Létkörforgás

S mint, ahogyan az évszakok is változnak, pörögnek, néha kavarodnak, úgy lesznek érzéseink is másokká. Néha a tavasz bódító közeledtéből egyenesen a hideg, kemény, koppanós télbe fagynak mozdulataink, s szobrokká dermednek lelkünk szépségei. Nem márványos, míves alkotásokká, csupán spontán göcsörtökké, amelyek az Örökkévaló tekintetét keresik, de meg nem találhatják. Így táncoljuk keresztül életünket is. Néha nagyokat botlunk, rálépünk a parketten mozgó emberek lábaira, lecseréljük táncpartnerünket, más zenét kérünk, mert elvétjük a ritmust, de még ekkor is hajt a vágyakozás a kitárulkozás, a teljesség felé.
Ahogyan újabb pernyeéjszakákat forgat az idő kazaltüze és apró csillagrobbanásokkal kápráztat el az Ég, rádöbbenünk, hogy céljaink esetlegesek és semmibe veszők, pótolhatók vagyunk és elesettek, akik fehérbotokkal botorkálnak ebben a létben. Ismereteink kezdetlegesek, érzéseink gyarló módon emberiek, s oly messze kerültünk Angyalaink mosolyától, hogy még egy másik élet sem lenne elegendő megízlelni az őszi levelek fanyar elmúlását, s a rétek zöldjeinek álomnyújtózkodását, mert belső csöndünk soha nem hallottuk meg ebben az őrült robajban, amely keringőkön és tangónkon át szambázott velünk a föld alatti mélybe.

M. Fehérvári Judit