„Tota mulier in uterno” – A nő mindenestüli anyaméh
(Régi mondás)
És akkor elhatároztam, hogy szingli leszek. Ha az embert az apja, a férje, majd az újabb és újabb szerelme is ilyen piszkosul átveri, akkor mit várjon a többi férfitól?
Nem akartam én semmi mást, csak a családban biztonságra találni, s hinni abban, hogy a teremtés koronája majd megoldja helyettem azokat a problémákat, amelyekkel gyenge nőként nem tudok mihez kezdeni, s tartozni valakihez, hazamenni hozzá, hazavárni, ha távol van, s mindent elkövetni azért, hogy boldogan éljünk.
A pakliban nem volt benne a halál, mert fiatalon ki az a bolond, aki megismerkedve valakivel azonnal arra gondol, hogy néhány év múlva intézheti a temetést, s ott állhat egy koporsó mellett testileg lepusztultan, lélekben meggyötörten, anyagilag kifosztottan. És pereskedések végtelen sora, majd bírósági tárgyalások, negatív adósságok kísérik az útját élete legszebb éveiben, s még csak rá sem tud nézni sem az erősebbik nemre, mert megutálja annak minden egyes tagját.
Persze, gyerekkoromban anyám megmondta, hogy nem férfiak ezek, csak egyedek. Hol párosodni, hol szaporodni óhajtó hímek, meg apámat rendszeresen elküldte a „kutya veres” nemi szervébe, de, hogy miért éppen oda, azt nem tudom… Egy biztos, egyszer egészen kicsi gyermekként megnéztem apámat, ahogy a létrára mászott. Nyár volt. Vörösnek nem találtam semmit ott alul, annál inkább furcsának, hogy mi minden berendezése van egy férfinak, akik amúgy meg nem is ülve pisilnek, így aztán minek is nekik az a csomó dolog… Anyám szerint a férfiakban az a legjobb, ha a fenekükből nem lóg ki sem a WC-papír, sem az arra való dolog, s, ha néha még kommunikálni is lehet velük, ha úgy gondolják.
Naná, hogy csupán bizonyos esetekben óhajtják ezt, s úgy vettem észre, hogy csakis akkor, ha el akarják kábítani a fejed, mert most éppen beléd habarodtak. Régebben ilyenkor még párbajoztak is, s képesek voltak belehalni a szerelem gondolatába. Egyetlen golyóval hajnalban kimentek segédeikkel valami eldugott erdőbe, gondosan vigyázva arra, hogy lakcipőt ne vegyenek fel, mert azon nyomban megcsillan a napfény, s az első lövés, ha talált, mindent eldöntött. És az illetékes hölgyet már akkor sem kérdezték meg, ezért aztán az ilyen esetekkel egyenes arányban növekedett a fiatal lányok öngyilkosságba való menekvése. Hogy ez romantikus volt-e, döntse el ki-ki önmaga.
Később aztán, mikor már egészen felvilágosultam, rádöbbentem, hogy a szerelmen kívül mi mindent szeretnének tőlünk a férfiak. Gyakorlatilag a teljes mindenséget: azt, hogy mi nők egy személyben házi tündérek, tengeri sellők, cselédek és arisztokraták, szépségkirálynők és minden földi tudományok doktorai, kellemes kísérők, tökéletesen érvelő vitapartnerek, autó-és motorkerékpár szerelők, első osztályú szakácsok és séfek, mosó-és vasalónők legyünk és hosszasan sorolhatnám mi mindenek még, de felesleges, mert ezt bizony, minden nő önmagától is tudja. Így van az, hogy már pedig buta nő nem létezik, akárhogyan is szeretik a férfiak leszőkézni a szebbik nemet! Van egy barátném, aki ilyenkor azt szokta volt mondani a kedves urának, hogy „Hát, a pék fasza nem kéne?” Nem tudom, miért nem a postásé, de, akinek nem inge… Szóval, megvilágosodván rádöbbentem arra is, hogy nincs is tőle bölcsebb asszony a világon, mert a drágaságos férje úgy ugrál neki, mint egy marionett bábu, ha jól forgatja madzagjait a bábos, azaz az alfa nőstény. És megsúgom, hogy igaz, a férfiú azért csak megcsalja néha. De mégis csak azt mondom, hogy szerintem egyetlen asszony sem hülye, csak szemrebbenés nélkül eltűri ezeket a dolgokat, ha már úgy tesz, hogy kiment a gyakorlatból. Mert bizony öregasszony nincsen, csak idősebb szépségek.
És vannak nők, akik nem csupán szentimentális módon álmodnak a szerelemről, mert azt teljes pompájában szeretik megélni, annak minden gyönyörűségével egyetemben, de attól még egyáltalán nem kurvák, mert sohasem adják oda láthatatlan erényöveik kulcsait idegeneknek, az ugyanis csakis egyetlen emberrel, a nagy Ő-vel használható.
Persze, akadnak olyanok is, akik igen kiszédelegtek a divatból, mert elég öregecskék már, s a férfiakat csupán dísznek használták világéletükben, hogy aztán megunva őket, lecseréljék valami nemesebb ékszerre vagy szőrmére, luxusvillára, netalán autóra, de azért néha mégiscsak megnyalják még ők is a sót, csak nem éppen az otthoni egyszerűt, hanem valamiféle extra tengeri finomítottat.
Egyébként mihez is kezdenének az utazási irodák, szállodák, hotelek, motelek, panziók és más effélék…
Hogy kinek mit jelent élete boldog béke ideje, az egyén függő. Valamikor a háború előtt, amikor még nem is sejtették, hogy lesz abból második világégés is, a harcok nélküli esztendőket nevezték így, amikor a nők pontosan tudták a társadalomban elfoglalt helyük jelentőségét, s tökéletes harmóniában tudtak élni világukkal és önmagukkal is. Néha lázadtak persze a sorsuk ellen, de csöndesen, magányosan tették ezt, kivéve egy-két mozgalmat, pl. az 1876-ban Hubertine Auclert vezetésével megalapított Société le suffrage des femmes -t (Szüfrazsett nők egyesülete) és a női választójog nőnemű ellenzőit is, akik meg önös érdekeiktől és a kényelemtől vezérelve csak ráhagyták a férfiakra a dolgaikat. Így aztán ez utóbbiaknak semmiféle felelősségük sem volt, ha tönkre ment a családjuk, ha eladósodtak, ha nem az a párt került uralomra, amelyik alatt jobban élhettek volna és hosszasan sorolhatnám még, mi minden ok miatt volt ez a helyzet roppant kényelmes.
Láttam egyszer egy filmet, valamikor a XIX. század vége felé játszódott Angliában, s egy írónőről szólt, aki végzetesen beleszeretett a kiadójába és fordítva, s egyáltalán fogalma sem volt arról, hogy több házat is vehetne magának a szerzői jogdíjaiból, s élete végéig gazdagon, s boldogan élhetne. A szülei ellenezték a rangon aluli házasságot, s csak egy családi nyaralást kértek tőle, hogy, ha addig sem gondolja meg magát, akkor férjhez mehet. Miközben a férfi a szakadó esőben kikísérte a vonathoz, tüdőgyulladást kapott. Aztán még leveleztek egy ideig, majd a női kétségbeesés és a szülői megnyugvás időszaka következett. A címszerepet alakító Renée Zellweger csak hazatértük után tudta meg, hogy élete nagy szerelme belehalt abba a búcsúzkodásba.
Az élet is ilyen: hol csodaszép és reményeket adó, hol annyira keserű, hogy az ember nyomban bele akar halni fájdalmába, máskor meg rózsaszín ködben úszó, s akkor vagyunk szerencsések igazán, ha ebből a ködből valamennyi addig kísér bennünket, amíg búcsút nem intünk ennek a földi létnek.
Mindenesetre én már gyermekkoromban megtudtam, mi az a matriátus, mert egészen olaszosan éltünk, azaz a nő volt az a családunkban, aki megmondta, mit kell tennie a férfinak, s őt kellett szeretni, tisztelni, mert egy személyben volt nő, feleség, anya és mindenek tudója.
Ma, midőn életem javarészét már magam mögött tudhatom, csak egyetlen dologban vagyok egészen bizonyos, szerelem nélkül az élet fabatkát sem ér.
M. Fehérvári Judit
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése