néha gyermeteg, mert vannak, akik az előttük lévő problémákat egyetlen mondattal képesek megoldani pozitív megerősítést adva ezzel önmaguknak, míg mások szinte darabokra marcangolják lelküket, hogy senki se sérüljön, s közben ők azok, aki feladnak szinte mindent, ők kapnak majd daganatos betegségeket, az ő létüket veszi el hamarabb ama nagy kaszás szerszáma is, s akár hosszú évekig is lehet azon tűnődni, melyik élet is volt a gazdagabb...
Gyermekként élni a játék örömét megtapasztalva az egyik legnagyszerűbb emberi harmónia, de mégis vannak olyan helyzetek, amikor fel kell nőni, s akármennyi esztendő is van már mögöttünk, át kell értékelnünk minden egyes meghatározó életeseményünk, mert különben minden hiába, egy szép napon arra ébredünk, hogy megalkuvón és gyáván teltek napjaink, s ezt az állapotot egyedül mi magunk okoztuk önmagunknak azzal, hogy csak visszafelé tekintettünk, visszafelé léptünk a lét táncparkettjén, s immáron véglegesen elröpültek mögöttünk lehetőségeink, s mi is feladtuk álmainkat, vágyainkat, s soha többé nem hiszünk a mesékben, mert nem a gyermeki rácsodálkozás, hanem a gyermeteg, őszintétlen és idétlen lépések mögött valahol ránk tapadt egy olyan kényszer, megfelelési vágy, amely sui generis soha nem volt a miénk, de játszani kell, s megmutatni magunkat, noha egyetlen mimikánk és mosolyunk sem a régi már, mert elárultuk azt a pici lelket, ami valóban megkülönböztetett mindenki mástól: az egyediségünk dobtuk a sutba vagy akasztottuk a szögre...
S miért?
Mert semmit sem tudunk az alfától kezdeni, mert elhitettük magunkkal, hogy az omegához közelítünk minden tekintetben, noha ekkora önáltatással akár előre is léphetnénk...
Szeretem azokat az embereket, akik képesek voltak megőrízni a gyermeki kíváncsiságot, játékosságot és vidámságot, de nem igazán szeretem az önállótlan gyermeteg módon viselkedő felnőtteket, akik a mama igenjei nélkül elveszettek.
VálaszTörlés