A beavatásról

A beavatás ősi, szent rítus, valamilyen tudás közösségi átadása, egy új, merőben más fizikai és lelki síkba történő állapot megértése és továbbvitele, de mindenképpen értékteremtő és ünnepélyes szertartás.

A beavatást közösségi lét és szakralitás, az egymás iránti elköteleződés jellemzi szimbolikájában és szent élményeiben egyaránt. A profán világból kiemelkedni csak azok képesek, akik elkötelezettek, akik hisznek a költészet oltalmában, s annak a modern világ rendjét is segítő gyógyító és kultikus erejében is.

A ma embere folyton szalad, siet, nem igazán találja helyét ebben a világban, de szerencsére vannak költők, írók, s olyan művészek ők, akik nyitottak nem csupán saját, magasabb rendű egójuk felé, de, ahogyan a belső tükrük a világ felé vetítődik, s művészi hatásuk különös fénytörések által visszaverődik a lelkükbe, úgy fokozódik a természetes tehetségük és kreativitásuk, hogy egyre inkább csak adhassanak. Ily módon növekedésük és változásuk erőfeszítés nélküli folyamattá válik, hiszen a tudatalatti korlátok, blokkok felszabadulnak, s immár megtisztulva, szabadon vallanak.

Hogy miről?

Életről és halálról, a test rozoga palástjában elbukó és folyton felállni képes Lélekről, arról a milliónyi spektrumú hatásról, amikor apró puzzle darabokból építik újjá azt a szigetet, amelyben nem tesznek félre senkit és semmit sem, ahol örökös nyár van, s a boldogság kék madara bárki számára elérhető, ha másként nem is, de a remény által.

És állomások, szellemi utazások, ráhangolódások… A félelem nélküli élet naponként megfeszülő genezisei, bátorság és erő.

A beavatás misztikum, amely megmutatja, milyen hatalmas erővel bír, ha valaki befelé fordítja tudatának keresőfényét, és minden életeseményt tudatossága növelésére használ fel.

A festők ecsettel, a muzsikusok hangokkal, a szobrászok vésővel, az építészek terekkel, az irodalmárok szavakkal, emóciókkal és egyéniségük teljes varázsával bűvölik el a beavatandó, komplementáló embert, s nincs és nem is lehet ennél szebb mesterség.