2013. április 16., kedd

Néha meg kell köszönni a szerelmet is, ezt az ősi Csodát!






A jelen az egyetlen lehetőség, amikor választhatunk szeretet és félelem között. Ha amiatt aggódunk, vajon mit tegyünk a jövőben, azzal semmit sem érünk el. Mégis annak a szokásnak hódolunk, hogy újraírjuk a múltat és próbálgatjuk a jövőt, amivel persze semmit sem érünk el. Ha átállítjuk tudatunkat a jelenre, azzal eltávolítjuk a szenvedés forrását.

(Gerald G. Jampolsky)

Belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. (...) Tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.

(Antoine de Saint-Exupéry)

Az emberek úgy beszélnek a bánatról, mintha az valami puha, nedves, könnyes valami lenne. Pedig a mélységes, valóságos bánatban nincsen semmi puhaság, a valóságos bánat, az igazi gyász és fájdalom kemény, mint a kő, és éget, mint a tűz. Kiégeti a szívet, sziklák súlyával összezúzza a lelket. Mindent elpusztít, és hiába, hogy a szíved dobog tovább, hogy a tüdőd nem áll meg pumpálni, meghalsz. (...) Minden, ami addig biztos volt, amit valóságnak hittél, véget ér.

(Laurell Kaye Hamilton)






Azt álmodtam, hogy élek és boldog voltam…
Nem voltak hétköznapok, csak ünnepek. A reggelek harmatos fénnyel dicsérték az eljövendő napot, akár az éledező rózsaszirmokon a friss harmat, olyan boldogságosan nyújtózott felém a szeretet, mert egy csoda burkolta be létezésem. Te voltál az!
Az első pillanattól, ahogyan elnyújtóztál mellettem, szerettem, hogy úgy alszol, mint egy kis cica. Nem doromboltál ugyan soha, hiszen hús-vér emberként miért is tetted volna éppen ezt, de duruzsoltál, akár a meleg kandallók felizzó parazsa a hűvös hajnalokon, s néha kicsordultak a mézcseppek a szád szélére, s annak az íve ilyenkor egészen bohókásan telt lett. Szerettem a szád, s azt, ahogyan álmodban mosolyogsz. Ilyenkor vált még csodálatosabbá az élet, s igen, ilyen lehetett a kezdeti állapot is, mikor még nem volt semmi más, csak az éden, s a bűn sem, csak a jóság áradt szét a mindenség ölén.
Azt álmodtam, hogy élek és boldog voltam…
Nem is kellett Rád néznem, már úgy ismertem szemeid színét, mosolyod, s tudtam, hogy, ha kacagássá növekszik dalod, a bal felső fogsorod igazgyöngyei tiszta erővel és fényesen mosolyognak rám. Nagyon szerettem a fogsorod. Ilyenkor mindig megcsókoltalak, s Te nem értetted ezt, nem tudtad mire vélni… Néha azt gondoltad, most direkt zavarni akarlak a gép előtt, a kikapcsolódásodban, hobbidban, munkádban, noha nem… Egyszerűen csak túlcsordult a szívem, mint nyáron az akácerdők mélyén meghúzódó kaptárok, s a mézelő méhek huncutságával először szerettem volna megkóstolni azt, ami az enyém is volt…
Azt álmodtam, hogy élek és boldog voltam…
Úgy éreztem, a világ legboldogabbja vagyok, s a világ legboldogabb párja mi ketten vagyunk.
Ha rám tetted a kezed, abból az őskovácsok tüze áradt, s meggyógyította, s felmelegítette elgémberedett tagjaim, s nem számított többé semmi sem… Istenként hittem Benned!
Úgy szerettem hátulról ölelni robusztus erejű karod, hajadba túrni, s érezni illatod! Sokszor mondtam Neked, hogy olyan vagy, mint az anyatejjel táplált csecsemők. Imádom az összes tejillatú hajlatod.
Azt álmodtam, hogy élek és boldog voltam…
Már jó előre állítottam magamban az órát, mindig úgy vártalak. Hozzá adtam éppen annyi időt a jelenhez, hogy még ne aggódjam halálra magam, mert mindig féltettelek…És határtalanul boldog voltam, igen, megtanultam, mi a boldogság, hogy nyomban láthatlak, hallhatlak Téged, a Csodát.
Azt álmodtam, hogy élek és boldog voltam…
Szerettem, ahogyan eszel, mert öröm áradt szét az arcodon… És, ahogyan mentél az esőben, a hóban, ahogyan vigasztál, hogy lesz még tavasz, s tudtam, mindennél erősebben tudtam, hogy még azt is szeretem Benned, amit egyébként soha, de soha nem tudtam volna elképzelni magamról… Mert vannak kedvenc filmjeid és könyveid… És következetes vagy ebben is, mint minden másban… Először nem is értettem, miért éppen azok, amik a kedvenceid, de szerettem,mindig szerettem veled filmet nézni, mert elmagyaráztad a világod, azt, amelyet egyébként soha nem érthettem volna meg. Immáron a te világod az enyém is.
Azt álmodtam, hogy élek és boldog voltam…
Álmomban hatalmasakat utaztunk és nyaraltunk is… Én még nem is nyaraltam soha... És beültünk egy sörözőbe, fölöttünk ringatóztak a lombok és minden tökéletes volt: az egész életünk, a világunk… A kettőnké...
Mikor azt álmodtam, hogy élek, el is hittem. Volt hitem, reményem, méltóságom, önbecsülésem, céljaim... Mindig Veled együtt. Nélküled üressé lett volna ez a világ, így szótáramból töröttem a Nélküled szót, s lehet, feleslegesen, mert szerettem hallani, hogy szenzációs vagy, meg azt is, hogy Angyalkám, Tündérkém… Ha nem tudtam volna egészen bizonyosan, hogy élek, akkor azt gondoltam volna, hogy csak álmodom…
Azt álmodtam, hogy élek és boldog voltam…
Ott voltál Te is, akiért az életemet odaadtam volna, s csak annyit kértem, így fogadj el, ahogyan vagyok, mert jöttöd volt a legnagyobb Csoda, ami megtörténhetett velem!
Az ébredés egy ilyen álomból a legszomorúbb dolog a világon, ha nem vagy mellettem, ha nem láthatom a kezeid szépségét, amellyel engem ölelsz magadhoz lágyan és szelíden, akár egy finom hangszert… Mert akkor az ember mindenét elveszíti: a szerelmét, a hitét, az önbecsülését, a céljait, a vágyait, úgy hidd el, hogy valóban mindenét…
Nem számítanak a földi kincsek, a pénz, a sok felhalmozott kacat, mind fénytelen és erőtlen limlommá vedlenek akkor, ha Te nem vagy mellettem és ezt Tőled jobban nem érti senki sem.
Már a fák és a virágok csak, akik mellettem tanúskodnak. Én csak hallgatok és nézlek akkor is, ha most éppen nem vagy itt… Az emberi tudat néha olyan, hogy dobozokba zárja az érzéseit, vágyait. Ráragaszt egy címkét: Vége. Felnyitni nem szabad!
Sok ilyen dobozunk lehet: sok szorongás, félelem, lezáratlan dolgok, sok félreértés, félbe maradt mozdulatok, ki nem mondott érzések, szavak.
Vagy csak rossz időben, rossz helyen és rossz korban születtünk. Nem tudom. De mi már rátaláltunk egyszer az útra és tudtunk álmodni!
Azt álmodtam, hogy élek és boldog voltam…
Aztán felébredtem és már a hiábavalóság vett körül és az, hogy Nélküled soha és semmit sem érdemes... Pedig az álom gyönyörű volt és nem volt értelme, csak Veled! Most azt is mondhatnám, szenzációs, hogy erre ráébredtem, s még nem aludtam el, mindezt csak elképzeltem, de Veled!

1 megjegyzés:

  1. Még 1x el fogom legalább olvasni....Mostanában újra eszembejut,hogy mennyire hiányozna a férjem, mennyire sivár lenne az élet nélküle...De sosem tudhatjuk,erre is fel kell készülni .
    Nagyon köszönöm,hogy meglátogattál és amit írtál.♥

    VálaszTörlés