2018. június 23., szombat

Márai Sándor: A tapintatról és a gyöngédségről




Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság.
Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka.
Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember.
Az a tapintat és gyöngédség mely, mint valami csodálatos zenei hallás örökké figyelmeztet egy embert mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak, és mi olyan " jó ", hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni?
Ez a tapintat, mely nem csak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is.
Vannak ritka emberek, akik tudják ezt.
Akik a jóságot, mely mindig önzés is, pártolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal, vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik mi az, ami a másiknak fájhat.
S mindig tudnak másról beszélni.
S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban felhők között közeledő láthatatlan ellenséges gépmadarakat.
A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel.
Igen, e két képesség emberfölötti.

/ Márai Sándor: Füves könyv /

Ma két esztendeje, hogy az Egyetlen Lányom az agyhártya-gyulladásból nem ébredt fel...


















"Az ipari és posztgraduális társadalmak azt várják el a gyászolótól, hogy rövid időn belül folytassa úgy az életét, mintha mi sem történt volna (vagy annak ellenére, ami történt). Ez irreális elvárás... , de, amikor a lélekvesztés kifejezés elhangzott, azonnal jelezték:igen, ez, amit átélnek."

(Dr. Frecska Ede)

Az emberek képzelőereje hatalmas. Múltról, jövőről, halálról, túlvilágról mindenki másképpen vélekedik. Vannak csoportok, ahol az egyes egyének hasonlóan.
Zsófi csodája abban volt, hogy szerény maradt, s önmaga. És önmaga mégsem volt képes észrevenni, hogy elközelgett a vég, mert tehetett volna Ő is ez ellen, ami történt, miképpen Rajta kívül még legalább 10-20 ember.
És akkor mit vár el tőlem a világ?


Nem fogok mosolyogni, ha zokognom kell, s nem fogok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mert a Sors elvette tőlem az Egyetlen Kincsem.


Az arca tiszta és hamvas, mint a hó... Nem tudom, milyen objektív tett reá halálos jegyet...
Profilokat nézegetek, nyomokat keresek... Nem nagyon találok semmit sem... Lám, a felejtés démona másokat már teljesen elaltatott...





M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2018. június 23..

2018. június 17., vasárnap

M. Fehérvári Judit: Például






Megjelent az Agria Folyóirat nyári számában


Például


Ma azt írta a papíromra egy pszichológus,
hogy „kórosan elhúzódó gyászreakció”.
Nem értem, mitől lenne kóros, hogy
Zsófi elment és nem jött haza.
Pedig várom.
A szobája mennybéli tavirózsákkal tele.
Fehérek, akár a hó.
Elképzelni sem merem, hova utazott el
ilyen sokáig.
Még Kanadából is többször hazajött.
Ott nagy a hideg.
Biztosan, csípte Zsófi arcát is a hajnali
zúzmara, de azért buszozott, tanult, tanított.
A gyermekem egy zseni.
Nem én találtam ki, sokan mondták azt is,
mekkora tehetség.
Ha Zsófi rajzol és fest, szétnyílnak a
tavirózsák, s színáradattal telik meg a szoba.
Olyan ez, mint az impresszionisták képein
a percenként feltündöklő Nap.
Szeretem, ahogyan dolgozik, meg mindent,
amit elmesél egy-egy készülő munkájáról:
hova tervezi, milyen lesz...
Zsófi hangorgánuma is gyönyörű.
Legszebben verseket mond, de a
prózát is szereti.
Ma hosszan néztem a fényképeit,
mert nincs még egy huszonöt éves -
ilyen ragyogó.
Erre ráírják a papíromra, hogy „kóros”.
Talán azért tették, mert elmondtam nekik,
hogy Zsófit lassan két éve meghalasztotta a
S O R S.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2018. április 10.

2018. június 6., szerda

Facebook mi jár az eszemben? ... Autószerelés - Debrecen


Ez egy téli kép... Gondolom, látszik is! :-)









Na, akkor kedves facebook! Az jár a fejemben, hogy pontosan május 17-én jól feltöltötték a benzinkúti motorolajjal a kocsim... Csak azért ilyen emlékezetes a dátum, mert egy olajcsere kevesebbe került volna... Ezek után jöttek az afrikai napok, az én klímaékszíjam meg nyüssz-nyüüüüüüüüüüüsssssssz.... Így elvittem tegnap a szerelőhöz... Hárman ki is tudták szedni, mármint a klímaékszíjat, mert a három ékszíjam közül az van legalul, aztán meg oxigénpalackkal és egy csővel szívatták ki a felesleges olajat... Szakszerviz... Rezsióradíj: 6000 Ft... A szerelők jönnek-mennek, a kocsik mind maradnak... Magyar módi... Olyan négy órahossza múlva kezdtem nagyon ideges lenni, merthogy kedves facebook szombaton az óráim után olyan fáradt voltam, hogy simán ott is hagytam a Tescóban a bevásárlásom után 6905 Ft visszajárót, egy blokkot, s magát a bankkártyám is... Ez utóbbi hiányát tegnapelőtt vettem észre, s majdnem frászt kapott a mellettem ülő Babi, amikor , mint a villám, lesújtott, rám zuhant a felismerés... Én már nem idegeskedem... Minek? Szóval, letiltottam a kártyát, de tegnap a szerelőnél eszembe jutott, hogy bezony-bezony kellene valami apanázs... Az meg, ha másképpen nem, A-hitelként ott lett volna azon a fránya kártyán... És akkor, visszatérve a szervizre, addig csinálták azt a beteg és szomorú és fáradt és álmos autóm, amíg a nívópálcatartó ki nem lazult, s csodák csodájára az alja tiszta olaj lett... Még le is fényképezték, s meg is tudakolták tőlem, nem azért hoztam-e szereltetni, mert folyt eddig is... Mondtam, hogy nem folyt, de azonnal megfojtom őket (A mondat második felét csak gondoltam...). Azt is hozzátették még, hogy sterimobbal mossam le Mármint én. És akkor elképzeltem, hogy kb. egy hónapig majd én leszek az autómosó, s milyen vicces lesz öregasszonyként a halom fiatal, éppen most végzett fiú mellett rájönni egy -egy autó hibáira csak úgy, hallás után... Hinnye! De tényleg! Ősszel már így is csak lestek a Bárdiban, amikor egy középső-és hátsó kipufogó vásárlása után igen cifrákat mondottam volt... Csak úgy, teljesen magamtól, de gondolom, Freud azonnal megfejtette volna, honnan jöttek azok a mondatok.

Ezek után este 9-kor jön a környék hírharangja, dörömböl, ordít, hogy teljesen le van húzva az összes ablakom... És, hozzáüvöltötte még, hogy nem vagyok normális. Na, ő sem... Ennyi, amennyiben egyet tudunk érteni, így aztán, ha lejár az a kórházi, belgyógyászati bennfekvésem, amit még el sem kezdtem, mert a vérnyomás-gyógyszereim kellene beállítani, de miután nincsen ismerős orvosom, csak a beutalón a tisztelt után a klinika száma, s megnevezése, mármint, hogy 3-as Belgyógyászat, így ez marad... Ellenben, beszélhetnék arról is kedves facebook, mi minden történt velem az orvosnál az autószerelde-tanoda után... Hogy időpontra mentem? Nem számít. Hogy belváros? Az sem! Azt mondja nekem az asszisztens, vegyen akkor több pénzért parkolójegyet, ha várakozni akar... Őt ellenben elküldtem melegebb tájakra, mert sok, ami sokk... Ja, és reggel fél héttől ömlött az eső... Ez már ma volt. Nem ömlött, szakadt, erről meg más jutott eszembe, de azonnal... Csak éhes lettem kedves facebook!

2018. május 16., szerda

Kissé megkésve, de

nekem valahogyan nem úgy telik az idő, mint másnak... Igazából, a lelkemben tél van, s örülök annak, hogy zuhog az eső... Mert akkor olyan könnyű elmélázni az életről... Leginkább a sajátomról. Jól kitolt velem valamikor valahol valaki... Leginkább a szüleim. Én nem akartam megszületni, azért meg pláne nem, hogy mindenkim eltemessem... Akár fekete humor is lehetne, de sajnos ez a valóság! Még jó, hogy allergizáló hógömbbé varázsolják a környéket a nyárfabóbiták! Így aztán marad a tél: a gondolkodás határok nélküli világegyeteme.

No!

Mit is csináltam, amíg nem voltam. Pl. tanítottam. Aztán elszakítottam a bokaszalagom... Aztán írogattam, s megint tanítottam, ismét írtam... Azt hiszem, nagyon magányos vagyok.

https://issuu.com/norton69/docs/partium_t__l_2017_4_60ff8763aad156


In memoriam Mocsár Zsófi díszlet-, jelmez-és fénytervező

Nagyapám még nem tudta…

Nagyapám még nem tudta,
mi a villanyrendőr.
Csudálkozva rázta a fejét,
míg bajszát is megpödörte,
kalapját a szél messze vitte,
ha a városban járt.
Persze, az ő kezében
folytonosan égett a lámpás.
Fénye a didergő lelkeket is
melegítve, mosolyra fakasztotta
a lesütött szeműek népes hadát,
mert hitének mécse égett...
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.
###

Nagyapám táskarádióval járt a szőlőbe
kapálni is: kötözni és oldani
-óidős mobil headset nélkül,
micsoda furcsa pazarlása
hangnak, szónak…-
Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben…
###

Nem tudom, mi legyen
nagyapám Sokoljával…
A lányomé volt, míg szárnyakat
nem növesztett a lelke,  s a halál
díszlettervezése huszonöt szál
gyertyával világította meg
a  mennybeli színpadot.
*

A gyertyák tudták, hol
fészkel a gyulladás.
Az agyhártya izzott azon
a június végi, hollófekete
éjjel, s nem tudták megmenteni…
Hiába volt már minden bánat,
hiába idéztem nagyapámat,
szelíd orcája a magasban fénylett,
s csak felhőkkel intett…
később azután
gyereksírásként, mint a végítélet,
mikor a bárány elkiáltja magát.
###

Én pedig élem az özvegyek,
s reményvesztettek
parttalan életét.
Hajlék-talanná-telenné lettem…
Nem támaszthatom fel
aki holt, aki volt, aki
üres folt, aki Zsófi:
memento mori.
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
###

Kitépném pedig az agyam,
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,
s üvöltenék a gyász második
fázisába érve, mint egy éve,
hogy adják oda Zsófinak…
*
Ha megtenném, ismét
a pszichiátrián kötnék ki…
A tanárnő ennyit mondana:
„Nekem is van veszteségem.”
Én meg azt kérném:
adjátok ide azt, amivel
felvághatom bánatkoszorús fejem,
kihasíthatom helyéről a szívem,
s szabadon engedhetem
az összes ütőerem melegét!
Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
###

Nagyapám ősz volt.
Kékszeműen szelíd.
Apám haja sárga, s,
mint az érett kalászokból
a mag, úgy pergett ki
lábuk alól az élet.
Hófehér hajam festem,
színe olyan, mint Zsófié
volt: angyalok lábain
sötétlő zoknik…
Csak a könny marad
tengerízű bárka a szemem,
s így fogok megöregedni
egyedül,
unokák nélkül,
akik majd sohasem
tudják, milyen volt
az arcom, a rádióm,
s édesanyjuk hangja…
Szivárványnapok
jöhetnek-mehetnek,
én már nem kelek
útra, csak ha végképp
elmehetek Oda,
ahol nincsenek fosztóképzők,
nyugtatóéhes farkasnapok,
s kihull az emberek árnyéka is…
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.
###

S ki volt Zsófi? Már nem tudja
senki, mert a fényképezőgépe
itt pihen egy oltár mellett,
nincs uszálya,
füstrokolyája,
csak napnyeste gyönge szárnya,
mi nem röpdös, nem kér
számon, rajta ül az én hallgatag
magányom gyöngye és átka
a világ ellen, a kóma ellen,
mi sírba tette, reményeit
maga mellé temette,
Dona nobis pacem!
Dona nobis pacem!
###


(Még-
sincsen
emlék-
eimben
alagút.)


M. Fehérvári Judit



2018. március 30., péntek

Egy kis büszkeség...









Magyar Napló 2018. március. M. Fehérvári Judit néven írok, már, ha egyáltalán van kedvem... És ez a siker most jól esett.

2018. március 4., vasárnap

Csak..






Egy bokasérüléssel kezdődött. Majd két hüvelykujjnyi légzőfelület-hiánnyal, később derékfájdalmakkal, majd lázzal folytatódott.
Pszichiáterhez kellett volna mennem. Lemondtam. Aztán a pszichológust is, sőt már a háziorvoshoz sem járok. Napokig nem megyek ki a lakásból, mert nincs kedvem. És nem is írok, habár éppen ebben a hónapban jelenik meg a Magyar Naplóban egy kritikám. Tanítani még tanítok, mert meg kell élnem. Egyes szám első személy.
Láttam Zsófi Krisztiánját a TV-ben statisztálni egy Telenor reklámban. Éppen ekkor ürítettem ki az email-postaládám. Úgy egyszerre a kettőt. Annál a levélnél tartottam, amit tavaly februárban írt nekem Krisztián. Zokogni kezdtem, Vasárnap és zokogás. Lehetett volna szombat is. Mindegy. Néha benézek Zsófi szobájába, hogy alszik-e már... És nem döbbenek meg, ha nincsen az ágyában, mert lehet mondjuk, Pesten, Kanadában, Nagymaroson, Szabadkán... Bárhol.
Ma felhívtam a húgom. Zokogva. Azt mondta, menjek el a pszichiátriára. Az egyik legjobb barátnőm is ezzel bombázott. Zsófi nevelőapja azt mondta, tavasz lesz. Próbáltam még írni és telefonálni embereknek... És rájöttem, ez a néha-néha rájuk csüngésem nagyon terhes nekik... És felajánlják a pszichiátriát, holott Debrecenben pszichoterápiás részleg működik csak eminens és megbukott betegekkel. Én ott elégtelenre szerepeltem, mert volt véleményem akkor is, mikor gyászoltam. Mikor nagyon mélyen gyászoltam. A gyászom nem szűnt, csak egyre jobban pókhálót fon körém, s kizárja az időt... Feneketlen kúttá vált, ami arra hív, hogy ugorjak bele már...
És nincs sok időm. Nem húzhatom el a hagyaték dolgát a végtelenségig, hiszen, ha nem leszek, hol lesznek Zsófi Kinder-figurái, legói, plüssei, könyvei, festményei, rajzai, mesekönyvei... Több ezer értékes, s mások által soha ugyanígy össze nem szedhető vagy megfesthető tárgy?!
Zsófi huszonöt éves és mindent elkövet azért, hogy a családja szeresse és tisztelje.
Mert volt neki családja: Peer Krisztián. Én ebben a helyzetben csak másodlagos voltam.
Mára pedig egy apró kellék vagyok egy telefonszám listán, akiről lemondtak a barátai, egy naiv ember, aki elhitte valaha, hogy azokat, akik ugyanúgy telefonálnak ma is a Gyermekeikkel, Családjukkal, mint másfél éve, érdekli, él-e, hal-e...
Úgy hiszem, ez utóbbi megoldás nagyon kicsúszott a lábam alól.
Másfél esztendeje nem kellene itt lennem már.