Egy hülye tablettával kezdődött minden. Lázas voltam, antibiotikumot kaptam. Magyar szokás. Ki a fene gondolta volna, hogy ebből gyógyszerérzékenység lesz. A mentősök megnyugtattak, hogy két óra múlva otthon is leszek. És eltelt egy hét. A bőrklinikán, hol máshol. Kiütéseim nem is voltak, csak két óra hosszáig. Aztán sicc. Mégis. A TB nem fizet, csak három éjszaka után. És hallgattam a betegeket. Megállapítottam, hogy az egészséges embereket diszkriminálják a mozgássérültek javára. Zuhanyozni sem igen mertem. És rengeteg az elhagyatott, idős ember. Álltam a teraszon, s egyszer csak belém csapott a villám. Úristen! Én így nem szeretnék megöregedni. Hol a párom? Nincsen. Utálja a kórházakat, a betegeket, a felelősséget. És egyre többen akartak udvarolni nekem. Rengeteg a magányos ember télen éppen úgy, mint nyáron, mint karácsonykor, mint a temetői síroknál vagy bárhol. Aztán ráébredtem, hogy én is magányos vagyok. Szorongattam a két okos telefonom, s vártam a csodát. Nem jött el. Ott felejtett a megannyi bú és bánat között. És megfogadtam, hogy nem írok többé blogot, mert miért is jó az nekem. És itthon verem a billentyűket, miközben Andalúziáról álmodom. Még sohasem jártam ott. A lankás szőlőskertek napfény érlelte bortúráira vágyom én, aki sohasem iszik alkoholt. Meg sajtokra, nyugalomra és a táncra, hogy kopogjon a cipőm, hogy kiziláljam magamból azt, mennyire fáj, hogy "Volt egyszer egy tánc..." Ma már nincsen. Csak a csönd van, békesség nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése