2018. október 28., vasárnap

Saját halotti verseimből 1. M. Fehérvári Judit: Stiglickerti ötvenhárom és fél



















(Mocsár Zsófia Alexandra - 1991-2016)





A hold papucsából
kibuggyan az éj,
itatóspapír volt
a tegnapi nap,
s a felitatott pacákban
benne ragadt.
Így ma is csütörtök vagyok…

Tavaly is az voltam
egész évben.
Kormot szitált halálod
ebbe a napba,
s a felhők ropogása
a nagy zivatarok alatt
meg nem született tenger
hínáros levélfonákkal:
Belőled ennyi maradt.
*
Már összeomlottam.
Nem emlékszem semmire sem.
Valahol Pesten indultunk volna
a Szent Lászlóból haza,
de a melletted fekvő néni
azt mondta, már az összes
neurológus látta, voltak
nyolcan vagy tízen…
Pedig már vártam,
hogy felébredj,
de a kóma a tudat
sötét éjszakája vagy
valamiféle fekete lyuk.
*
Csakhogy mégis galaktikák
azok, így itt vagy velem
hétfőn és kedden és szerdán
és pénteken, s minden hétvégén,
de csütörtökönként eljátszod
a halálod ma is.
*
Ma egy kisfiú táncát néztem,
éppen két esztendős múlt…
Emlékszem, ebben a korodban
milyen bájos voltál, mikor a
játszótéri szélben csak neked
nyújtotta kezeit a hinta,
és volt palinta meg libikóka-
billenéses álmaid.
*
Már nem álmodom.
Ebbe a csütörtökbe belefulladok
lassan, és nem akarok otthon
lenni, ahol te már sohasem vagy ott…
Kisiklottak a tegnapok, nem maradt más,
csak bánatesőbe csomagolt sóvárgás…
Ma is ebből vagyok.
*
A tárgyainkat befodrozza a múlt,
gyógyulásra semmi ok,
a szobád összeomlott, akár a
légópince, csak az utcai rianások alatt
vagyok néha ott.
*
És nem akarok látni senkit,
emlékeim nem fölösleges holmik,
az EGY kincset rejtik,
és a múlandóság örök rugói
téged idéznek hinni a múltat,
mert már ott sem vagyunk
mi ketten ott.
*
Látom a csöndet, ahogyan
ásít, unja magát és befedezi
a harangszót festményeid
szivárványa és mindkét
varázsdobozod tartalma hiányoddal
is többé lett…
Mélabús kilátóvá váltam.
*
S míg te a csillagkapukat nyitogatod,
kulcsra zárod, kilincs fel, kinyit…
Hétpontos zár, vissza, bezár,
magamba szívom a letűnő,
fekete lyukak koncentrikus köreit…
Tenyeremben az összes információt
összegyűjtöm, s rájuk fúvok, akár a
pitypangbóbitára, ha mégis
eltévednél, szívemben térképet rajzol
a hazaút.
*
Már leszálltam a vonatról, papucsaim
hagytam csak abban a kupéban ott,
utazóink sorban felrakva, de bensőmben
egy ladik lakott: szívem alatt evezőlapátok,
alteregóm fülében egy albatrosz csapkodott.
*
A kikötőben soha sincs éj, mindig ismeretlen
arcokkal tele a dokk. Ma végigkérdeztem
az összes embert, nem láttak-e véletlenül ott.
Ostobán néztek rám, mert az arcom
egyik fele fogfájással van tele,
és többé a fogtündér sem látogat…
Így csak a te apró szárnyad árnyát
láttam fodrozódni a hullámokban,
amint galaktikákat nyitogat.
*
Holnap dagály lesz, szerencse,
hogy gyöngykagylókat gyűjtesz éppen,
de egy lélegzetvétel erejéig mégis
a felszínre írod, hogy „Itt járt Zsófia.”,
és apálykor a hangod is hallom majd,
mikor visszahajtogatott szárnyaim
kibontom éppen ott.
*
A Duna holtágában megbotlott egy csónak,
tiszainak képzelte magát…
Ebből sem lesz már daliás huszár! – mondaná
Apám, mikor még csak csákókat hajtogatna,
s nem emésztené bensejét egy zátonyokkal
mélabús tócsa… Persze, Te ezt nem hallanád,
vagy mégis, ha a kozmikus terv a galaktikák
közötti időutazás.







2018. október 27., szombat

Legszebb versek az elmúlásról 1. - Szabó Magda: Elégia
























(Mocsár Zsófia Alexandra - 1991-2016)





Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
még ma sem értem én;
hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
hogy föld alatt a hazád és a házad,
ugyan hogy érteném.

Tizennyolc évet égtél, te parányi,
te vézna testbe ágyalt szeretet :
hogy higgyem el, hogy lángjaid kihültek,
és ellebbent könnyű lehelleted?

Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
szelíd szived szapora lüktetését,
s ha száradó torokkal elkiáltom
egyetlenegy birtokod a világon,
ártatlan nevedet,
hogy soha-soha nem jön felelet?

Mindig velem jártál, nem nélkülem,
most elbújtál a mélybe.
Odaadtad futásod, a vizet,
a nyári szélben ingó neszeket,
a zizzenést, a zöld fellegeket,
szólj, mit kaptál cserébe?

Félsz odalenn? Tán azért vitted el
a mosolygásomat,
s most ketten vagytok lenn
az ideges bokor alatt?

Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
hogy bocsássam meg,
hogy magamra hagytál,
s itt botlom régi útjaink kövén?
Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
sietsz-e majd felém,
ha nyugtalan sorsom betelt,
vezetsz-e lenge fény?

Beszélj, ott van a régi ház,
az arany venyigék, ahol te vagy?
Oda süllyedt a fiatal vidék?
Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
úgy járjam útamat,
hogy a füled még rám figyel
a nedves föld alatt?

Beszélj! Hallod a hangomat,
csak nem szabad felelned?
És én? Hallom még hangodat,
felel majd fürge nyelved?

Mindenkit hozzád mérek én,
hogy úgy szeret-e, mint te;

2018. augusztus 15., szerda

Költészet vagy sem, ami személyes tapasztalaton alapul? És hívő vagy hitetlen?






Kifejezett kérésre az én olvasatomban néhány hete megírtam a Miatyánk című verset egy másik, a Hiszekegy után, ami a Debreceni Görögkatolikus Parókia vezetőjének kezéhez is eljutott.
Nagy fordulatokkal van tele az élet, mert nem az én jóvoltomból történt ez a dolog, ellenben az én Édesapám görögkatolikus volt, s Hajdúdorogon született, s mi egész gyermekkorunkban a görögkatolikus liturgia részesei voltunk reformátusként is, mert Édesanyánk vallását örököltük, de református templomban egészen olyan harminc éves koromig soha nem is jártam. Ezután persze nagyon is sokszor: először csak műsorokat készítettem, majd sok minden más is történt. De ez most irreleváns is.
Szóval, megírtam azt a verset, s ezután a szerkesztőmmel hatalmas hitvita keletkezett közöttünk az egyik versszaka miatt, ami így hangzik.


És bocsásd meg a mi vétkeinket!
Igaz, mi nem tudunk irgalmazni neked
halottainkért, elrontott életünkért,
mindazért, mit elvettél tőlünk,
s azokért, kiket nincs már megölelnünk,
pedig, amíg éltek Hozzád könyörögtünk,
hogy hagyd meg őket nekünk, s nem hallottuk
hangod: Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
talán, vele is táncoltunk, kétségekből
kétségekbe estünk, gyűlöltünk, perbe estünk
Veled, mi, a modernkori Ráchelek,
ajkainkat egyszer talán a jövőben elhagyja
a  fohász: áraszd ki kegyelmed ránk,
s lehet, megbocsátasz nékünk,


(Írtam én)

Szóval, sohasem gondoltam volna, hogy egy vers ma ilyen dolgokra képes, noha csak megírtam. Azóta tovább bonyolódott a dolog, már két folyóirat szerkesztővel: egy hívővel és egy ateistával vagyok állandó polémiában, mert ilyen az élet....

2018. augusztus 4., szombat

Hol volt akkor Isten?







Hol volt akkor Isten, mikor az Egyetlen Lányom ott feküdt a halálos ágyon? Tényleg, miért engedte, hogy egyes-egyedül Ő betegedjen meg?
Mostanában, akárhova nézek, hívő emberekbe botlom. Hívő a pszichológusom, a pszichiáterem, a református egyháztól segítenek nekem, ha bármi bajom támad... Kissé abszurd, mert én is voltam hívő, csak mióta Zsófiát is elvette tőlem, nem akarok tudni sem róla.
Persze, a zsidó-keresztény hagyomány, amelyben élünk, sok mindent és sokféleképpen magyaráz, de számomra nem hitelesek.
Ha a kabbalisztikus hagyományban hinnék, ami átfordítva a miénkre, alapvetően apokrif, azt mondanám, Isten nem volt ott, miképpen sem Auschwitzban, sem a tömeg-baleseteknél, sem a véletlen és hirtelen haláloknál... Mert van nekik egy fogalmuk, mely szerint, mikor Isten a világot teremtette, akkor nem volt hova, így magába húzódott. Ezt nevezik cincumnak. Így aztán nincs jelen a világunkban, de mégis van. Valahol Popper Péternél olvastam ezt valamikor, a Wikipédia szócikke annyira nem érthető. De valami olyasmiről van szó, hogy Isten ugyan jelen van a világban, de magára hagyta azt... Vagy nem is tudom, nem emlékszem már pontosan.
Azt is olvastam, hogy, ha egy hindu anya temeti Gyermekét, megbékél, mert ott van neki a dharma és móksa, akár a buddhistáknak a karma. Így évente egyszer majdnem megünneplik az elmúlást, de nem járnak sírokhoz, mint mi, nem akarják újra és újra felszaggatni fájdalmukat.
Hogy miért írom mindezeket le? Hiszen a féltudás a fogalmakról sem tudás, hanem öncélú mutogatásnak tűnhetne, akkor, ha nem írok meg egy verset... Egyelőre nem adom közre, amíg nyomtatásban meg nem jelenik, de nem tudom, miért, a hit verse lett, noha az emberének szántam...
És akkor elhatároztam, hogy összegyűjtöm, amit valaha , valamikor ebben a témában elkövettem, s átalakítom őket a mostani állapotomra.
Az első a 7torony online folyóiratban jelent meg még 2012-ben, amit megmutatok...
Van benne egy saját magam kreálta szó is... Még nem tartom jónak, de igyekezni fogok átírni... És nem tudom, milyenné lesz...


Aprócska dalok


Mikor a szörnyetegek
igazabbak az embereknél
és fenevad tekintetükből
kandallómeleg árad
és a papírmasé hervadása
Andersen könnyként ragyogja be
a primitív kiskocsmákat,
akkor válhatna ketté a Vörös-tenger
vízhegyek szurdokában az Úttal,
de mégsem volna menedék,
mert felsejlene az emlék:
krétajelekkel, kapukkal...

***

És lehetnél játékmester,
éppúgy, mint a bábu,
s az Égig építhetnéd föl azt az
elmés, közös világot,
melyben vádolhatnának,
mert megtehetnék bátran,
s barátaid is veled együtt lógnának
egy Marionett szálon,
és nem tudnád már,
feladd-e a kapcsot,
hiszen nem lennél már
„világnak világa",
csak megfeszítetten is
kegyetlenül gyáva.

***

Az istenfa eldőlt és ránk omlott a jurta,
nem fogta meg azt a kötél,
elszakadt a torka,
ordított pedig, csak nem
figyelt rá senki,
mert mindig arrébb és odébb
kellett menni...

***

Hodeja, hodeja, párosító ének,
jaj, be gyöngyen szóla,
meg is ismernélek,
itt élsz bennem ma is,
veled is temetnek,
hodeja, hodeja,
mindig is szeretlek...

***
Patyolatra lelkünk nem mossa
már senki,
a mirhát és a tömjént
jó lesz elővenni,
közöny-karók tartanak
még ébren és
elveszett a világ,
irgalma is lehullt,
hodeja, hodeja
tiszta csengő nádszál
sziklaszirten megállj,
s az Isten felmagasztal.



M. Fehérvári Judit, 2012. április 29., vasárnap, 11:47







2018. augusztus 3., péntek

Bloggerkedünk, bloggerkedünk...

Jövő évben tíz esztendős lesz a blogspot, s mégsem mindig azt teszi, mint, ami mi szeretnénk... Én pl. nem látom a zenelejátszóm, amit a bal felső sarokban lehet elindítani... Laptopról nem, tabletről, telefonról igen... Ma véletlenül egymásba szaladtunk... Erre látom , hogy ismét youtube error van az egyik zenémnél... No, most gondoltam kicserélni, erre sehol az a zenelejátszó...
Igaz, múltkoriban egy érettségire vágyó diák idevéste az üzenőfalamra, hogy "Te geci! Másfél óráig kerestem, hol kell a zenedobozod kitörölni!". Ha rosszmájú volnék, remélném, októberben vagy jövőre nem itt keresget, mert ez azt jelentené, no érettségi... Ez az érettségi szint ugyanis nemhogy nem érett, de még elfogadhatónak sem mondható. Kitöröltem.
Szóval, zene...
Legyen akkor ez:
https://www.youtube.com/watch?v=HbchERR5Iac

2018. július 25., szerda

Gábor Dr. Seresnek :-)








„Ne panaszkodjunk folyton a Jóistennek, őrangyalunknak, vagy annak, akiben hiszünk.
Vegyük észre, hogy vigyáz ránk, és legyünk hálásak neki.
Köszönjük meg, hogy ha már hülye fejjel felmásztunk a létrára, le is tudtunk jönni. Hogy sietve lelépve a villamosról, nem ficamítottuk ki a bokánkat. Hogy azt a ronda nagy dongót kergetve, úgy borítottuk fel a fikuszt, hogy csak a cserép tört el. A sor bárki által folytatható.
Nem kell nagy hálálkodás, elég, ha csak annyit mondunk: köszönöm. Érteni fogják. És azt is értik, ha kérünk valamit, csak ne kezdjük jajgatással.
Fogalmam sincs, milyen frekvencián jutnak el a köszönetek és a kérések az illetékeshez, de eljutnak. Van, ami nem teljesíthető.
S befejezésül egy gyermeteg, ám hatékony javaslat (Kipróbálva!). Azokban a pillanatokban, amikor jól érezzük magunkat - hazaértünk, hűvös a lépcsőház, a kinti hőséghez képest a lakás is elviselhető, levetettük a cipőnket, végre leültünk, ettünk egy falatot, ittunk is rá, sőt letusoltunk vagy beültünk a fürdőkádba – mondjuk azt, hogy ez jól esett. Hangosan. Csodálkozni fogunk, hogy naponta hány jó percünk akadt. Ha estig nem felejtjük el – ez memóriatréningnek is jó –, köszönjük meg az illetékesnek az elmúlt napot.
Lefekvés előtt nézzünk fel a csillagos égre. Mert kánikulában csillagos az ég. Itt nem kell semmit mondani, érezzük úgyis, hogy ott van, és szép. Mi meg itt.”

(Janikovszky Éva)

2018. június 23., szombat

Márai Sándor: A tapintatról és a gyöngédségről




Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság.
Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka.
Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember.
Az a tapintat és gyöngédség mely, mint valami csodálatos zenei hallás örökké figyelmeztet egy embert mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak, és mi olyan " jó ", hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni?
Ez a tapintat, mely nem csak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is.
Vannak ritka emberek, akik tudják ezt.
Akik a jóságot, mely mindig önzés is, pártolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal, vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik mi az, ami a másiknak fájhat.
S mindig tudnak másról beszélni.
S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban felhők között közeledő láthatatlan ellenséges gépmadarakat.
A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel.
Igen, e két képesség emberfölötti.

/ Márai Sándor: Füves könyv /