomban néhány hete megírtam a Miatyánk című verset egy másik, a Hiszekegy után, ami a Debreceni Görögkatolikus Parókia vezetőjének kezéhez is eljutott.
Nagy fordulatokkal van tele az élet, mert nem az én jóvoltomból történt ez a dolog, ellenben az én Édesapám görögkatolikus volt, s Hajdúdorogon született, s mi egész gyermekkorunkban a görögkatolikus liturgia részesei voltunk reformátusként is, mert Édesanyánk vallását örököltük, de református templomban egészen olyan harminc éves koromig soha nem is jártam. Ezután persze nagyon is sokszor: először csak műsorokat készítettem, majd sok minden más is történt. De ez most irreleváns is.
Szóval, megírtam azt a verset, s ezután a szerkesztőmmel hatalmas hitvita keletkezett közöttünk az egyik versszaka miatt, ami így hangzik.


És bocsásd meg a mi vétkeinket!
Igaz, mi nem tudunk irgalmazni neked
halottainkért, elrontott életünkért,
mindazért, mit elvettél tőlünk,
s azokért, kiket nincs már megölelnünk,
pedig, amíg éltek Hozzád könyörögtünk,
hogy hagyd meg őket nekünk, s nem hallottuk
hangod: Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
talán, vele is táncoltunk, kétségekből
kétségekbe estünk, gyűlöltünk, perbe estünk
Veled, mi, a modernkori Ráchelek,
ajkainkat egyszer talán a jövőben elhagyja
a  fohász: áraszd ki kegyelmed ránk,
s lehet, megbocsátasz nékünk,


(Írtam én)

Szóval, sohasem gondoltam volna, hogy egy vers ma ilyen dolgokra képes, noha csak megírtam. Azóta tovább bonyolódott a dolog, már két folyóirat szerkesztővel: egy hívővel és egy ateistával vagyok állandó polémiában, mert ilyen az élet....

2018. augusztus 4., szombat

Hol volt akkor Isten?







Hol volt akkor Isten, mikor az Egyetlen Lányom ott feküdt a halálos ágyon? Tényleg, miért engedte, hogy egyes-egyedül Ő betegedjen meg?
Mostanában, akárhova nézek, hívő emberekbe botlom. Hívő a pszichológusom, a pszichiáterem, a református egyháztól segítenek nekem, ha bármi bajom támad... Kissé abszurd, mert én is voltam hívő, csak mióta Zsófiát is elvette tőlem, nem akarok tudni sem róla.
Persze, a zsidó-keresztény hagyomány, amelyben élünk, sok mindent és sokféleképpen magyaráz, de számomra nem hitelesek.
Ha a kabbalisztikus hagyományban hinnék, ami átfordítva a miénkre, alapvetően apokrif, azt mondanám, Isten nem volt ott, miképpen sem Auschwitzban, sem a tömeg-baleseteknél, sem a véletlen és hirtelen haláloknál... Mert van nekik egy fogalmuk, mely szerint, mikor Isten a világot teremtette, akkor nem volt hova, így magába húzódott. Ezt nevezik cincumnak. Így aztán nincs jelen a világunkban, de mégis van. Valahol Popper Péternél olvastam ezt valamikor, a Wikipédia szócikke annyira nem érthető. De valami olyasmiről van szó, hogy Isten ugyan jelen van a világban, de magára hagyta azt... Vagy nem is tudom, nem emlékszem már pontosan.
Azt is olvastam, hogy, ha egy hindu anya temeti Gyermekét, megbékél, mert ott van neki a dharma és móksa, akár a buddhistáknak a karma. Így évente egyszer majdnem megünneplik az elmúlást, de nem járnak sírokhoz, mint mi, nem akarják újra és újra felszaggatni fájdalmukat.
Hogy miért írom mindezeket le? Hiszen a féltudás a fogalmakról sem tudás, hanem öncélú mutogatásnak tűnhetne, akkor, ha nem írok meg egy verset... Egyelőre nem adom közre, amíg nyomtatásban meg nem jelenik, de nem tudom, miért, a hit verse lett, noha az emberének szántam...
És akkor elhatároztam, hogy összegyűjtöm, amit valaha , valamikor ebben a témában elkövettem, s átalakítom őket a mostani állapotomra.
Az első a 7torony online folyóiratban jelent meg még 2012-ben, amit megmutatok...
Van benne egy saját magam kreálta szó is... Még nem tartom jónak, de igyekezni fogok átírni... És nem tudom, milyenné lesz...


Aprócska dalok


Mikor a szörnyetegek
igazabbak az embereknél
és fenevad tekintetükből
kandallómeleg árad
és a papírmasé hervadása
Andersen könnyként ragyogja be
a primitív kiskocsmákat,
akkor válhatna ketté a Vörös-tenger
vízhegyek szurdokában az Úttal,
de mégsem volna menedék,
mert felsejlene az emlék:
krétajelekkel, kapukkal...

***

És lehetnél játékmester,
éppúgy, mint a bábu,
s az Égig építhetnéd föl azt az
elmés, közös világot,
melyben vádolhatnának,
mert megtehetnék bátran,
s barátaid is veled együtt lógnának
egy Marionett szálon,
és nem tudnád már,
feladd-e a kapcsot,
hiszen nem lennél már
„világnak világa",
csak megfeszítetten is
kegyetlenül gyáva.

***

Az istenfa eldőlt és ránk omlott a jurta,
nem fogta meg azt a kötél,
elszakadt a torka,
ordított pedig, csak nem
figyelt rá senki,
mert mindig arrébb és odébb
kellett menni...

***

Hodeja, hodeja, párosító ének,
jaj, be gyöngyen szóla,
meg is ismernélek,
itt élsz bennem ma is,
veled is temetnek,
hodeja, hodeja,
mindig is szeretlek...

***
Patyolatra lelkünk nem mossa
már senki,
a mirhát és a tömjént
jó lesz elővenni,
közöny-karók tartanak
még ébren és
elveszett a világ,
irgalma is lehullt,
hodeja, hodeja
tiszta csengő nádszál
sziklaszirten megállj,
s az Isten felmagasztal.



M. Fehérvári Judit, 2012. április 29., vasárnap, 11:47







2018. augusztus 3., péntek

Bloggerkedünk, bloggerkedünk...

Jövő évben tíz esztendős lesz a blogspot, s mégsem mindig azt teszi, mint, ami mi szeretnénk... Én pl. nem látom a zenelejátszóm, amit a bal felső sarokban lehet elindítani... Laptopról nem, tabletről, telefonról igen... Ma véletlenül egymásba szaladtunk... Erre látom , hogy ismét youtube error van az egyik zenémnél... No, most gondoltam kicserélni, erre sehol az a zenelejátszó...
Igaz, múltkoriban egy érettségire vágyó diák idevéste az üzenőfalamra, hogy "Te geci! Másfél óráig kerestem, hol kell a zenedobozod kitörölni!". Ha rosszmájú volnék, remélném, októberben vagy jövőre nem itt keresget, mert ez azt jelentené, no érettségi... Ez az érettségi szint ugyanis nemhogy nem érett, de még elfogadhatónak sem mondható. Kitöröltem.
Szóval, zene...
Legyen akkor ez:
https://www.youtube.com/watch?v=HbchERR5Iac

2018. július 25., szerda

Gábor Dr. Seresnek :-)








„Ne panaszkodjunk folyton a Jóistennek, őrangyalunknak, vagy annak, akiben hiszünk.
Vegyük észre, hogy vigyáz ránk, és legyünk hálásak neki.
Köszönjük meg, hogy ha már hülye fejjel felmásztunk a létrára, le is tudtunk jönni. Hogy sietve lelépve a villamosról, nem ficamítottuk ki a bokánkat. Hogy azt a ronda nagy dongót kergetve, úgy borítottuk fel a fikuszt, hogy csak a cserép tört el. A sor bárki által folytatható.
Nem kell nagy hálálkodás, elég, ha csak annyit mondunk: köszönöm. Érteni fogják. És azt is értik, ha kérünk valamit, csak ne kezdjük jajgatással.
Fogalmam sincs, milyen frekvencián jutnak el a köszönetek és a kérések az illetékeshez, de eljutnak. Van, ami nem teljesíthető.
S befejezésül egy gyermeteg, ám hatékony javaslat (Kipróbálva!). Azokban a pillanatokban, amikor jól érezzük magunkat - hazaértünk, hűvös a lépcsőház, a kinti hőséghez képest a lakás is elviselhető, levetettük a cipőnket, végre leültünk, ettünk egy falatot, ittunk is rá, sőt letusoltunk vagy beültünk a fürdőkádba – mondjuk azt, hogy ez jól esett. Hangosan. Csodálkozni fogunk, hogy naponta hány jó percünk akadt. Ha estig nem felejtjük el – ez memóriatréningnek is jó –, köszönjük meg az illetékesnek az elmúlt napot.
Lefekvés előtt nézzünk fel a csillagos égre. Mert kánikulában csillagos az ég. Itt nem kell semmit mondani, érezzük úgyis, hogy ott van, és szép. Mi meg itt.”

(Janikovszky Éva)

2018. június 23., szombat

Márai Sándor: A tapintatról és a gyöngédségről




Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság.
Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka.
Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember.
Az a tapintat és gyöngédség mely, mint valami csodálatos zenei hallás örökké figyelmeztet egy embert mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak, és mi olyan " jó ", hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni?
Ez a tapintat, mely nem csak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is.
Vannak ritka emberek, akik tudják ezt.
Akik a jóságot, mely mindig önzés is, pártolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal, vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik mi az, ami a másiknak fájhat.
S mindig tudnak másról beszélni.
S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban felhők között közeledő láthatatlan ellenséges gépmadarakat.
A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel.
Igen, e két képesség emberfölötti.

/ Márai Sándor: Füves könyv /

Ma két esztendeje, hogy az Egyetlen Lányom az agyhártya-gyulladásból nem ébredt fel...


















"Az ipari és posztgraduális társadalmak azt várják el a gyászolótól, hogy rövid időn belül folytassa úgy az életét, mintha mi sem történt volna (vagy annak ellenére, ami történt). Ez irreális elvárás... , de, amikor a lélekvesztés kifejezés elhangzott, azonnal jelezték:igen, ez, amit átélnek."

(Dr. Frecska Ede)

Az emberek képzelőereje hatalmas. Múltról, jövőről, halálról, túlvilágról mindenki másképpen vélekedik. Vannak csoportok, ahol az egyes egyének hasonlóan.
Zsófi csodája abban volt, hogy szerény maradt, s önmaga. És önmaga mégsem volt képes észrevenni, hogy elközelgett a vég, mert tehetett volna Ő is ez ellen, ami történt, miképpen Rajta kívül még legalább 10-20 ember.
És akkor mit vár el tőlem a világ?


Nem fogok mosolyogni, ha zokognom kell, s nem fogok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mert a Sors elvette tőlem az Egyetlen Kincsem.


Az arca tiszta és hamvas, mint a hó... Nem tudom, milyen objektív tett reá halálos jegyet...
Profilokat nézegetek, nyomokat keresek... Nem nagyon találok semmit sem... Lám, a felejtés démona másokat már teljesen elaltatott...





M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2018. június 23..

2018. június 17., vasárnap

M. Fehérvári Judit: Például






Megjelent az Agria Folyóirat nyári számában


Például


Ma azt írta a papíromra egy pszichológus,
hogy „kórosan elhúzódó gyászreakció”.
Nem értem, mitől lenne kóros, hogy
Zsófi elment és nem jött haza.
Pedig várom.
A szobája mennybéli tavirózsákkal tele.
Fehérek, akár a hó.
Elképzelni sem merem, hova utazott el
ilyen sokáig.
Még Kanadából is többször hazajött.
Ott nagy a hideg.
Biztosan, csípte Zsófi arcát is a hajnali
zúzmara, de azért buszozott, tanult, tanított.
A gyermekem egy zseni.
Nem én találtam ki, sokan mondták azt is,
mekkora tehetség.
Ha Zsófi rajzol és fest, szétnyílnak a
tavirózsák, s színáradattal telik meg a szoba.
Olyan ez, mint az impresszionisták képein
a percenként feltündöklő Nap.
Szeretem, ahogyan dolgozik, meg mindent,
amit elmesél egy-egy készülő munkájáról:
hova tervezi, milyen lesz...
Zsófi hangorgánuma is gyönyörű.
Legszebben verseket mond, de a
prózát is szereti.
Ma hosszan néztem a fényképeit,
mert nincs még egy huszonöt éves -
ilyen ragyogó.
Erre ráírják a papíromra, hogy „kóros”.
Talán azért tették, mert elmondtam nekik,
hogy Zsófit lassan két éve meghalasztotta a
S O R S.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2018. április 10.