A
műben szereplő
személyek részben az írói szabadság –és képzelet révén kitaláltak,
részben valós
személyek, kiknek a nevét, nemét, foglalkozását megváltoztattam, s
tudatosan adtam először egy belső szemlélő, a főszereplő nő szájába
az egész történetet, hogy aztán elidegenítsem saját életétől, amellyel a
jövőben ismét találkoznia kell, s képtelen a reális számvetésekre, azaz
a betegsége miatt már nincs kiút abból az élethelyzetből, amellyel két
évtizede birkózik, s legyőzetik.
A munka egy pályázatra készült, amelyben pszichiátriai esetleírásokat kellett irodalmi formába önteni.
Triptichon mozaikok
1. A
jelen
Véletlenül azt találtam
mondani, hogy: „Haza szeretnék menni!” Értetlenül néztél rám.
- Hova haza?-
kérdezted.
- Haza szeretnék menni!
– ismételtem.
- De hiszen itthon
vagy! – felelted.
- Nem tudok itt lenni!
– válaszoltam.
- Nem érzem a levegő
illatát, a hajnalok hűsét, az ágy puhaságát, az ablakokról lemálló idő
sercegését, a szabadban száradó ruhák jégcsapszobrokká meredését a téli
fagyokban, a tűz lobbanását, a fejsze csattogását, nem hallom a fűrész dalát és
oly távolba tűnik apám árnyéka, ahogyan előttünk siet az állomásra, hogy
elérjük a vonatot.
- Tudtad, hogy mindig
hajnalok hajnalán utaztunk angyalarcú nagyszüleimhez? A gőzös pernyéket sodort
a szemembe és a hajamba… Csupa korom lett az arcom.
- Láttál már kiskorú
kéményseprőt?
- És olyat, amelyik
kidobja a vasparipából a kedvenc maciját?
- Miről beszélsz?
- Furcsán nézted azt a
benső ragyogást, amit valahol messze feledtem, és soha senkinek sem engedtem
megismerni.
- Ez az otthonod! –
ismételted.
- Nem hibbantam meg,
csak hiányzik a családom – suttogtam távolba meredő tekintettel.
- Mi vagyunk a családod
– értetlenkedtél.
Akkor semmibe vettelek.
***
A ház előtt álltam.
Délután már kibírható volt a hőség és árnyat vetett ránk az otthon szentsége; a
kezeinkkel épített falak védőszentjei mind felébredtek. Arcunkon éreztük
cirógatásaikat. Apám a virágoskertet rendezte, Nagyanyám, az Ő Édesanyja
távolabb állt. Tegnap éjszaka ott fényképeztük a csillagokat. Persze előtte
megszámoltattad velem őket, amíg haza nem értünk. Gyalog mentünk, mint mindig
és én pontosan tudtam, melyik tető alatt kik is élnek. Néha megcsókoltál.
Egyszer hatalmas vihar támadt. Ruháinkat levetve, csak alsóneműben szaladtunk
haza. Néha meghemperegtünk egy buborékfolyamban. A Mennyország kapujában
akartál látni. Magad exponáltad a képeket. Nem értettem, miért kell mindig
néhány lépéssel távolabb mennem, s miért kattogtatod a géped. Aztán megláttam a
fotóid. Mindegyiken én voltam csak éppen párhuzamosan egymás mellett éppen
háromszor.
- Varázsszám ez –
suttogtad.
Nem gondoltam soha,
hogy elveszítelek.
***
- Ez milyen levél? –
kérdezted.
- Dohány, hát mi is
lenne, Te bolondos!
- Honnan tudod, hiszen
városi lány vagy?
- Ismerem. Szeretem a
tapintását.
- De hiszen ez zöld
még!
- És? Attól még dohány.
A cseresznyefa
tetejéről olyan picinek látszottál. Kacagva kúsztam egyre fentebb, s míg Te ott
lent aggódtál, hogy le ne essek, egyre több fülbevalóm lett. Gyorsan peregtek
az évek. A tujákat magam választottam. Imádtam a bogyóikat addig morzsolni, míg
minden karácsonyillatú nem lett. Fehér házunk volt sok lépcsővel és sok
kutyával hátul hatalmas őszibarackossal.
- Ma elültetjük a fákat
– mondtad.
- Négyszer négy méteres
gödröket ásunk, szeretnéd Te elkezdeni? – kérdezted.
---
- Még mindig nem
válaszoltál?
- Mi az, hogy hiányzik
a családod?
- Ez a Te otthonod. Itt
a Lányod. Itt vagyok én is. Neked ez nem elég?
- Szeretnék hazamenni!
– zokogtam.
- Hívjuk ki az orvost
vagy én vigyelek el a rendelőbe?
- Nem. Nincs olyan
rendelő, amelyik a holtakat feltámasztaná – feleltem.
Attól a naptól kezdve
állandóan a tekintetem fürkészted, és nem kérdeztél soha többet.
2. A
múlt (Egyes szám harmadik személyben a főszereplőt elidegenítve saját
valóságától)
Még a harmincas éveik elején jártak mindketten. A nő idősebb volt három
évvel és huszonhárom nappal. Egyikőjüket sem zavarta e szösszenetnyi
korkülönbség, hiszen egy ismert pszichiátriai szanatórium betegei voltak
történetünk kezdetekor. A férfi állítólag depressziós volt, a nőnek szociális
fóbiái voltak, s elege is lett a kinti világból, mert ekkor elég sok
közszereplést vállalt. Megunta már, hogy a tévében visszanéz rá önmaga sohasem
igazán őszinte arca, így a benti falak között megtanulta azt, amit a kinti
világban sohasem tudott: élni. Harsány volt, derűs, jól öltözött, s állandóan
nevetett. A férfi mindig feketében járt. Soha meg sem szólalt, de a
játékterápiákon feszültségét állandó lábmozgásaival vezette le. Tengerkék szeme
fölött szemöldöke színe a nappalokkal együtt változott, hol rozsdabarna
vértócsák, hol meg az őszi, érett avar színe, máskor pedig a nyár zamata
varázsolta el érinthetetlennek tűnő, szúrós arckifejezését.
Ez egy szabad intézet volt. Senki nem kényszerített senkit semmire. Itt a
betegek maguktól gyógyultak, szerelmek születtek, s haltak el, de a szenvedés
valahogyan a falakon túl maradt.
A nő sokat csavargott. Élvezte a régen vágyott szabadság minden pillanatát,
a nyári természet fenséges pompáját, a fagylaltok ízét, az ellógásokat, sőt még
az amúgy teljesen irracionális magyarázatait is, hogy miért is nem tudott itt
vagy ott megjelenni. Különben is kiemelt figyelmet kapott orvosaitól, mert nem
tudták beosztani egyetlen terápiás foglalkozásra sem, hiszen mindenhez – igaz,
csak egy picit, de - jobban értett, mint a szociális munkások. Egy idő után a
pszichiáterek is csak a vitapartnert látták benne, s nem a gyógyítandó
pácienst, s valahol ekkor kezdett kisiklani a nő élete végérvényesen, de ezt
ekkor még nem tudhatta.
A férfi egy idő után elkezdte követni a nőt. Annak ez természetessé vált,
miután éppen a szinglik életét élte - igaz, csak éppen három hónapja -, de az ő
temperamentumával, kapcsolatfüggőségével már ez az idő is végtelennek tetszett,
így boldog volt. Egy hónappal később együtt távoztak az intézményből, s az ősz
már a nő lakásában találta a férfit, mert az eddig édesanyjával élt. Úgy tűnt,
ez egy igaz pár, valódi érzésekkel, hiszen mindenről beszélhettek, ami csak bántotta
őket, s szerelmüket semmi, de semmi sem árnyékolhatja be. A nő munkahelyén
enyhe féltékenységgel, irigységgel, s sok bántó megjegyzéssel nézték kollégai,
ahogyan a férfi minden egyes nap elé jön, akármikor is végez. Az első
figyelmeztető jel is lehetett volna e tény, hiszen a férfit valamiért nem
vették vissza a munkahelyére. A nő boldog volt, mert minden ideje, szabadsága
csakis a férfié volt, aki gyermekének is igazi játszótársa lett. Ez utóbbi
kifejezés igen fontos, mert az ekkor még kisiskoláskorú lánygyermeknek sohasem
adatott meg, hogy édesapját megismerhesse, hiszen az születése után egyetlen
esztendővel tragikus hirtelenséggel, s váratlanul, akár a szirteken felbukkanó
gyopár, szavak nélkül, fakófehéren átszenderült ama másik létbe.
