amelyek csak úgy megtörténnek, amelyeket nem hagynak ráncokat az arcvonásainkon, csak kopjafákat lelkünk kaszálóin. Furcsa rovásokkal teli időtlen történeteket, amelyek mindig elölről indulnak valamiféle kusza halmazból egyfajta rendezettség felé, amelyet nem értünk, mert nem a mi dimenziónk törvényei szerint léteznek.
Ilyenkor válnak holttá a tavak, algásodnak a vizek és érezzük azt, hogy olyan nagyon messze még a tavasz. Az, amelyekre sárga villamosok csilingelnek rá, midőn az ablakokon túli világban megszólalnak a lombok és az ágak közül kikandikáló napsugár pajkos mosolyra húzza a száját...
Ezekben a pillanatokban szabad csak összekacsintani a fénnyel, mert végre kimozdultunk abból a remízből mi is...
És a történet immár az illatos réteken folytatódik, ahol a pázsit tapintása harmatragyogással jövend el, mert ismét a saját időnkbe léptünk.
Mindenféle, amit a világból éppen akkor tapasztalok meg, amikor megszületik egy blog. Valahol így van ez rendjén...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése