Pierre Matthieu: Az élet és a halál négysorosai ciklusból

Ítélje bárki a halált rettenetesnek,

s mondja: borzad tőle minden, ami csak él:

előttem ő a cél és egyúttal a kezdet,

melynél indul a jó és a rossz véget ér.

Borzad az ember a haláltól és gyalázza,

bár javára van a nagy törvény ezzel is:

Kezdet s Vég egyaránt a Természet leánya

s nincs benne idegen, se szörnyű, se hamis.

A Halálnak ez a rútsága puszta látszat:

ragyog homloka a csalóka fény alatt:

de nincs több félelem, mihelyt lehull az álarc:

nevetsz a gyermeken, ki képtől megriad.

Rakják, torzítva, a Halált sok fura pózba:

koporsód hozza és kaszáját lengeti:

de ahogy szőrt s tollat rakni az angyalokra,

éppolyan mese őt csontváznak festeni.

Előre meghal az, aki fél a Haláltól:

köztünk van, de magát halottnak érzi már:

szívében ül a vég: egész élete gyász-tor:

a halálfélelem rosszabb, mint a halál.

Ennek kincs a világ, annak meg puszta semmi:

ez a hasznot lesi, az rang becsületét:

a gyönyöreiért ostobaság szeretni

s a fájdalomért gyűlölni hülyeség.

Fent szélcsönd mosolyog, lent gyötrelmes ár zúg:

az élet sikerek és bukások elegye:

sírva kezdjük útját, verejtékezve járjuk,

és fájdalom nélkül nem végzi senki se.

Az élet asztal: négy játékos ül köréje:

bankárjuk az Idő, ki mindent dirigál:

vacog a Szerelem és egyre fogy a tétje:

az Ember mosolyog: s mindent visz a Halál.

Szép szem, száj, kéz? