(Édesanyám és a Lányom 1992-ben)
"És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről és a halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé. "/Jel 21: 1, 4/
És akkor emlőid is „elhagyattak”. „Mint mindenek.”
Valaha sudár nyárként lobogott a szélben lenge alakod. Hajad koszorúja kibomlott éppen, s térdhajlataid, csapdosta legyezőként a fekete fénysugár: aranynyár.
Hirtelen lettek lilává színeid, búzaszemeid még fel sem pattanhattak, bealkonyult. Pedig hérosz voltál Te, a Babits Mihány-i dal, mely „hit, remény és szeretet”.
Feneked egykor domború, húsos ívein ráncfolyamként hulltak alá felfekvéseid, halálszederes színpompát varázsolva az élők elmúlást sejtető idegszálaiba; gerinced íve elő-előbukkant valaha feszes bőröd alól, s mégis Te voltál, ANYÁM.
Utoljára kértél: Mosdassalak meg, mert szívószál gyönge lábaid nem bírják remegés nélkül Auswitzot meghazudtoló tested, s aláhullasz az alázatnak is, hiszen nem vagy képes egyedül már felállni sem, feküdni sem, mozogni is csak úgy, mint esős országúton a kocsi kereke alá zuhant béka: egy csapás balra, egy csapás jobbra, míg újabb pattanó csikorgás után kisóhajt belőle a lélek; felfelé kívánkozik.
„Szívmagány” kötött össze Veled engem, az otthon nélkül maradót – elhagyatott földi vándort -, s Téged, a könnyek özöne mögé rejtőzködő, égi útra lépő, földi stációid járó gyermeklelket. Mindnyájan köréd rendeltettünk, akik valami miatt – talán a szerelmetes emlékeidért - fontosnak ítéltettünk számodra, mikor dolgaid gondosan elrendezve, leltárkészen felügyeletemre bízva átadtad szülőházam kulcsait, hogy gyógyulni indulj a 220 km-re lévő fővárosba.
Még tizennyolc napod volt.
Széthordtuk a szélrózsa minden irányába illatod, a cserge színét, képeid zamatát, őseink árnyait, elfeledett, s most újraszülető mozdulataink, s akár a szobáid falára kézzel festett, érdes lila színű holdbéli csónakosok eveztünk ki a kertkapun át a szürke aszfaltutakon keresztül vezető saját kis világunkba, az akkor még reményteljesen nagy kezdőbetűsnek hitt életbe, ami nem is oly sokára tintapacává zsugorodott.
Esztendőt pergett azóta a naptári óra. Égi szíveden lágy szeretetsugarat szőttem hiányod fájdalmából, s a mindennapi bizonyosságból: elrendeltetett, így rendeltetett.
Hangod elő-előbukkan az utcai forgatagban, megszólít, ha egyedül rovom életem töredelmes árnyutait, s oly halkan csordogál, mint a tiszta forrás, a „Regina Terri”, s cirógatva odabújok Hozzád, s mégis sikoltva az éjszakába, őrjöngve a nappalokba:
Hiányzol, mert minden úgy fáj; hiányzol, mert felnőttem már: ANYÁM, ÉDESANYÁM!
(Anno Domini:2002.)
M. Fehérvári Judit
Örökké hiányozni fognak Ők... Gyönyörű, méltó, szép emlékezés...
VálaszTörlésCsodálatosan szép a sikolyod, nem lehet könnyek nélkül olvasni, hiszen mi is magunkba zárva őrizzük saját Anyukánk emlékét és a saját sikolyunkat.
VálaszTörlésÉn is csatlakozom a méltatók és az árvák sorába egyaránt, drága Judit!
VálaszTörlésÖlellek szeretettel, szaffy
Nagyon szépen köszönöm Nektek! régen elment már, s az írás sem mai. Vannak azonban olyan ünnepek, amikor az embernek nagyon hiányoznak azok, akik messze vannak már... Állítólag a gyász feldolgozása egy egészséges embernél hat hónap azonban én úgy vélem, hogy vannak olyan veszteségeink, amelyeket soha nem heverünk ki, velük ébredünk, s fekszünk le, ott vannak a hétköznapjainkban, s nem feltétlenül az Édesanyára gondolok most... Volt 9 olyan évem, amikor 11 nagyon közeli hozzátartozóm ment el, s soha többé nem vagyos képes fekete ruhában járni...
VálaszTörlés