Matasicsinek

Kavicsokat út közben találunk, mert hiszen mindnyájan elindulunk, s valahova tartunk, akár tudatosan, akár csak véletlenszerűen.
Sétálgatunk, ballagunk vagy sietünk, rohanunk,felfelé nézünk, vagy csak az utat kémeljük  néha összeszorított lélekkel, s csak a port, a sarat látjuk, s nem nézünk tovább néhány méternél.
Ilyenkor is találunk köveket, de valódi Lényegük nem ragad meg, ott hagyjuk őket, noha lehet, a gyémánt mellett siklott el tekintetünk. Fókuszálunk. Idegeskedünk, mert megint elkésünk valamilyen helyről, ami nem  ad a léleknek, a mienknek, csak visszatart, felemészt, s úgy pattintgatnak bennünket is az emberek, akár a marionett-bábukat. Lehet húzni a lábaink madzagját, a kezeink szálait, de a Lelkünket nem adjuk el. Tudjuk, Angyalaink vigyázzák azok minden rezzenését. Kíváncsian várod, mi minden lesz ebben a blogban, azt mondtad. Tudod, ezek a filózók itt születnek az "éppen most" írások esetén nagyon is  logikátlan és scenikailag is igen vitatott folyamatának során, tele helyesírási, nyelvhelyességi hibákkal, amelyeket korrigálok, ha észreveszem őket, ha nem, úgy maradnak, mert ismét rohanok, de majd egyszer elrendezem a Kavicsaimat.
Vagy az is előfordulhat, hogy nem, hiszen attól érdekesek, hogy összevisszaságukban próbálják betölteni a teret, s nincsen semmiféle feladatuk, mert csupán csak léteznek.
Ha Ti, s gondolok most Sacira és Sacára elsősorban Rajtad kívül, kedveteket találjátok abban, hogy néha a megfürösszétek Őket Lelketek patakocskáival, tegyétek azt örömmel, mint ahogyan eddig is.
Mert ez nekem is ad. Belőletek. Lángokat, hitet, erőt.
Mint ahogyan tegnap Sacitól kaptam egy olyan üzenetet, ami egy egész életre útravalóul szolgálhat a Jóságról, ami nagyon is elveszett valahol talán már századokkal ezelőtt.
És Tőled. A Hitet, az Akarást. Olyan neonazarénusit.

Kezemben fogom a Sodrásban 2010-et, ami Hozzád még nem jutott el, s öröm nézni, hogy ott vagyunk egy könyveben ketten és sokan, mert mindnyájan ugyanazokon a Kavicsokon lépdelünk, ha ösvényeink messze is esnek egymástól, az Utak soha nem érnek véget, képesek találkozni, s ezt az örömöt a legeslegjobb dolog a világon megélni.

Soha nem gondoltam volna!