(Mocsár Zsófia Alexandra - 1991-2016)
Tudom,
hogy meghaltál, de nem hiszem,
még
ma sem értem én;
hogy
pár kavics mindörökre bezárhat,
hogy
föld alatt a hazád és a házad,
ugyan
hogy érteném.
Tizennyolc
évet égtél, te parányi,
te
vézna testbe ágyalt szeretet :
hogy
higgyem el, hogy lángjaid kihültek,
és
ellebbent könnyű lehelleted?
Hogy
higgyem el, hogy benyelte a mélység
szelíd
szived szapora lüktetését,
s
ha száradó torokkal elkiáltom
egyetlenegy
birtokod a világon,
ártatlan
nevedet,
hogy
soha-soha nem jön felelet?
Mindig
velem jártál, nem nélkülem,
most
elbújtál a mélybe.
Odaadtad
futásod, a vizet,
a
nyári szélben ingó neszeket,
a
zizzenést, a zöld fellegeket,
szólj,
mit kaptál cserébe?
Félsz
odalenn? Tán azért vitted el
a
mosolygásomat,
s
most ketten vagytok lenn
az
ideges bokor alatt?
Te
rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
hogy
bocsássam meg,
hogy
magamra hagytál,
s
itt botlom régi útjaink kövén?
Felelj,
te hűtlen, vársz-e rám,
sietsz-e
majd felém,
ha
nyugtalan sorsom betelt,
vezetsz-e
lenge fény?
Beszélj,
ott van a régi ház,
az
arany venyigék, ahol te vagy?
Oda
süllyedt a fiatal vidék?
Hallasz?
Úgy mérjem léptemet,
úgy
járjam útamat,
hogy
a füled még rám figyel
a
nedves föld alatt?
Beszélj!
Hallod a hangomat,
csak
nem szabad felelned?
És
én? Hallom még hangodat,
felel
majd fürge nyelved?
Mindenkit
hozzád mérek én,
hogy
úgy szeret-e, mint te;
:'(
VálaszTörlés