Világunk

Világunkban eluralkodott a szabatosság. Nem a szabadság. Hajtunk. Nem a boldogságot keressük, hanem a pénzt. Nem vagyunk jó emberek, csak gyarlóak. Aggódunk a pénz miatt, s elfogy a lelkünk, néha kihagy a lélegzetünk, nem éljük meg a jelent, noha boldogságra születtünk.
Vajon, hány ember tud mosolyogni, ha ledolgozta a nyolc vagy még több óráját? Egyáltalán tudunk-e örülni a másiknak? Látjuk-e benne a társunkat, a családtagjainkat vagy napjainkat beszennyezte a pénz?
Ismétlem, boldogságra születtünk. Mindenki. Egytől egyig. Adni és nem kapni jöttünk szélkiáltónak e földre. És néha olyan jó dolog a transzcendencia, mert megvéd. Önmagunktól éppen úgy, mint másoktól.
Óriási szerencsém volt, hogy eljutottam egy helyre, amely szent. S míg a hely történetét hallgattam egy csoporttal, addig elgondolkodtam: az emberről, a máról, a politikáról, a jövőről, s arra jutottam, hogy élni kell az életet mosolyogva, nem pedig sarokba húzódva nem törődni a mával.
Máriagyűdön voltam. Amíg hallgattam, hogy a szerzetesek hogyan védték meg a Mária szobrot attól, hogy elvigyék, s vagyonukat attól, hogy elvegyék, eszembe ötlött a gyermekkorom. Egy biztonságos béke időszaka. Ma béke van, de mégsem. Elzártuk az Ukrajnába szállító földgázvezetéket. Jelenleg 56 százalékos a gázkapacitásunk. Az iszlamisták sorra foglalják el az iraki városokat. A magyar kormány megszorító intézkedésekre készül egyes pártok szerint. Alig van adófizető ember az országban. Megbecsülhetetlen azok száma, kik máshol találtak új hazára. Az országban alig van olyan gyár, amely a mai napig termel, noha néhány évtizeddel ezelőtt teljesen önellátóak tudtunk volna lenni, ha úgy alakul. Ismerkedünk új szavakkal, új fogalmakkal, de a mai Magyarország jelentős része idegen kézben van. Az idősek aggódnak. A zsidók félnek. Az én nemzedékem egy újabb elveszett nemzedék. Az értelmiségiek a homokba dugják a fejüket. Struccpolitika. A felelősök egyre gyarapodnak. Hosszasan sorolhatnám még, de a legfontosabb mégis az, hogy miként öltöztető szobrokat készítettek a szerzetesek, hogy ne vigyék el a vagyonukat, úgy kellenének ma is ilyen emberek, akik felismernék és mernének is tenni az ellen, hogy minden másként legyen.
Úgy, ahogyan azokban a boldog békeidőkben, mikor füstöltek a gyárkémények, mikor volt hova menni dolgozni, mikor nem is hallottuk azt a szót, hogy offshore sok más fogalommal együttesen, s mikor még tudtunk mosolyogni, s egyáltalán a csodákban hinni, s embernek lenni...

(Elkövettem én)