2018. május 16., szerda

Kissé megkésve, de

nekem valahogyan nem úgy telik az idő, mint másnak... Igazából, a lelkemben tél van, s örülök annak, hogy zuhog az eső... Mert akkor olyan könnyű elmélázni az életről... Leginkább a sajátomról. Jól kitolt velem valamikor valahol valaki... Leginkább a szüleim. Én nem akartam megszületni, azért meg pláne nem, hogy mindenkim eltemessem... Akár fekete humor is lehetne, de sajnos ez a valóság! Még jó, hogy allergizáló hógömbbé varázsolják a környéket a nyárfabóbiták! Így aztán marad a tél: a gondolkodás határok nélküli világegyeteme.

No!

Mit is csináltam, amíg nem voltam. Pl. tanítottam. Aztán elszakítottam a bokaszalagom... Aztán írogattam, s megint tanítottam, ismét írtam... Azt hiszem, nagyon magányos vagyok.

https://issuu.com/norton69/docs/partium_t__l_2017_4_60ff8763aad156


In memoriam Mocsár Zsófi díszlet-, jelmez-és fénytervező

Nagyapám még nem tudta…

Nagyapám még nem tudta,
mi a villanyrendőr.
Csudálkozva rázta a fejét,
míg bajszát is megpödörte,
kalapját a szél messze vitte,
ha a városban járt.
Persze, az ő kezében
folytonosan égett a lámpás.
Fénye a didergő lelkeket is
melegítve, mosolyra fakasztotta
a lesütött szeműek népes hadát,
mert hitének mécse égett...
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.
###

Nagyapám táskarádióval járt a szőlőbe
kapálni is: kötözni és oldani
-óidős mobil headset nélkül,
micsoda furcsa pazarlása
hangnak, szónak…-
Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben…
###

Nem tudom, mi legyen
nagyapám Sokoljával…
A lányomé volt, míg szárnyakat
nem növesztett a lelke,  s a halál
díszlettervezése huszonöt szál
gyertyával világította meg
a  mennybeli színpadot.
*

A gyertyák tudták, hol
fészkel a gyulladás.
Az agyhártya izzott azon
a június végi, hollófekete
éjjel, s nem tudták megmenteni…
Hiába volt már minden bánat,
hiába idéztem nagyapámat,
szelíd orcája a magasban fénylett,
s csak felhőkkel intett…
később azután
gyereksírásként, mint a végítélet,
mikor a bárány elkiáltja magát.
###

Én pedig élem az özvegyek,
s reményvesztettek
parttalan életét.
Hajlék-talanná-telenné lettem…
Nem támaszthatom fel
aki holt, aki volt, aki
üres folt, aki Zsófi:
memento mori.
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
###

Kitépném pedig az agyam,
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,
s üvöltenék a gyász második
fázisába érve, mint egy éve,
hogy adják oda Zsófinak…
*
Ha megtenném, ismét
a pszichiátrián kötnék ki…
A tanárnő ennyit mondana:
„Nekem is van veszteségem.”
Én meg azt kérném:
adjátok ide azt, amivel
felvághatom bánatkoszorús fejem,
kihasíthatom helyéről a szívem,
s szabadon engedhetem
az összes ütőerem melegét!
Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
###

Nagyapám ősz volt.
Kékszeműen szelíd.
Apám haja sárga, s,
mint az érett kalászokból
a mag, úgy pergett ki
lábuk alól az élet.
Hófehér hajam festem,
színe olyan, mint Zsófié
volt: angyalok lábain
sötétlő zoknik…
Csak a könny marad
tengerízű bárka a szemem,
s így fogok megöregedni
egyedül,
unokák nélkül,
akik majd sohasem
tudják, milyen volt
az arcom, a rádióm,
s édesanyjuk hangja…
Szivárványnapok
jöhetnek-mehetnek,
én már nem kelek
útra, csak ha végképp
elmehetek Oda,
ahol nincsenek fosztóképzők,
nyugtatóéhes farkasnapok,
s kihull az emberek árnyéka is…
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.
###

S ki volt Zsófi? Már nem tudja
senki, mert a fényképezőgépe
itt pihen egy oltár mellett,
nincs uszálya,
füstrokolyája,
csak napnyeste gyönge szárnya,
mi nem röpdös, nem kér
számon, rajta ül az én hallgatag
magányom gyöngye és átka
a világ ellen, a kóma ellen,
mi sírba tette, reményeit
maga mellé temette,
Dona nobis pacem!
Dona nobis pacem!
###


(Még-
sincsen
emlék-
eimben
alagút.)


M. Fehérvári Judit



2018. március 30., péntek

Egy kis büszkeség...









Magyar Napló 2018. március. M. Fehérvári Judit néven írok, már, ha egyáltalán van kedvem... És ez a siker most jól esett.

2018. március 4., vasárnap

Csak..






Egy bokasérüléssel kezdődött. Majd két hüvelykujjnyi légzőfelület-hiánnyal, később derékfájdalmakkal, majd lázzal folytatódott.
Pszichiáterhez kellett volna mennem. Lemondtam. Aztán a pszichológust is, sőt már a háziorvoshoz sem járok. Napokig nem megyek ki a lakásból, mert nincs kedvem. És nem is írok, habár éppen ebben a hónapban jelenik meg a Magyar Naplóban egy kritikám. Tanítani még tanítok, mert meg kell élnem. Egyes szám első személy.
Láttam Zsófi Krisztiánját a TV-ben statisztálni egy Telenor reklámban. Éppen ekkor ürítettem ki az email-postaládám. Úgy egyszerre a kettőt. Annál a levélnél tartottam, amit tavaly februárban írt nekem Krisztián. Zokogni kezdtem, Vasárnap és zokogás. Lehetett volna szombat is. Mindegy. Néha benézek Zsófi szobájába, hogy alszik-e már... És nem döbbenek meg, ha nincsen az ágyában, mert lehet mondjuk, Pesten, Kanadában, Nagymaroson, Szabadkán... Bárhol.
Ma felhívtam a húgom. Zokogva. Azt mondta, menjek el a pszichiátriára. Az egyik legjobb barátnőm is ezzel bombázott. Zsófi nevelőapja azt mondta, tavasz lesz. Próbáltam még írni és telefonálni embereknek... És rájöttem, ez a néha-néha rájuk csüngésem nagyon terhes nekik... És felajánlják a pszichiátriát, holott Debrecenben pszichoterápiás részleg működik csak eminens és megbukott betegekkel. Én ott elégtelenre szerepeltem, mert volt véleményem akkor is, mikor gyászoltam. Mikor nagyon mélyen gyászoltam. A gyászom nem szűnt, csak egyre jobban pókhálót fon körém, s kizárja az időt... Feneketlen kúttá vált, ami arra hív, hogy ugorjak bele már...
És nincs sok időm. Nem húzhatom el a hagyaték dolgát a végtelenségig, hiszen, ha nem leszek, hol lesznek Zsófi Kinder-figurái, legói, plüssei, könyvei, festményei, rajzai, mesekönyvei... Több ezer értékes, s mások által soha ugyanígy össze nem szedhető vagy megfesthető tárgy?!
Zsófi huszonöt éves és mindent elkövet azért, hogy a családja szeresse és tisztelje.
Mert volt neki családja: Peer Krisztián. Én ebben a helyzetben csak másodlagos voltam.
Mára pedig egy apró kellék vagyok egy telefonszám listán, akiről lemondtak a barátai, egy naiv ember, aki elhitte valaha, hogy azokat, akik ugyanúgy telefonálnak ma is a Gyermekeikkel, Családjukkal, mint másfél éve, érdekli, él-e, hal-e...
Úgy hiszem, ez utóbbi megoldás nagyon kicsúszott a lábam alól.
Másfél esztendeje nem kellene itt lennem már.

2018. január 10., szerda

M. Fehérvári Judit: Nagyapám még...







Megjelent a Partium téli lapszámában, de egy fél éve született ez a versem.


In memoriam Mocsár Zsófi díszlet-, jelmez-és fénytervező


Nagyapám még nem tudta,
mi a villanyrendőr.
Csudálkozva rázta a fejét,
míg bajszát is megpödörte,
kalapját a szél messze vitte,
ha a városban járt.
Persze, az ő kezében
folytonosan égett a lámpás.
Fénye a didergő lelkeket is
melegítve, mosolyra fakasztotta
a lesütött szeműek népes hadát,
mert hitének mécse égett...
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.
###

Nagyapám táskarádióval járt a szőlőbe
kapálni is: kötözni és oldani
-óidős mobil headset nélkül,
micsoda furcsa pazarlása
hangnak, szónak…-
Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben…
###

Nem tudom, mi legyen
nagyapám Sokoljával…
A lányomé volt, míg szárnyakat
nem növesztett a lelke,  s a halál
díszlettervezése huszonöt szál
gyertyával világította meg
a  mennybeli színpadot.
*

A gyertyák tudták, hol
fészkel a gyulladás.
Az agyhártya izzott azon
a június végi, hollófekete
éjjel, s nem tudták megmenteni…
Hiába volt már minden bánat,
hiába idéztem nagyapámat,
szelíd orcája a magasban fénylett,
s csak felhőkkel intett…
később azután
gyereksírásként, mint a végítélet,
mikor a bárány elkiáltja magát.
###

Én pedig élem az özvegyek,
s reményvesztettek
parttalan életét.
Hajlék-talanná-telenné lettem…
Nem támaszthatom fel
aki holt, aki volt, aki
üres folt, aki Zsófi:
memento mori.
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
###

Kitépném pedig az agyam,
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,
s üvöltenék a gyász második
fázisába érve, mint egy éve,
hogy adják oda Zsófinak…
*
Ha megtenném, ismét
a pszichiátrián kötnék ki…
A tanárnő ennyit mondana:
„Nekem is van veszteségem.”
Én meg azt kérném:
adjátok ide azt, amivel
felvághatom bánatkoszorús fejem,
kihasíthatom helyéről a szívem,
s szabadon engedhetem
az összes ütőerem melegét!
Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
###

Nagyapám ősz volt.
Kékszeműen szelíd.
Apám haja sárga, s,
mint az érett kalászokból
a mag, úgy pergett ki
lábuk alól az élet.
Hófehér hajam festem,
színe olyan, mint Zsófié
volt: angyalok lábain
sötétlő zoknik…
Csak a könny marad
tengerízű bárka a szemem,
s így fogok megöregedni
egyedül,
unokák nélkül,
akik majd sohasem
tudják, milyen volt
az arcom, a rádióm,
s édesanyjuk hangja…
Szivárványnapok
jöhetnek-mehetnek,
én már nem kelek
útra, csak ha végképp
elmehetek Oda,
ahol nincsenek fosztóképzők,
nyugtatóéhes farkasnapok,
s kihull az emberek árnyéka is…
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.
###

S ki volt Zsófi? Már nem tudja
senki, mert a fényképezőgépe
itt pihen egy oltár mellett,
nincs uszálya,
füstrokolyája,
csak napnyeste gyönge szárnya,
mi nem röpdös, nem kér
számon, rajta ül az én hallgatag
magányom gyöngye és átka
a világ ellen, a kóma ellen,
mi sírba tette, reményeit
maga mellé temette,
Dona nobis pacem!
Dona nobis pacem!
###


(Még-
sincsen
emlék-
eimben
alagút.)




2017. november 19., vasárnap

Csöndszigetek és csöndhegyek







Hirtelen a semmiből egy zsákvarrótű állt keresztbe a torkában, s a nyakán tűzvörösbe öltözött és kidülledt az összes ér. Ezután villámsebesen és hallatlanul gyorsan követték egymást az események. Mindeközben végig telefonált.
A vér és a kínszenvedés útja Pilátus ítélőszékétől a Golgotáig vezet - gondolta. Már a háziorvosa megállapította a rendellenes EKG tényét, amit immár másodjára írt ki a szerkezet. Nem sokkal később öt mentős érkezett meg, akik újabb három vizsgálatot végeztek el, majd elvitték. Nem is értette, miért.
Gondolatai olyan össze-visszakalimpáltak, hogy utólag nem volt képes többé visszaemlékezni rájuk. A vállain lévő keresztet sem vette le senki sem. Lelkében cipelte lánya korai, tragikusan hirtelen bekövetkezett halálának összes tényét. Immár sokadjára esett el a teher alatt. Volt, hogy a lábai, volt, hogy a kezei mondták fel a szolgálatot, pedig hosszú út állt még előtte. Néha eszébe ötlött a veje is, aki semmit sem segített a fájdalom elviselésében, sem abban, hogy megtörje a csendhegyeket, amelyeken csupán egyedül gázolt át...
Az artériás vérvétel csak másodjára sikerült. Így verték Krisztus csuklóiba is a szögeket- suhant át agyán a kósza gondolat, miközben a ruháit kereste. Megfosztották azoktól is, csupán egy lenge köntösfélét adtak rá. A hetedik vérvétel után a vörös folyadék, amelyet az orvosok tűi okoztak, stigmatizálták a textíliát, ami már inkább egy lepelhez hasonlított. Mindeközben veszekedett. Hangosan adta orvosai tudtára, hogy nem egyezik bele a CT-be, s nem hajlandó semmit sem aláírni. Már tizenketten álltak az ágya körül, s egyre győzködték. Az embólia lehetősége mindent felülír - harsogta az egyikük dühösen. Nem értik, hogy olyan gyógyszert vettem be nem is olyan régen, amitől leállnak a veséim, ha a kontrasztanyaggal összekeveredik? Olvassák már el a papírjaim! -kérlelte őket ezután már sokkal halkabban. Adunk akkor egy köptető infúziót a CT előtt és után is - felelte az egyikük. Kár, hogy egy CT-be nem lehet belehalni! - pergett előtte tudatának rejtett mélye.Belehalni! belehalni! Belehalni! - kiabálták a filmkockák, miközben olyan harmincöt perce egy bezárt mentőben felejtették  majd a házi mentősök a liftben összevissza nyomkodták a gombokat, mert mindig kitettek még valakit, de őt azért sem. Tulajdonképpen, érthető volt a bánásmódjuk, hiszen háromszor jöttek éppen érte, mikor nagy nehezen azt válaszolta az őt zaklatóknak, hogy elkészíthetik azt a felvételt, ha annyira akarják.
A feje ekkor már annyira fájt, hogy úgy érezte töviskoronát tettek rá, s mindegyik kiálló része a vénáiba, sőt még tovább az agytekervényei közé hatol, s ha így halad, akkor a Golgota összes csontja is átszeli majd azt a majdnem gömböt, ami a nyakából ered. Már a sokadik fájdalomcsillapítót nyomták a branüljébe, mikor meglátta az egyik éjszakai beteget kísérő  két ember ruhájának hátán a feliratot: "büntetés-végrehajtás". Nagy, hájas emberek vettek körül egy törékeny, vért hányó, halovány arcú nőt. Nem bírta levenni a szemét az egyik jobb oldalán viselt fegyveréről. Ha most kirántanám onnan, gyorsan felhúznám, s főbe lőném magam, minden problémám megoldódna - képzelte. A férfi ekkor , mintha csak meghallotta volna gondolatait, hátra fordult, s hosszasan nézte őt.
A CT asszisztenst aztán újra megkérdezte arról, mit gondol a kontrasztanyag beadásáról. A fiatal nő azt válaszolta, hogy ő már régen hazament volna az ő helyében. Haza? - kérdezte magától kissé eltompultan. De nincsen haza - vizionálta rezignáltan. Már így is úgy érezte magát, mintha az otthon-heroin elvonási tüneteit nyitotta volna ki Pandora szelencéjéből. Tudta, milyen kivételes helyzetben volt, mikor élt a Lánya, s most érezte először annak a huszonöt esztendőnek minden szépségét, reményeit és hitét, amelyben együtt élhettek.
Nem emlékezett arra, hogyan került egy osztályra, sem arra, mi minden történt vele az elmúlt huszonnégy órában, amíg megadatott számára egy feltámadás, melyet nem kívánt egyetlen érzékszerve sem, hiszen az életet mégiscsak annak kellene élnie, aki kívánta, mindennél jobban kívánta azt, nem pedig neki...

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2017. november 19.

2017. november 16., csütörtök

Don't panic



                                                 Zsófi festménye 2009-ből



Zsófi egyik jegyzetfüzete kezdődik ezzel a mondattal... Felvételizni ment Pestre. És mindent lejegyzett az útvonalakkal kapcsolatosan. Először járt életében Pesten. Ügyes és talpraesett volt, s a maximális ponttal vették fel a Magyar Képzőművészeti Egyetemre.
Az iskolában soha sincsen szünet, így én itthon maradtam, de bárcsak ne tettem volna!
Azóta rengeteg szünetem van, s még több egyéb elintézni valóm.
És a tegnapi nap rám szakadt. Miután anyagilag igen megcsappantam, s volt még némi Euróm, így elindultam beváltani. Jó messze tudtam csak parkolni a beváltóhelytől. Majd egy licitcsoport egyik tagját látogattam meg. Kell nekem ilyen marhaságokkal idegesíteni magam! Aztán másfél óra pszichológus következett, aki nem tudott velem mihez kezdeni, mert végig is bőgtem a másfél órát, s egy szót sem szóltam... Ültünk. Többször próbálta elérni a pszichiáterem, szerencsémre, nem sikerült neki! Ezután elmentem hátsó kipufogódobot vásárolni a Bárdiba, mert ott van még 40 százalék kedvezményem. Csak jó volt tanárkodni! Vettem még egy-két mütyürt. Ismét egyedül voltam nő és nem szerelő a boltban. Ezután sajnos belesodródtam a kamionok közé, mert átalakítják a város közlekedését... Jó másfél óra múlva ilyen-olyan sohasem látott utcás kerülőkkel a Tescóban voltam, ahol visszaadták a pénzem, én meg a telefont. Aztán autószerelő...
És akkor este olyan rosszul lettem, mint még soha... Szerintem nem pánik volt, mert egy zsákvarrótű nőtt a torkomban, iszonyú piros volt a nyakam, a vérnyomásom pedig az egekben...
Telefonon egy barátnőm végig próbált nyugtatni... Valamennyi, de nem teljes sikerrel.
Mindenesetre, elmegyek ma a háziorvoshoz, mert várom ugyan a halált, de inkább elaludnék csöndesen...