Szidod magad, pánikba esel,
mindenütt közöny,
ma elindulnál, de járni képtelen
elméd annyi csapás sújt le rá,
meg kellene értened a XXI. századot,
internetet, adókat, a büntető cédulát
az autód szélvédőjén, a felszólításokat,
hogy fizess te, ha megörököltél egy nevet,
miközben a holt valahol egy másik dimenzióban
a szemedbe nevet és jobb neki ott, hiszed,
szétszáradt mára a kegyelet is, bele is szédülsz
annyira nem látod az utat, pedig nem fák borítják
az erdőt, csak papírhegyek, SMS-ek és csupán
mára csak egyet vágysz, nyugalmat, hagyjanak
már békén, de azok csak írják és mondják tovább,
de te ez vagy, egyedi, megismételhetetlen, mint
Kosztolányi is énekli, tudod, a sorsod magad
választottad,
mégis kényszerpályán libegsz, a vonatok is
kisiklanak
lassan a tavaszi hó alatt és megroppantak a sínek,
a váltókat sem állítja vissza senki, elszürkült az
égbolt,
hamis a látótávolság, miként egyre halkabban és
hamisabban
mondasz te is nemeket, elszomorít az agyvérzés
rémképe,
és semmittevésed tesz emberré mégis, ezzé és nem
azzá,
talán észreveszed még a szépet is, mielőtt
rejtélyesen
távoznál minden szenzormotoros tevékenységeddel
együtt abba a rémségbe, mi mára nem lehet mássá,
csak kékké vagy rózsaszínné, ha úgy tetszik,
most értetted meg Picasso korszakait is, és még
semmi sem
szakadt meg, s nincs itt a búcsú ideje, a bulinak
sincs
még vége, a haragkötél a helyén áll, de mégis
elfogyott a szó…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése