Otthon, haza idézetek, sajnos a versek egybeszerkesztődtek, de azért megosztom...

Babits Mihály: A gyémántszóró asszony Móricz Zsigmondnak Éjszaka ez, testvér!... Szükség van a fényre, vetni amaz őrült asszony útjai elébe: kit tántorgóvá vakított szörnyű vesztesége. Óh, hány fiat vesztett! mennyi vagyonát taposták szét talpas, süket katonák! idegenné zárták tőle legjobb otthonát. S azt se tudja már, hogy lába merre lép: jobbra is, balra is árok, meredék s minden lépten szórja, veszti kincsét, erejét. S míg gyémántját, gyöngyét így hullatja széllyel, ékeskedik csináltvirág- s üveggömbfüzérrel, mely gáncsot vet lábainak, ahogy küzd a széllel. Lámpása a szélben, - hagyta - kialudt: vak tátongó mélység szélén fut és egyre fut - mégis fény ragyogja be, s nem sötét az ut. Nem a csináltvirág s üveggömb ragyog, hanem az a gyémánt, amit elhagyott: még az árokba is utána ragyog! Ragyogj, gyémánt, ragyogj! szükség van a fényre, szegény őrült asszony útjai elébe; mert anyánk ő s a miénk minden vesztesége. 

Babits Mihály: A jobbak elmaradnak Utak, kik szétszaladtok a hazába és sorompókra leltek oly hamar, ne vigyétek ki bús hirünket innen. Csak mint a fuldoklóét ujja csücske, áldozat bárányáét szalagok, csak mint hegedhetetlen sebnyilások. Minket lekötve tart egy furcsa léthez mágus Szokás vagy szoptatós Remény: álmodunk és vergődünk álmainkban. Husunkba tépünk, mint az elvarázsolt; némák vagyunk és süketek; a vér betölti szánkat, vér kavarg fülünkben. Őrületünk előtt már semmi korlát: ó jaj, a táblákat mi összetörtük! ó jaj, bölcs véneinket megtagadtuk! Nem előre kell nézni a magyarnak: a régi erkölcs jobb volt; régi mód, régi szavak, régi ész, régi oltár. Megvonva tőlem jövők jósa lenni, barbár korok vátesse visszavágy mikor még Róma állt s az ősi Vallás. Ó magyarok! haragszik tán az Isten! Havas tavasz korbácsa sujt; a nép nyomorog s a gyilkolásban leli üdvét. Jön a Barbárság, mint havas tavasz, korbáccsal a kezében; már az ének eresz alá némul; és az a Jobb, aki nem ért és elmarad korától.

Babits Mihály: Csonka Magyarország Bár lenne a hangom tiszta és éles, mint intő csengőké! A tiétek zavaros, mint mocsarak habja! ti leborultatok az Ércbálvány előtt! döntsön az erőszak! s döntött az Erőszak... mi jogotok beszélni többé? Nekem van rá jogom! ti elhánytátok a Kiáltást: mint bolond a fegyverét! nem kiálthattok már: én elkiálthatom: Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver! Jerikó trombitája! szólj! falak, omoljatok hangjaitól! gerincek, borzadjatok! Európában! és Amerikában! mert borzasztó az Igazság a gerincekben! mit érnek a ma-épített falak körülöttem? ott borzad az Igazság a kövekben! ott ég a hegyekben! árad a vizekben! Óh tiszta, éles trombita, zengj! ne hallgass sohase! egy napig se! egy óráig se! egy pillanatig se! mint ahogy nem hallgat a fájás az idegben, míg megvan a betegség... nem hallgat a vonzás a kőben, hogy természetes irányában essék... nem hallgat a madár, míg fészkébe nem tér... nem hallgat a folyó, míg tengerbe nem ér... nem hallgat a szél, míg él... * Nekem van rá jogom! Én elkiálthatom: Igazság! Ti eldobtátok ezt a szót, mint bolond a fegyverét, szegény testvéreim! s csak gyenge izmotok maradt, csak puszta kezetek, meztelen mely bilincsekbe verve, ha üt, csak önmagát ütheti esztelen sem lázadni nem tud, sem meghajolni az Ércbálvány előtt igazán - de hát az Ércbálvány hazája lettél-e, hazám? Van-e reményed abban? a sötét utakban? Nem! - Csak a napban! mely éget a kövön és ragyog a patakban. Ti azt mondtátok: Döntsön az erőszak! s hangotok zavart most, mint mocsarak habja. De én azt mondom: dönt majd az erős Nap! Kitárom tiszta szavamat a Napra. * Ti eldobtátok a trombitát de a trombita zeng tovább, zeng, nem a ti kezetekben, hanem a vízben, a hegyekben, Erdélyben, felvidéken, az égen, s bennem! Én sohse mondtam: »Dönt majd az erőszak!« - most mondhatom: »Nem! Nem!« 

 Babits Mihály: Petőfi koszorúi 1923. »Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?« Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? Ki meri meglátni, ki meri idézni az igazi arcát? Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak szűk folyosóin a szavak úgy lobognak, mint az olcsó gyertyák. Szabadság csillaga volt hajdan a magyar, de ma már maga sem tudja, hogy mit akar: talány zaja, csöndje és úgy támolyog az idők sikátorán, mint átvezetett rab a fogház udvarán börtönből börtönbe. Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond messze az Övétől, mint sastól a vakond avagy gyáván bújik, s a bilincses ajak rab szavakat hadar? Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal hozza koszorúit. Óh, vannak koszorúk, keményebbek, mint a deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a hideg temetőnek!... Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot, melyet eszméinek ellensége rádob emlékére - kőnek! Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad! Nem drótos füzérbe görbítve - légy szabad virág szabad földön: hogy árván maradva megrablott birtokán mondhassa a magyar: »Kicsi az én szobám, kicsi, de nem börtön!« Avagy virág vagy te?... légy virág, légy vigasz! Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz az Ő ünnepségén: Koporsó tömlöcét aki elkerülte, most hazug koszorúk láncait ne tűrje eleven emlékén! 

Babits Mihály: Turáni induló Mi vagyunk a rónán járók Soha napján meg nem állók Lég fiai, röpke rárók, messze mezőn szerte szállók. Huj,huj, huj! Szolgánk jámbor, népünk pártos, Széltől ellett ménünk táltos, Varju, holló ránk kiáltoz, Könnyü nyilunk visszaszálldos. Huj, huj, huj! Rabjaink a barmot hajtják, Szolgáink a sátrat hordják, Lányaink a hálót foldják, Fiaink a lovat tartják. Huj, huj, huj! Sátrunkat csak seprűszárral, Nem kerítjük azt mi zárral, Mégis nyuszttal dús bazárral vetekedünk a kazárral. Huj, huj, huj! Igy élünk mi, népet fosztván, földjeinket föl nem osztván, Széles üngünk szelet uszván riadunk a rémes pusztán: Huj, huj, huj! Rátörünk az ellenségre, ugy teszünk szert feleségre, Ha nem lelünk ellenségre, nézünk a csillagos égre. Huj, huj, huj! Sok csodát az égen látunk, Sok arany csodát imádunk, Kútfejeknél törvényt látunk, Isten napja süti hátunk. Huj, huj, huj! Kőházakkal, vértes haddal, mit törődünk Napnyugattal? Zabolátlan akarattal virradunk mi virradattal. Huj, huj, huj! Rajta széllel, zivatarral! Haj szabir az onugorral, Hajrá hét törzs hét magyarral, Nyolcadikkal, mord kabarral! Huj, huj, huj! Baranyi Ferenc: Magyarságvizsga I. Ki itt a jó magyar? A szájtépő, a másságot leszóló, a mellverő, de vész elől kilógó - az lenne jó magyar? Ki udvaroncból szökkent népvezérré, de "honféltése" népét sem kímélné - az lenne jó magyar? Ki eladná az országot egy lóért s a lovat, nemzetének, milliókért - az lenne jó magyar? Ki Európát falná fel, de régi ázsiai voltát se jól emészti - az lenne jó magyar? Kinek az őslakó is rusnya jöttment, ha átkokat nem szittya dühvel öklend - az lenne jó magyar? II. Apai ágon áldás eleimre, hogy magyar vért pumpáltak ereimbe, ezért itt élni s tartozni e néphez vérség szerint lehetek illetékes. De önmagában ez mit sem határoz, csupán elindulás a vállaláshoz, ahonnan már csak a lélek s ész irányít munkálni a világból egy hazányit. Anyám ágán is áldom minden ősöm, fejfáiknál emlékezőn időzöm, mind-mind e hont ápolta tiszta szívvel, lett légyen délszláv, felvidéki cipszer. Tót sarj Petőfi, német ősű Erkel példázza: mitől jó magyar az ember, nekik tudom be, nem a vér szavának, hogy épeszűen szolgálom hazámat. 

Ellen Nitt - Az otthonok otthonokká terebélyesednek A szoba csak lakás, a ház csak ház. Az otthon valami más. Az otthonok idővel válnak otthonokká. Mikor a kerti ösvény útilapui, az aszfaltozott udvar csenevész gizgazai szívedhez nőttek, mikor a szív gyökerei áttörnek pázsiton, kövön és aszfalton, mikor a szív gyökerei elérik a talajvizet, akkor vagy otthon. Az otthonok észrevétlen terebélyesednek otthonokká. Szállingózó őszi levelek, alvó vidékek fölött vándorló felhők növesztik napról napra, évről évre. Az állandóság tudata, egy-egy bátorító pillantás, érintés teszi otthonná az otthont. A minden reggeli búcsúintegetés, az ablakon kopogó csontos és lombtalan, deres és havas, bimbós, virágos és lombos, ősszel tenyerükön almát tartó ágkezek. A házak is gyökeret vernek, szobákat hajtanak, nyílnak, virágoznak, magvakat szórnak szét, ha már otthonokká terebélyesedtek. (Kányádi Sándor fordítása)

 Jókai Anna: Ima Magyarországért Öregisten, Nagyisten Nézd, hogy élünk itt lenn katlanba zárva csodára várva csöbörből-vödörbe magyarok. Itt élünk se élve se halva hurrá a vödörben hal van süthetünk szálkás kis pecsenyét a friss húst viszi már a fürge menyét körben a bozótból ragadozók szeme villog az elhevert csordákon áldozati billog. /csitt, csak csendesen, ne kiálts, mormold csak, mormold az imát/ Öregisten, Nagyisten ha Te nem, ki segítsen? sovány lakomára nova bort kínáltak s akik ezt megitták mind bódultakká váltak. / ….csak csendesen, ne siránkozz, bátran szólj elkábult hazánkhoz./ Öregisten, Nagyisten érted sóvárog ma minden akik hortyognak szanaszét vagy éberen vigyáznak síkos savas-eső alatt bíz egyformán áznak. /…csak csendesen, mind aki lázad, báránybőr jelmezben figyelik a házad/ Öregisten, Nagyisten erősíts a hitben hogy ami késik azért el nem múlik él még a te nyájad bárha szőre hullik. /….csak csendesen, nem használ a lárma, mostoha szülők közt még árvább az árva/ Öregisten, Nagyisten más remény nincsen mint igazad kegyelmed hogy Te szabj végül rendet Maradék országnak adj életes kedvet a lecsonkolt többit gyógyítgasd ne engedd önnön-gyilkosává válni haza kell találni! / csak csendesen, mert vád alá vesznek, jönnek janicsárék, kerék alá tesznek/ Öregisten, Nagyisten a vak lóra azt hazudták bátor suba alatt kupec lett a pásztor műdalokkal altat nejlon-furulyája/ dagonyáztat altat pocsolyába. /csak csendesen, ne élvezd a táncot, csörgesd csak, csörgesd a vattázott láncot/ fájdalomban boldog régi jó Patrónánk hegyeink elcsórták, eladó a rónánk fulladtunk a füstben a folyónkban cián sorvasztja a lelkünk a ránktukmált Isten- hiány mértékadó értelmiségi minden mérték nélkül! hóhér a halottal cinikusan békül dús szobákban ál-parasztok a búzát égetik ők nem a harasztot melósvezér nyüszít, uszít munkásember helyben fut itt a hajléktalant rendőr verte shoppingcenter országszerte mocskos pénznek nincsen szaga gaztól rabolt s gaz lett maga és a művész? Búsan kérded megvették a tehetséget sirasd őket Ősi Anya zsoldos pénznek nincsen szaga, /…csak csendesen, hagyd Krisztust ítélni, végtelen időben mindenkit megtérniI/ Öregisten, Nagyisten kit kövessünk s kit nem? érlelj az eszmében de a rögeszmét távoztasd hisztériát űzz el indulatunk meghagyd a reánk szabott leckét beteljesíthessük gőgösek se legyünk kétségbe se essünk náci-tudat, bolsi-tudat csak álarc a Szörnynek egyképp, meggyötörtek lám egymásra törnek gonosz század elment nehéz évek jönnek melegítsd eszünket, okosítsd szívünket, biztass hogy a testvérharc megszűnhet göngyöld a Földgolyót Fiad köntösébe édes hazánkat annak kellős közepébe a lapulást-alkuvást váltsa már valódi béke. Annyi gyalázatos koron át Őrizd meg számunkra misztikus koronád. /…Csak csendese, akinek füle van, hallja, a látónak látható, hasad az Ég alja/ Öregisten, Nagyisten mit akarjunk, s mit nem: törvényed vezessen hogy e kis nép oda ne vesszen át ne lyukadjon helyünkön a térkép ki ne radírozzon a világi lét végképp serkentsd fel szolgád a Magyarok Istenét kend meg könnyektől elhomályosított szemét küldd le a magasból újra e véres-veres földre tarts köztünk szellemét most és mindörökre. / A Születés-hiszen az életünk hovatovább ráment- mielőtt nem késő, Te mondd ki az Áment./

 Juhász Gyula: Trianon Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá. Mert nem lehet feledni, nem, soha, Amíg magyar lesz és emlékezet, Jog és igazság, becsület, remény, Hogy volt nekünk egy országunk e földön, Melyet magyar erő szerzett vitézül, S magyar szív és ész tartott meg bizony. Egy ezer évnek vére, könnye és Verejtékes munkája adta meg Szent jussunkat e drága hagyatékhoz. És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt a kedves Pozsony, Hol királyokat koronáztak egykor, S a legnagyobb magyar hirdette hévvel, Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke, És mienk volt a legszebb kék szalag, Az Adriának gyöngyös pártadísze! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol Ferenczy festett, mestereknek álma Napfényes műveken föltündökölt, S egész világra árasztott derűt. És nem lehet feledni, nem soha, Hogy Váradon egy Ady énekelt, És holnapot hirdettek magyarok. És nem lehet feledni, nem, soha A bölcsőket és sírokat nekünk, Magyar bölcsőket, magyar sírokat, Dicsőség és gyász örök fészkeit. Mert ki feledné, hogy Verecke útján Jött e hazába a honfoglaló nép, És ki feledné, hogy erdélyi síkon Tűnt a dicsőség nem múló egébe Az ifjú és szabad Petőfi Sándor! Ő egymaga a diadalmas élet, Út és igazság csillaga nekünk, Ha őt fogod követni gyászban, árnyban, Balsorsban és kétségben, ó, magyar, A pokol kapuin is győzni fogsz, S a földön föltalálod már a mennyet! S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol Arany Jánost ringatá a dajka Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt, Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső, Bírnád feledni Kassa szent halottját S lehet feledni az aradi őskert Tizenhárom magasztos álmodóját, Kik mind, mind várnak egy föltámadásra. Trianon gyászos napján, magyarok, Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos, Rossz csillagok alatt virrasztva járók, Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött Ma fogjatok kezet, s esküdjetek Némán, csupán a szív veréseivel S a jövendő hitével egy nagy esküt, Mely az örök életre kötelez, A munkát és a küzdést hirdeti, És elvisz a boldog föltámadásra. Nem kell beszélni róla sohasem De mindig, mindig gondoljunk reá!

 Kende Sándor: Hazafiság A legcinikusabb, legközömbösebb és legüresebb ember szíve is megdobban néha arra a szóra, hogy magyar. Néha, mondtam. Két esetben biztosan. Az egyik: – külföldön. Én a múltban, a vasfüggönyön belül is azt mondtam mindig, hogy helyesebb „kiengedni” az embert, mint bezárni: odakint válik hazafivá, illetve döbben rá arra, hogy kicsoda. Nagyon gyorsan. Egyik percről a másikra, tüstént, mihelyt egy minket fitymáló szó a fülébe szúr. Az önérzet ágaskodása, természetrajzunknak az a legősibb rugója, hajtóereje, és élesztője, egyben lánca, egybemarkoló, s a csiriznél százszorta biztosabban tapasztó tehetetlenségi tényezője: azonnal visszajelez. A másik: – itthon, amikor más honbelivel akad össze. Hát még akkor, ha az illető magyarul szólal meg! Vagy legalább két olyan szót próbál formálni, amely majdnem olyasmi, mint anyanyelvünk. A minap a Lévay utcai könyvesboltban két fiatal szép magyar szavaira figyeltem fel. Azért csak lapozgattam tovább, s mintha mélyen elmerültem volna olvasmányomban, egyre jobban összehúztam magam. Mozdulni is alig mertem már, mert semmiképpen sem akartam kockáztatni, hogy kíváncsiskodásommal megzavarjam őket, s netán abbahagyják. Nem, észre se vegyék, hogy figyelem, udvariatlan hallgatózásom el ne rémítse őket, megilletődésem gyanakvóvá ne tegye valamelyiküket. Csak ne hagyják abba, az istenért ne, még egy kicsit ne! Mert ugyan ki beszél ma mifelénk igazán magyarul, igazán szépen? Hát még hibátlanul, ugyan kicsoda?! Lám, külföldiek a fiúk, persze megtudtam néhány perc alatt. Igen. Mert így, nálunk, idehaza már senki se beszél, csak aki könyvből tanulta ezt az összehasonlíthatatlan nyelvet. Így csak az vigyáz a kiejtésre, a szórendre, a hangsúlyokra és a tárgyas ragozásra, így csak az becsüli ezeket a szavakat, aki megkínlódott értük. Aki nem kapta, hanem vállalta. Aki nem örökölte, hanem szerezte. Vagyis aki ennyire szereti. Előbb-utóbb ki kellett derülnie. S nem ütköztek meg kíváncsiskodásom miatt. Sőt, szinte örültek, hogy szóba áll velük valaki. Hogy válaszolhatnak. Azaz, hogy beszélgethetnek. Magyarul – Magyarországon. És, hogy megértik őket. Vagyis, hogy: – jól mondják! Franciák ugyanis. A Sorbonne diákjai, magyar szakosok. Keleti Nyelvek Tanszék… S most azért utaztak ide, hogy gyakorolják, amit tanultak. – De hát miért épp magyarul? …Mert, ugye, ha mi, összebújva, fojtogató magányukból kifelé kíváncsiskodva, mások szavait pörgetjük, rágjuk, emésztjük, hiszen évezredes a tapasztalat, hogy különben a kutya sem áll velünk szóba – ez logikus és kíméletlen kényszerűség. – De hogy ők?! Például ezek ketten itt?! Akik a világban bárhol érnek partot, azonnal válaszolnak nekik: ők miért kínlódnak ezzel a vastag nyelvvel, pont ezzel: minek ez nekik?! – Be nagy örömömre szolgál, hogy megtekinthetem Önöket! – magyarázta egyikük. Nagyot nyeltem. Nem a hallottak tartalmi jelentése miatt, hanem ahogyan elhangzott! Ez a „be nagy”! Csak nem Vörösmartytól vagy Berzsenyitől tanult magyarul?! És ugye, egy ilyen „be nagy” indítással már csakis lelkesült lehet a folytatás: ó, de jó hallani! S a másik fiú mindjárt utána: – Mily nemes dolog, hogy ennyi könyv található itt még a mi népünk nyelvén is! Lám. Ő magyarul lelkes, hogy otthonit, franciát talál itt. Hegyibeszédként hatna, ha ezzel próbálkoznék előbbi kijelentésem bizonyítására. Hogy amiképp mi odakint – ők ugyanígy itt… Nem, én inkább újra csak a nagy kérdést feszegetem: azt a bizonyos miértet. Hogy hát igazán: – minek ez nekik? Nagy volt a csodálkozás. Egyikük nem is értette, mit kérdezek (én meg istentelenül megijedtem, hogy netán arra következtet, hogy mégsem tud még jól magyarul). A másik, szerencsére, egy szemvillanásnyi idő alatt felocsúdott és kivágta: – Ó, kérem, a magyar nagyon intelligens nép! És addigra a társa szeme is megcsillant: – Bízvást hiszem! – biccentett rá. Én meg csak kint, az utcán, s inkább magamban: – Bízvást… Hiszem! Budaörs, 1992. augusztus Forrás: Két évtized – antológia

 Orémus Kálmán: Valahol Magyarországon (Hivatali párbeszéd) - Hogy hívják? - Takács András. - Félre akar vezetni? - Mért akarnám? - Itt azt olvasom, hogy Tokacs Andrej Ivánovics. - Igen, mert oroszul így írták. - Akkor ön orosz? - Nem, kérem, én magyar vagyok. - Hol született? - Ungváron. - Akkor ukrán? - Nem, kérem, magyar vagyok. - De ez egy ukrán város. - Most Ukrajnában van, de amikor én születtem, 1942-ben, akkor magyar volt. - Anyja neve? - Hochdorfer Eugénia? - Ő hol született? - Körmöcbányán. - Azt most hogy hívják? - Kremnicának. Szlovákiában van. - Na, mondom, hogy maga nem magyar! Idejön mindenféle külföldi nevekkel! Azt hiszi, nekem van erre időm! Azt már meg sem merem kérdezni, hogy az apja hol született. - Hát, csak kérdezze meg nyugodtan! - Mért, hol született? - Triesztben. - Húú, a nemjóját! Mondja, azon kívül, hogy szépen beszéli a nyelvet, tulajdonképpen mitől lenne maga magyar? - Kérdezhetek valamit, kisasszony? - Hát persze, ezért vagyunk itt! - El tudná nekem énekelni, vagy legalább mondani a Himnuszt? - Hazádnak rendületlenül…, ugyan, csak nem gondolja, hogy verset fogok itt magának mondani! - Esetleg a tizenhárom aradi vértanút? - Bolondnak néz? - Mit olvasott Illyés Gyulától? - Na, ebből elég! Ha nem tisztelném a korát, már kihívtam volna a rendőrséget! Ez egy hivatal kérem! Itt dolgoznak! Tudja mit? Hajlandó vagyok elhinni, hogy maga magyar, csak ne zaklasson a hülye kérdéseivel! Vass Albert: Erdők könyve (Részlet) "Amikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az erdő. Először csak egy kis szellővel, mely csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyőillatából már alig érezhetsz valamit, de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja: - Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák... illatukat neked gyűjtik a rét virágai... jöttödet lesi az ösvény... jöjj, siess...! Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok, amiket rád raktak a gonosz varázslatok. Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen, és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő. Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig. Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó. Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között. És te elindulsz majd ezen az ösvényen. Keletnek, mindig csak keletnek, amerre a sárgarigó hív. Így. Most aludj jól, a mese véget ért. A fák is alszanak már odakint." 

 Wass Albert: Emlékezés egy régi márciusra Az erdőszélen hóvirág fehérlett. Sarjadó gyepen az iskola glédában állt, mint még soha. Valaki a Talpra Magyart szavalta. Aztán a tanító beszélt a szabadságról. Hallgatta sok parasztgyerek, oldalt a jegyző meg a pap s tisztes, komoly, ősz emberek. A harangozó tartotta a zászlót vén bajszos arcán zord egykedvűséggel. S a tanító lelkesen magyarázta, hogy mi is történt ezelőtt sok, nagyon sok évvel. Hősökről beszélt és csatákról s arról, hogy miként folyt a vér, amikor annyi ember meghalt valamiért. A többiek hallgatták némán. Hitték is, nem is a mesét. Öreg volt már a múlt. Setét s bizonytalan ködök takarták. S egyszerre csak egy kisgyerek hangosan megszólalt hátul: „Édesanyám! Mi a szabadság?” A tanítóban elakadt a szó. Odanéztek mindannyian. Az asszony pedig felsóhajtott és azt felelte: „Amikor hazajönnek a katonák, fiam” Ó, hóvirágos régi március…! Azóta mennyi vér ömlött megint, s részeg torokkal hányszor ordították közénk a véres jelszót, hogy „szabadság!” Voltunk azóta hősök mi magunk is. Hősök, pribékek, árulók, gazok, honmentők és hazátlanok, voltunk minden, amit csak akartak a habzó szájú álapostolok. Négyszer szabadítottak föl azóta propagandás vad próféciával és mind a négyszer más zászló alatt! És mind a négyszer esküdtek reá, hogy most lettem szabad! Hát ez a szabadság, emberek? Szónokló, híres emberek! Élők s holtak mind ezt akarták…? S mi lesz, ha majd egy szép napon megkérdezi egy kisgyerek: „Édesapám, mi a szabadság…?” Ó, hóvirágos régi Március… Talán sóhajtunk egyet mi is akkor és csak annyit mondunk csöndesen: fiam, szabadság az, ha majd hazatérhetünk mindannyian. Bajorerdő, 1947. Wass Albert: Mikor a bujdosó az Istennel beszél Uram, én nem tudom az igazságot miképpen osztogatod ezután, hogy mindenkinek bár maréknyi jusson: Annyit tudok csak: esztendeje immár, hogy végigdúlt a vihar otthonunkon. Tudnod kell Uram, hisz mindent tudó vagy: nem akartunk mi semmi mást, csak élni. Szántani, vetni és remélni Szántani, vetni és remélni jó munkáért vidám aratást. Nem imádkoztunk sokat, az igaz. De szerettük a világodat, Uram, ahogy megadtad: gondokkal telítve, búval és örömmel fűszerezve, a tövisek között egy-egy virág... szép volt Uram, jó volt a világ. Szerettük a patakodat, mely zengve selyempartok közt vígan szökdösött. A szellőt, ahogy hegyeidről este virágillattal megrakódva jött. Hajnalodat, amikor bokrétásan felkacagott az ablakunk alatt. Szerettünk minden bokrot, fát, virágot, pillangót, felhőt, madarat...! Apánk kezét. Anyánk mosolyát. Kisgyermekünk első kacaját. A csókot, ahogy lányajkon kigyúlt. A vágyat, mikor fellegekbe nyúlt, Feléd, Uram, akár a jegenye! Jövendőt kért! Békét és életet! Mégis a balkezed mozdult elénk s reánk bocsátottad a végzetet. Most már igazán nem tudom: a sorsot hogyan s miképpen rendezed. De bujdosók könnyében s bánatában nem lelheted Uram a kedvedet. Uram, nekünk ez a föld idegen. Az ég sem derít itt sugarat miránk. Bajor erdőkön bujdosó magyarnak bogáncsos úton nem terem virág. Más itt a szél. Másként suhog az erdő. Más nyelven szólnak a patakok. Bozót tépi a bujdosó magyart, kivert, hazátlan árva és zavart... Uram, Te ezt így nem akarhatod! Amerre járunk: köd lepi az erdőt. Nyögnek a fák és tövisek sebeznek. Bármerre indul céltalan nyomunk: még az ösvény is átfordul keletnek. Uram! Rendeld már, hogy hazamehessünk! Mindegy hogyan és mindegy, milyen áron! Nem akarunk örökké bujdokolni ezen a zord, otthontalan világon! Ha kell gyalog is, éhesen, vacogva, tépett lélekkel és halálra váltan: csak otthon legyünk egyszer a hazánkban! Vert farkas mellé farkasnak beállunk, vagy koldusnak a templom küszöbére, rabnak, ha kell, testvér-rabok közé: csak haza jussunk végre! Hogy beszélhessünk magyarul a földhöz s megértsük, amit zúgnak a szelek...! Ha Szodoma láttán kővé változom: Uram, én akkor is haza megyek! Nincsen napodnak máshol melege. Sehol sem olyanok a csillagok. Ha százszor átkozott is az, aki magyar: nem lehetek más, ha egyszer az vagyok...! Add újra látnom apámat, anyámat, vagy sírjukat bár, ha többet nem lehet... Hadd roskadjak egy üszkös rom tövébe eldobva végre a vándorbotot s úgy súgjam megadással: Miatyánk... sokat vétettem Ellened s nagyot... de nézd: megtörtént a Te akaratod. (Bajorerdő, 1945) 

 Wass Albert: Otthon Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon. Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. A fontos az, hogy érezd: jobbra és balra Tőled áll a világ, a maga szépségeivel, és a maga csúnyaságaival. Süt a nap, esik az eső, szelek járnak és felhők futnak a széllel. Vannak virágok és fák és patakok és emberek. Valahol mindezek mögött van az Isten és Ő igazítja a virágokat, a fákat, a patakokat és az emberek közül azokat, akik neki engedelmeskednek. És mindezeknek a közepén itt ülsz Te, egy széken, egy asztal előtt. És ez a szék és ez az asztal ma a Tied. Ma. Ez a fontos. És körülötted szép rendben a többi: a virágok, a fák, a felhők, Isten bölcsessége és az emberek kedves balgaságai, ma mind a Tieid. És jól van ez így. Mert hiszen az ember úgyis elég keveset él. És még az is jó, hogy keveset él. Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.