Valaha a nagyobb utak találkozásainál városok jöttek létre, mert a távolságok óriásinak tűntek abban az emberléptékű világban, ahol gyalogosan, szerencsésebb esetben állatok hátán közlekedett a vándor.
Mekkora öröm volt a természetből kiszakadván néha egy másik hasonló bandukoló vagy poroszkáló, esetleg siető embert látni; szót váltani vele, s így haladni tovább, hogy igen, megéri menni, mert mások is úton vannak, s az utak addig nem fogyhatnak el, míg a madárcsicsergés mellé különleges trillákat, füttyöket is pergethet a szél.
És a virágok varázsos illata, a mezők horizontkarjaival ölelő selyme, a kalászok büszke , telt tekintete és az erdők szíve egyaránt ott dobogott minden utas lelkében, s megszületett a dal is, a finoman rezgő, az álmok országát kísérő, de néha botladozó és gyámoltalan, a lélek emlékeit feltáró.
Akkoron a patakok vize soha nem apadt el: magukból merítettek újabb csöppeket és a felhőkből, mert kutakká lettek, fénnyé.
Ma reggel szeretném visszaálmodni a regéket, s úgy látni őket pőrén, akár a kiömlő lávafolyamot: kétségbeesésében, költözködőn, de mégis megújhodón.
És a zöld szavak újra tavasszá lehetnének ebben a lángözönben,álruhájuk felszabadítaná lelküket és felzörgetnék sírjaikból a régieket, hogy soha ne hagyják abba a meséket; szórjanak szikrákat, álmodjanak tündéreket, teremtsenek melegséges nyarakat régen elhullajtott morzsáikból.
---
Sok mindenre emlékezem. Néha a papírnál és a kőtáblánál is többet jelentettek az utak. Az enyéim. Örök viszonylagosság éghet szavaimban, de soha nem lógattam a semmibe a lábaim. Mentem. Néha az utak ellenében az én világosságom felé. És most eltévedtem. Kajánul fodrozódnak a lombok, a világ végén jéghegyek fagyasztják a patakok vizét, egyre gyöngébb a lámpásom, a mocsarakba csak néha hull egy csillag megvilágítani a lápvidék minden szeletét, s valóban nem tudom, merre teremnek a babonák, amelyekre most oly nagy szükségem volna...
M. Fehérvári Judit
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése