Ha mernék beletáncolnék a napba
mert ott fönt visítva hasal a csönd
s ki tudja mekkora dühök fakadnak
lávákat kínálva könnynek gondolatnak
s nem tudni mitől de az emberek Napba néznek
mégis mind noha nem szabadna a magas UV
sugárzás meg ki tudja mi minden miatt
és az üvegházhatás lassan rongyosra eszi
a bőröm s egyre több rajta a szeplő is
habár lehet öregszem mégis akár a bolygónk
de egy napon aszteroidákkal ütközve
a feledés homályába elmerülünk mind.
DAFKE 2.
Legjobban az alakom fájlalom
valaha sudár volt és olyan mint egy
kiéheztetett táborlakóé
csúfoltak is érte az iskolában
az egy szál cérnametélt
egy szál bél kórusa velőmig hatolt
s néha felvisított hogy nem
vagyok csontkollekció
s ne rajtam mutogassa a
biológiatanár a hogy az emberből
hogy lehetett volna madár
mellesleg állandóan ittas volt
de ez akkor senkit sem érdekelt
az osztály csak nevetett rajta
és csepültük amikor csak tudtuk
mert nem érdekelte akkor már
semmi sem csak az hogy
megjárta a frontot
és kórusban ismételtük utána
hogy egy sor hulla egy sor mész
ma hamvaim nézem pedig
még itt vagyok az arcvonalban
de mégis hámlik rólam az öt
évtizednyi retrovakolat és felejtek
először a tündérmeséket törölte
emlékezetem aztán
a stiglickerti arcokat
amit nem is bánok úgy sincs ott
más csak az egykori kacagások
ölelések zokogások cseverésznek
egymással mámoros boldogan
várva hogy én is hazataláljak
mert ahol ők laknak
még ugyan nem fogadtam el
teljesen de tudom
az az én igazi otthonom.
M. Fehérvári Judit
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése