„A tanult tehetetlenségről mindannyian hallottunk: egy meglehetősen kegyetlen kísérlet keretében kutyákat ketrecbe zártak, és áramütéseket adtak nekik. A kutyák próbáltak kiszabadulni, de mivel ez sehogy sem sikerült, egy idő után szűkölve leültek, és hiába hullottak rájuk az áramütések, nem mozdultak odébb – még akkor se, amikor már kinyitották nekik a ketrec ajtaját. Nem használták ki a lehetőséget, hogy elmeneküljenek. Seligman azt mondta: nálunk, embereknél így alakul ki a depresszió. Ha nagyon sokszor kerülünk beszorult helyzetbe, amelyet nem tudunk megoldani, akkor hiába tárják ki előttünk a képzeletbeli kaput, nem rohanunk a szabadulás irányába, mert már nem bízunk abban, hogy van kiút. Seligman a tanult tehetetlenséget a tanult optimizmussal állította szembe. Az optimizmus ugyanis nem veleszületett, hanem tanult képesség. Vajon képesek vagyunk-e a jövőt minden elszenvedett vereségünk ellenére is valahogy biztatónak látni, vagy legyőz a tanult tehetetlenség, a pesszimizmus, és önártó módon tekintünk a világra? A pesszimista ugyanis saját magát pusztítja. Ha ezt belátjuk, akkor ráeszmélhetünk, mennyire fontos, hogy képesek legyünk magunkat „átnevelni”, és kialakítani azt a szokást, hogy amikor valami nagy csapás ér minket, föltegyük magunknak kérdést: vajon miért kaptam ezt? Mire akar ez megtanítani engem? Mi lehet az üzenete? Nagyon súlyos vereséget szenvedtem, majd belehaltam – de mire tanít?”
(Prof. Dr. Bagdy Emőke - Utak önmagunkhoz (részlet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése