Hervay Gizella műveiből

Hervay Gizella:

Levél helyett

Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.

Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.

A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. E1 kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.

De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.


Hervay Gizella: Előszó


Aki azt hiszi, hogy az irodalom irodalom,
az hülye.
Világos.
Ez a könyv nem könyv.
Íme:
Ma reggel kedvem volt énekelni
és énekeltem egész délelőtt.
Énekeltem és mosakodtam,
énekeltem és vertem a párnát,
énekeltem és papírt fűztem az írógépbe.
Nem ment az írás.
Gyötörni kezdett,
hogy mért nem tudtam élni eddig,
mért jöttem zavarba, ha telefonálni kellett,
mért féltem, hogy a manikűröslányok kinevetnek,
mért szégyellem repedezett ujjaimat,
mért hallgatok estéken át a barátaim között,
mi ez a görcs, ez a gombóc, ami elviselhetetlen,
ami miatt szájhúzva hívnak a barátok magukkal
- könnyen elronthatom a hangulatot - ,
mért nem maradt mellettem senki?
Hát igen, hát igen, elviselhetetlen vagyok.

Mire ideértem, hol volt már a jókedv, az éneklés!
- Minek ez az egész? - vertem a gépet. -
Mit tudok még valakinek is mondani?

S ekkor egyszerre megértettem, hogy ami én vagyok,
ez a csupa-félelem, csupa-gátlás
a megalázottak, a kiszolgáltatottak ismertetőjegye,
s hogy többen vagyunk ilyen jeggyel szomorítottak a földön,
mint ahányan éheznek, vagy mint ahányan belehalnak.
Itt vagyunk, mi gyengék és kiszolgáltatottak
öröklött nyavalyáinkkal, a történelem mocskos ujjnyomaival.

Én a szabadságot cafatonként tépem ki magamnak.
Semmim sincs, ami eleve adott.
Szülőföldet, hazát, mindent magamnak kellett megszereznem,
míg más beleszületett.

És minden pillanatomat -
a jó szót, amiért leülök a parkban a padra,
és megcsodálom a ronda kézimunkákat,
a bögre vizet, amire rászolgáltam Gyímesközéplokon,
a barátaimat,
mindent, mindent,
és mindennap újra meg újra mindent ki kell csikarnom,
nincs, aki segíthetne,
ne is segítsen - konok vagyok,
csak teszem magam, hogy nem bírom,
mindig csak majdnem esek össze,
aztán újból és újból.......

Ó, de hiába!
Látják a védtelenséget szemeden,
hallják hangodon,
látják zavarodon,
esett mozdulataidon.
Tudják, hova üssenek,
minden előző ütés cinkosuk.
Visszavágnak:
- Mért hagyod magad? -

Mért hagyod magad, kiszolgáltatottak menete,
gyűrű a föld körül?
Védd magad a földdel,
védd magad magaddal,
védd magad kicsikart szabadságoddal,
védd magad szerelemmel!

Ez a könyv nem könyv.
Egyetlen lehetőségem immár,
hogy szabadságom megteremtsem,
s minden ízét megízleljem.

Ebben a könyvben tehát mindenkit szembeköpök,
aki csak megalázott,
az élettől eltanácsolt,
sajnált,
ellökött,
becsapott.

Ez a könyv egyetlen nagy szembeköpés
mindazokért, akiket valaha is megaláztak,
és megaláznak.
És aki azt mondja, hogy van fontosabb ennél,
az nem tudja, hogy az irodalom nem irodalom,
az tehát hülye.