Ma reggel...

Arra ébredtem, hogy csak úgy, a semmiből elkapott a depresszió. Sírógörcsökkel természetesen. És rádöbbentem, hogy nem szeretem a karácsonyt. Már régen nem az a lényege, amiről egyébként szólna. Nevezzük egyszerűen szeretetnek. Apám huszonkét esztendeje immár, hogy a földben nyugszik, Anyám is az égi mezőkön kószál, néha leesik ugyan egy "Kívánj valamit!" hullócsillag képében a Földre, de én sohasem vagyok akkor és ott, így ennek semmi értelme az értelmetlenségben... A Gyermekem felnőtt, néha telefonál... Másik városban él, innen az Óperencián is túl... A Párom dolgozik, s éppen most alussza ki az éjszakai műszak fáradalmait, én meg pontosan három hete az asztalost várom... Előtte a Húgomékat is vártam október óta... Születésnapomra ígérték magukat, de azóta sem értek ide, mert talán túlságosan hosszúak ebben az országban az utak, s bizony, elkanyarodnak erre is, arra is, meg amarra, de nem Debrecen felé...
Természetesen, jó előre kifizettem az azóta sem jelentkező "mesternek" a megrendelt munkát, amiről miért is volna bármiféle papír?! Így aztán a telefonszámlám növelése érdekében ma is felhívtam, állítólag holnap éppen tíz órára itt is lesz... Hány ilyen tíz óra kell még ahhoz, hogy belássam, nem kellett volna elhinnem, hogy nagyon olcsón nagyon szépen fog valami kinézni... És a fogaim ismét sajognak, miért is ne, hiszen ezzel indult a tavalyi év januárja is, s, ha megkérdezi tőlem bárki, mit írtam ebben az esztendőben, akkor minden további megjegyzés nélkül elmondhatom: semmit... Megtették azt mások, s ismét mások, mert ilyen az élet körforgása a XXI. században, ha valahonnan kiesik egy ember, az nyomban pótolható, s lehet, a csillaga sem hiányzik majd senki másnak sem, mert a csillagnak sincsen immáron semmi értelme sem...