Egy, az utolsó Nagyasszonyok közül

"Most nem sietek, / most nem rohanok, / most nem tervezek, most nem akarok, / most nem teszek semmit sem,/ csak engedem, hogy szeressen az Isten." (Túrmezei Erzsébet)

Irénke néni tipikus Nagyasszony volt egész életében. Nem is értem, mekkora bűbáj vagy tartás kell ehhez, de a járása, a mozgása és tekintete mind-mind azt sugallják: itt vagyok, figyelj rám, engedelmeskedj, szolgálj.
Debrecenben először nekik volt személyautójuk családi használatra. Laci bácsi, a férje, ma 88 évesen is praktizáló állatorvos. Kemény bástyák. Ők azok, akikről el sem tudjuk képzelni, hogy valaha is megöregszenek, szükségük lesz lelki-és testi támaszra, mert az emberek egyszerű természetességgel veszik tudomásul, hogy csak úgy elszaladnak Hozzájuk segíteni.
Szegről-végről rokonok vagyunk. Irénke néni, alias "kutyás mama" a vipekre esküszik. Volt, amikor ötvennél is többet tartottak hatalmas, kiemelt övezetben fekvő kertjükben az egyetlen komondor mellett. A férjura hiába mondta, hogy ez azért már Neki is sok, amikor a kupák egyre szaporodtak, megadta magát felesége akaratának.
Emlékfoszlányok jutottak ma eszembe, mert nagyon régen nem jártam Náluk. Legutoljára a templomban találkoztunk, amikor talán a hetvenedik házassági évfordulójukat ünnepelték. És a klinikán, amikor Irénke néni leesett a hatalmas házhoz vezető meredek lépcsőn.  Még azt sem lehetett tudni, túléli-e a zuhanást, s az meg, hogy bot nélkül is járni fog, eleve képtelenségnek tűnt.
Felépült, mert a Nagyasszonyok már csak ilyenek. És emberségesek. Volt egy házvezetőnőjük, Erzsike néni. Ismertem a lányát, mert volt egy közös üzletünk valaha az özönvíz előtti korban, s tanítottam a fiát is. Szóval nagyjából tisztán lehetett látni, mi is fog történni, ha az édesanya majdan a gyermeke támogatására szorul. És bizony le kellett vágni mindkét lábát. Akár Isten büntetése is lehetett, mert eszméletlen ordináré módon szidta a tisztes presbiteri házban a Teremtőt. Ettől kezdve Irénke néni ápolta, becsülettel eltemettette, s minden megmaradt pénzét, értéktárgyait, ékszereit Zsuzsának, a lányának adta, holott pontosan tudom, hogy a végrendelete egészen másként szólt.
A házuk valódi paradicsom. Akár egy múlt századból itt ragadt régiségbolt is lehetne. És tele van képekkel: nagyértékű festményekkel, s Irénke néni arcképeivel.
Öt gyermeke közül három igen magas pozícióig jutott, s valódi zseni mindegyik, több diplomával a zsebükben.
Az egyikük a Lányom keresztapja, így kerültünk rokonságba, mert valaha csak barátok voltunk. De ez olyan valódi családi kapoccsá nőtte ki magát, amíg a feleségétől szét nem váltak az útjai. Azután ritkultak a találkozásaink, mert nem akartam baráti-családi viszályokat.
Irénke néni a 91. életévét tapossa. Friss szellemű, s a város összes eseményén ma is ott van szőke hajún, kalappal a fején. Azt mondja ma nekem, hogy nézzem már meg a 90. életéve alkalmából készült hatalmas képet. Nem látszik rajta többnek, mint ma én.
Csak a valóság... Ma megdöbbentem, mert Ő, aki soha nem akart elköltözni abból a kertes házból, már bottal sem tud lemenni a lépcsőn, csonttollú és nagyon betegnek néz ki, csak a szemei csillognak változatlanul., s a kimondott vád üvölt most is a fülemben: "Kislányom, nagyon beteg voltam, s te nem voltál itt!"

"S míg ölel a fény / és ölel a csend, / és árad belém, / és újjáteremt, / míg nem teszek semmit sem, / csak engedem, Hogy szeressen az Isten..." (Túrmezei Erzsébet)