Néha elfog a szomorúság

és elrettent a körülöttem lévő világ. És most nem a nagypolitikára, annak játszmáira, a migránskérdésre, a lezuhant utasszállítók fekete dobozaira, az emberek milliói által naponta feltett "Miértekre?", de még nem is a kínai nemeltolódásra a férfiak javára, az életet adó vízkészlet rohamos fogyására gondolok, hanem az én saját, egyéni életemre, mert az bizony egyszeri, s én élem meg és át nap nap után.
Nagyon régen írtam blogot, mert ebben az esztendőben többen és többször kihasználták a munkám, a naivságom, a valahová való tartozni vágyásom, visszaéltek szeretetemmel, szerelmemmel, odaadásommal, hűségemmel, s kezeltek kapcarongyként, ha valaki emlékszik még egyáltalán arra, milyen is volt a kalucsniba beletekert rongydarab télvíz idején. Akinek pénze volt, az elve csizmára húzta a kalucsnit is. Ma sincsen ez másképpen: a jelenben is a pénz az úr ebben a világban, az Ady által megénekelt " disznófejű Nagyúr", az bizony fétissé és presztízskérdéssé nőtte ki magát valahonnan a semmiből, valahonnan messzi vidékekről és betört az én világomba is. Voltam valaha nagyon fent, kerültem nagyon le, de mindig a középréteghez tartoztam. Magyarországon nem nagyon maradt ilyen, de közben sajnos megöregedtem, elfogyott a lendületem, megrokkant az egészségem, csak a hitem maradt. A hitem abban, hogy szeretek és szeretnek.
Ma azonban úgy tűnik, Ady Endre szavai határozták meg a gondoltaim:

" Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött."

Lehet, hogy az én felfogóképességeimmel van valamilyen alapvető probléma, de, ha csupán annyit kérek a Társamtól, hogy vegyen nekem is egy lottószelvényt, s határozott "Nem." a válasza, akkor miért is élünk mi együtt?!

Együttélés ez egyáltalán vagy valami teljesen más?! Érdekek? Ugyan! Mi érdekem fűződne ahhoz, hogy süssek, főzzek, takarítsak, vasaljak, egyetlen szóval házvezetőnő legyek ott, ahol gyűlölettel tekintenek rám, s egyetlen jó szót sem kapok attól, aki életem társa akart lenni még egy esztendeje is, míg "Ásó, kapa, nagyharang..." Pedig többször is megkérdeztem, mielőtt autót vásároltam, hogy akkor együtt maradunk-e? Merthogy az volt az összes pénzem, amit abba fektettem... Elszállt... Egyedül egyszer sem vezettem azt a járművet, mert nem mertem, nem nekem találták ki, a koporsóban is jobban éreztem volna magam, ha rám csukták volna a fedelét... Ilyen is van.

És...

Haragszom magamra, dühös vagyok, s bánatos, megalázott, zokogó lelkű, kisírt szemű és írásra sarkallt. 

Ma elhatároztam, leírom,megírom kettőnk történetét okulásként másoknak, s magamnak, mert talán megértem azt is, miért nem kaptam sem egyetlen puszit, sem egy "Boldog születésnapot"! mondatot sem, ajándékról nem is beszélve, noha elegendő lett volna egy bármilyen fecni egy szép idézettel a születésnapomra, csak annyit, hogy "Ebben az évben elmarad az október.", s természetesen "Elmarad a december is."

Sajnos, elmaradt egy egész esztendő, mert úgy telt el, hogy csak vártam. Türelemmel, odaadással, hűséggel, ragaszkodással, szerelemmel, de köztudott, a világ a kufároké és az ősi mesterséget űzőké, nem pedig az olyanoké, mint én.

Ezek alapján pedig ez a világ nem az én világom, de még nem is Voltaire Candide-éjé, hanem azoké, akik másokon próbálják behajtani önnön kudarcaikat, s rettegnek attól, hogy saját lelkiismeretük tükrébe belepillantsanak.