Az első felhőszakadást a nő édesanyjával való megismerkedés okozta, mert –
ezt senki sem tudhatta előre -, de valaha, igaz, egészen más beosztásokban, egy
munkahelyen dolgoztak a férfival. Az édesanya jegesen őszinte volt, mint
mindig, ha az élet dolgairól beszélt. Azon kívül, hogy szélhámosnak,
nőcsábásznak, bolondnak, tolvajnak nevezte a férfit, azt is elmondta lányának,
hogy a férfi négy gyermekét hagyta ott, csakhogy elválhasson egy szerelem
miatt. Sőt, szellemileg milyen ember lehet az, aki az összes gyermekének nemtől
függetlenül ugyanazt a keresztnevet akarta adni, természetesen a sajátját. Az,
hogy már munkahelye sincs, csak parázs vitát szült. A nőnek ugyanis két előző
házassága minden szülői tartalékot felemésztett. Ugyan mindkét férjét
eltemette, de olyan sikertelenek voltak e boldogságkísérletek, hogy szerelemből
magába szívott ugyan több emberöltőnyit, de anyagilag csak zsombékost
tapogatott, akármerre is fordult. Édesapja – az általa is imádott második
hitvese után másfél esztendővel -, akár sűrűn gomolygó cigarettafüstje, oly
éterien illant el magával rántva nemcsak daganatokkal hemzsegő tüdejének összes
ki nem köhögött lélegzetvételét, hanem lánya rajongó énjének fiatalságát is. Az
hirtelen mindenre egyszerre emlékezett, s ez nem valamiféle paranoiát vagy
skizoitást szült elméjében, hanem ellopta ifjúsága összes fényét, zamatát.
Az első férj tüdőembóliáját, s ideghasító szörtyögését még csak-csak
feledte, mint ahogyan a darázscsípésekre jellemző szemöldökdagadását, majd
áfonyába hajló bőrszínét is. Nem volt ez másként a másodikkal sem. Ahogyan
ránézett forgószemű párjára, már tudta, hogy ismét búcsúzni kell, s
örökre. Az apai szeretet kiáradt, s békésen ringott, hatalmas,
tapintható, testvéri kapoccsá, cinkossággá a második férjjel. A nő szerint a
Fény összes kvantumjában csakis együtt vigyáznak rá ma is ők ketten, de a
családfő halálával - Ady szavaival élve - „Minden egész eltörött”, s a szeretet
széjjelhullott. Vezeklésének kezdete is ez idő tájt kezdődött. Előre
szaladtam volna?
Megpróbálom időapó fonalát visszább göngyölíteni, s a sallangostól
megfosztani a ma is zokogót. A nő az apa október eleji búcsúja után egy
hónappal lett rosszul a munkahelyén. Miután az összes lehetséges szervi
megbetegedési okot kizárták, kognitív terápiával próbálták rávenni, hogy
emlékezzen gyermek-, ifjú-és felnőttkorára. Ahogyan pszichiáterei nyaggatták,
úgy zúdultak rá az elmúlt évezredek archeofájdalmai, s apátia helyett pánik
agorafóbiás, majd klausztrofóbiás is lett. Ma sem utazik vonaton, metróban
/holott valaha fél Európát végigszáguldozta, s nagyvárosokban élt szabadon,
akár egy albatrosz! Repülőkön cikázott, stoppolt, imádta a ködös novemberi
kopogóssötétséget, a nagy viharokat, a mennydörgéseket, s a tengereket/, s egy
idő óta önállósága védelmében jogosítványt szerzett – még hat esztendeje sincs!
-, de csakis olyan útvonalakon jár ma is, amelyeket jól ismer.
Hogy mit várt a nő az intézettől? A végleges gyógyulást. A közszerepléseken
kívül rendkívül nyomós oka volt rá, hogy ez megtörténjen, fel kellett nevelnie
egyetlen élő gyermekét, amely négy terhességéből megadatott Neki. Édesanyjára
és húgára egyáltalán nem számíthatott, mert a nagymama büszkén kijelentette,
hogy neki az unoka csak arra kell, hogy gyönyörködjön benne, de nem bébicsősz,
jól keres a lánya, fogadjon mellé valami idősebb nénit. Csoda-e, ha így a
kisgyermek nyiladozó értelme előbb szólította anyamamának a pótnagyit?!
A nagymamaság büszkeségét azonban meg kellett mutatni a világnak, így
időnként elutaztak a Balatonhoz, meglátogatták Veszprémet – a nő kedvenc magyar
városa marad ez a kis tündérparadicsom, amíg csak lélegzik -, s már nem is volt
olyan szörnyű a vonatozás, mert az előző nyáron csoda történt. Három hónapig
ismét külföldön élt a család, s a hatalmas szerpentinek övezte táj csak
ámulatot váltott ki az asszonyból, habár lelke mélyén gyűlölte e hegyesszögben
aláhulló, s ismét égre meredő hegygerinceket, de mégis megmozgatták fantáziáját
a távolabbi vidékek is, s ma sem tudni, hogyan, de még három országon át soha
egyetlen rosszullét sem jött rá. Mintha ifjúsága összes vakmerősége egyszerre
született volna benne újjá, s nem pusztán felébredtek e szunnyadó érzések,
hanem egyre terebélyesedtek, s már kábítószerként hatott rá a következő
országhatár, a soha nem hallott városnevek íze, az erdők vedlése itt, s
újjáébredésük valahol a nagy hegyek mögött.
Akkor azonban másként rendelkezett a Végzet. A nő már a vonatra sem akart
felszállni, s az indulás utáni ötödik percben meghúzta a vészféket. A sínek
büdösek voltak a nyár első fellángolásában, az emberek nemkülönben. Bágyadt
szemeik döglött halakra emlékeztették a nőt, akiket partra vetett a folyók
szennye.
Így aztán – hogy véget érjen e senki által sem érthető fóbiakábulat – a
család egyik nagyon közeli ismerőse, maga is neves pszichiáter, rábeszélte az
asszonyt, hogy komolyan kezeltesse magát rögvest, a nő már önmaga is vállalta
az intézeti bent létet. /Ami oly annyira függővé is tette, hogy igazából ki sem
akart lépni abból a mikrotársadalmi közegből soha többé./
A dolgok azonban mégsem voltak olyan egyszerűek, mint ahogyan azt a neves
szakemberek állították. Az ember gondolkodása lehet ugyanis akár naiv is, de
valahogyan mindig összekuszálódnak az élethelyzetek, s e gonosz pókcsapdából
csak aláhullani lehet, akár az életét vesztett légy a háziasszonyi tavaszi nagy
porolások után. Hogy kinek milyen a sajátos valóságélménye, az mások
által soha sem tudható, csak a szenvedés görbe háta, s mosolytalan, elrévedő
emlékezete utalhat a meg nem értettség fokára, de a kiutak ösvényeit mindig
be-beszövik a végső lényeget fel nem ismerő tudatállapotai.
Ebbe az eltévedt hajótörött nyomba lelketlenül osont be az újabb halál
ígérete. A nő édesanyja rákos lett. Így, ilyen kelletlenül, senki által nem
vártan kapta az áttéteket, hogy egy rutinműtétről kiengedvén - előle gondosan
elrejtve - csak szűk családja tudjon a kemoterápiák valódi okáról.
A férfi volt az egyetlen, aki – semmi dolga nem lévén – gondoskodhatott anyósáról,
mert a nő pénzt keresett. Ekkor már nem csupán az alkalmazottak életét élte,
hanem vállalkozott is. Ahhoz, hogy ezen dolgai működni tudjanak, a férfival
végeztetett el több tanfolyamot is saját költségén, hiszen annak még mindig
maradt elég ideje, mert az éjszakai műszakot a nő vállalta.
Eleinte csak kisebb dolgok tűntek el a szülői házból, aztán az egyre
nagyobbak is. Tavasszal már nem volt mivel megművelni a hatalmas kertet,
kiürültek sorra a melléképületek, s a padlások is csak soványan tátongtak
egykori gazdagságuk után sóvárgón. A bevásárlási listák is egyre szaporodtak. A
nő már észrevette, hogy anyósa és sógornője éléskamráját is ő tölti fel, de
csak legyintett.
Édesanyja lelke még el sem illant, a következő nap reggelén máris beköltözött
lakásukba a férfi fia, hogy aztán öt teljes hétig ki se mozduljon onnan. Majd a
temetés előkészületeit jogi hercehurcák zavarták meg sorra, mert a fiú ott
akart felnőni, ahol biztonsága erősebb, zsebpénze több lehet. Mindenre maradt
idő, csak a gyászra nem. Van-e ember, aki meg tudná bocsátani e fintorokat a
Sorsnak? Meddig maradhat rejtve a bűn, amit a másik terhére ró az elvakultságot
saját malmára hajtó akarat?
A psziché hang nélkül tűrte a borzalmakat, s hagyott elsorvadni minden
értéket, miközben a lélek egyre csak zokogott magányában. A nő gyermeke ebben a
légkörben cseperedett, növekedett, s mindebből csak azt érzékelte, hogy valami
nagyon gonosz dolog történik velük. Amikor a férfi gyerekei már
életvitelszerűen az Ő házukat is birtokba vették – mert, hogy el ne felejtsem,
a nő pénzén építkezni kezdtek, s létre is hoztak egy mindennel felszerelt
kertes házat egy vidéki városka szívében. Ott a csöndben aztán a nő megpróbálta
megragadni, s visszapörgetni az elmúlt esztendők nyomasztó történéseit, de csak
oly sekélyesen sikerült megragadnia mindazt, ami vele megesett, mint a
matróznak vitorlába fognia a nem létező szeleket.
Ez idő tájt derült ki, hogy a férfinak hatalmasat romlott a pszichés
állapota. Már a neurózis határán álló borderline személyiségzavarral kezelték,
de ezt csak a nőnek mondta el az egyik pszichiáter ismerőse, figyelmeztetve őt
arra is, hogy rá kellett volna jönnie a férfi gyógyszereiből, hogy az nem
csupán depressziós.
Kínszenvedés volt ez az időszak minden családtagnak, de érdekes módon a
férfi mégis tökéletesen, értelmesen kommunikált bárkivel, aki nem állt hozzá
közel. Ezt teszi ma is. Ekkor a nő úgy döntött, költözzön el tőlük a férfi egy
kis időre, amíg megnyugszanak mindhárman. Arra persze álmában sem gondolt, hogy
az nem az édesanyjához megy haza, hanem az ő vidéki házában tölti azt a három
hetet, amiben előzetesen megállapodtak. A rezsit természetesen ő fizette, mint
mindig mindennek az árát ebben az életben. Talán Pilinszky János szavai
fejezhetik ki legjobban, mit is érzett ez a teremtmény: „Nekünk magunknak
muszáj végül a présbe kényszerülnünk. Befejeznünk a mondatot... Még ki lehet
nyitni, még föl lehet kötni, még el lehet vágni, még meg lehet szülni és el
lehet ásni és le lehet zárni.”
Az érzékenység és a szerelem azonban nem így működnek. Akaratlanul is
asztalokat terítenek Ég és Föld között, ahol az első fő fogás a menüben mindig
is a Remény marad zölden és újrasarjadón. Azóta a mi emberpárunk hol
szétköltözik, hol ismét együtt civakodják tovább mindazt, amiért e bolygón élni
rendeltettek. Néha segítik egymást, máskor meg hónapokig nem is szólnak
egymáshoz. Szerelem volna vagy a kétségbeesés így mutatná ki
méregfogait?! Nem tudhatom. Annyi azonban bizonyos: ha a nő nem látja a
férfit megnyugszik, hogy aztán rajta is úrrá legyenek igen furcsa, mások
számára érthetetlen fóbiák. Az egyetlen gyógyszer maga a férfi és természetesen
fordítva is igaz. Környezetük megszokta a dolgok ilyen rendjét, s azóta titkos
barátság szövődött a nő gyermeke és a nevelőapa között, ami fordítottan is így
igaz. A gyerekek nőnek, felnőtté válnak, s jobban is látnak olykor minden
titkos szándékot, mint szüleik. Valahol megfordult az anyagi kocka is, a férfi
igyekszik mindent visszafizetni a nőnek, aki e gesztus mögött semmilyen
szándékot nem keres, nem furcsáll semmit, s nem kérdez semmiről. Talán elfásult
vagy bölcsebbé vált az eltelt évtizedekben.
A való élet is éppen ilyen. Jaspers írja egy helyen, hogy „Kezdetben volt a
tér, a Mindenhatónak félelmetes és kigondolhatatlan találmánya. Tér, tér és
ismét tér. A végtelen Istenség, amely körülvesz bennünket. Benne vagyunk mi
önmagunk.” S ha egyszer visszautazunk ebben a vákuumban, elérjük mi is a Végső
Lényeget, amelyet ez az emberpár nagyon szerencsétlenül, végzetszerűen
egymásban talált meg. Ezt a történetet ezért is vetettem papírra, mert tanítani
kellene az embereket élni, hiszen egyszer Mindenki előtt lepörög az az
életfilm, amelyet panorámatudatával már nem tud meg nem történtté tenni. S mire
rádöbbenhetne, hogy melyik kockától kellene kitörölni mindent, s majdnem
mindegy, mit, már ott fekszik kiterítve, talán senki által sem hiányoltan,
hiszen elfeledte a két legfontosabb dolgot, mégpedig a tapasztalatok gyűjtését,
hogy tanulhasson hibáiból, s azt a szeretetet, amelyet sikerült közhellyé
fokoznia önmaga előtt is.
3. A jövő (Szám, személy és idő nélkül,
mégis létigékkel – is - kifejezve)
Voltam,
vagyok, nem leszek… Elbuktam és elveszek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése