Döntéseinkről és jellemünkről, valamint arról, kitartunk-e valami mellett, ha minden ellenünk szól

Az emberi élet furcsa dolog. Néha Don Quijote harcokat vívunk nem létező szélmalmaink ellen, máskor meg azt sem vesszük észre, hogy magunk is a malomban őrlődünk, s szélfogóként feszülünk fel annak lapátjára, s, ha az éppen a vízbe kerül, akkor fuldoklunk, ha meg a felhőkhöz közel röpülünk, akkor csodáljuk az ég kékjét, de valami miatt még ezeket a helyzeteket is elfogadjuk mert ezt hozta a sorsunk, tehát felesleges ellene harcolnunk.
Ha így tekintünk önmagunkra, akkor a lehető legnehezebb utazásokkal szembesülünk nap nap után, mert soha nem pihenjük ki magunkat, s mindig fáradtak leszünk, s végeredményben azt sem tudjuk, miért. Az ok végtelenül egyszerű: hajlamosak vagyunk arra, hogy csak a saját burkunkat óvjuk még akkor is, ha abban már egy másik ember is társunkká válik, s együtt kellene szivárványokat ölelnünk, s ásványokat gyűjtenünk az úton, de mindig lesznek olyanok, akik ezt megakadályozni igyekeznek. A legszomorúságosabb dolog az, ha saját környezetünkben akadnak ilyen emberi lények, mert csak az önös érdekeiket nézik, s nem gondolnak arra, hogy vannak emberek, akik egymásért születtek e bolygón, s azért, hogy együtt tapasztalják meg annak minden fenségét, de bizony, az ilyen helyzetek válaszút elé állíthatják őket is. Mert ugyan hol lesz az, aki most feleslegesen pöröl és félelmei Ariadné fonalát tekergeti önös érdekei miatt, ha egy emberpár egyik tagja megbetegszik, megsérül, idő előtt elfásul, érdektelenné válik, megöregszik etc. ?! Ja, hogy erre a kérdésre nincs és nem is lehet válasz... Akkor meg miért van az, hogy mégis igyekszik megkeseríteni az életünket, a mi csodánk, a mi egyediségünk, a mi egymáshoz való kötődésünk? Gondolom, erre a kérdésre nincsen semmiféle racionális válasz. Ezért aztán, ha oxigénhiányos hegycsúcsokon és sötét, kietlen völgyeken keresztül kell is haladnunk, mi mégis megmaradunk egymásnak, mert értjük, érezzük egymás nyelvét, ízeit, vágyait, s a másik levegőjét sem akarjuk a magunkévá tenni, mert a jellemünk szilárd, döntésünk pedig megfellebbezhetetlen, hogy kitartunk a másik mellett, mert, ha ki, ha nem mi vagyunk azok, akik valóban tudják azt, mi mit ér meg, s azt is, hogy mit jelent az egymáshoz való tartozás szentsége.