A végzetről, sorsról, önmagunkról Popper Péter tollából egy kicsit kivonatolva...

A végzet ősi fogalom, ananké, ahogy a görögök mondták. A végzet ellen lehet harcolni, küzdeni, de a győzelem reménye nélkül. A tragikus hősök, a nagy jellemek mindig felveszik a harcot a végzetük ellen, és elbuknak.

A végzet sorssá enyhülhet, így a sors lazább, mint a végzet, vagyis az embernek van valami befolyásolási lehetősége a saját sorsát illetően.

Seneca azt mondja: vezetik a végzetek az akarót, aki hagyja, a nem akarót vonszolják. Vagyis ő is ugyanoda jut el, csak jól összetöri magát a vonszolásban…

A Káin és Ábel történet azt példázza, hogy nincs nagyobb sérelem az elutasításnál. Annál nagyobb pszichés trauma és sérelem nem létezik, mint hogy valakit szerelmi partnerként, barátként munkatársként elutasítanak.

A determináció, a szabadság, azaz felelsz-e magadért vagy sem, alapkérdések. Ugyanis, ha szabad az ember, akkor felelős magáért, akkor lehet bűnösnek nyilvánítani és lehet felelősségre vonni. Ha viszont nem szabad, hanem determinált, meghatározott egy isteni erő által, akkor nem lehet felelősségre vonni, nem lehet bűnössé nyilvánítani.

Ha megnézzük az emberiség fejlődését az ókortól napjainkig abból a szempontból, hogy hogyan érvényesült a szabad akarat és az ember önmagáért való felelőssége, akkor válasszuk szét a kettőt.

Az ember akarata szabad. Az akarati életem szabadon szárnyalhat, ugrálhat. Én ezt ez egész akarat-szabadság problémát álproblémának látom. Nem ugyanaz az akarat szabadsága és a cselekvés szabadsága. Itt a különbség, hogy az akaratom szabad, de a cselekvésen nem. Vagyis hiába akarok valamit szabadon, a cselekvésem nem szabad, nem engedi megvalósulni. A cselekvésnek vannak korlátjai, gátjai nem az akaratnak.

Thomas Mann azt mondja, hogy pszichológiai hibát követ el, aki összetéveszti a külsőleg megvalósíthatót a belsőleg lehetségessel. Mert külsőleg mindent lehet, mindent megcsinálhatok, de van- e rá belső lehetőségem? Az egész probléma ugyanis a belső lehetőségre vonatkozik. Hogy mire van az embernek belső lehetősége.

Ha pl. van egy tinédzser gyerek, akit megvernek, és következő alkalommal van egy hatlövetű fegyvere, mit tesz?!  Azt mondja, nem bántja őket, mert ő nem tud belelőni egy másik emberbe. A pisztoly tehát megadja neki a külső lehetőséget, de van-e belső lehetősége lőni vele? Ha nincsen belső lehetősége, nem marad más választása mint áldozatnak lenni.

Az egzisztencialista filozófia azt hirdeti, hogy a legfontosabb dolga az embernek a döntés a választás. Miért?

Mert Sartre azt mondja, aki nem dönt, aki nem vállalja a döntések és választások felelősségét, az kiengedi a kezéből a sorsának az irányítását.

Sodródó lesz, rábízza a rajta kívüli erőkre, hogy formálják a sorsát.

És ha valaki dönt és választ, akkor mi van? Akkor is kiengedte a kezéből sorsának irányítását - mondja Sartre-, mert olyan bonyolult determinációs rendszerek befolyásolják az ember életét, hogy nem tudja kiszámítani döntéseinek következményeit.

De ennek ellenére dönteni kell és választani, mert ez tartja egyedül egyben az embert pszichésen, különben úgy szétesik, hogy összeszedhetetlen.

Igen. Néha kicsit formátlanra alakítjuk az életünket, nem olyanra, mint amilyenre szeretnénk, ami megfelelne az ideáljainknak, de mégsem tehetünk mást - mivel ez az egyetlen életünk-, mint, hogy megértjük, szeretni kell. Szeretni kell önmagunkat! A világgal akkor lehet különbékét kötni, ha az ember kibékül önmagával, és fölvállalja, hogy ő ilyen. Amíg az ember nem békél meg önmagával, addig azt sem fogja elhinni, hogy más ember szereti, szeretheti, mert ő sem szereti önmagát.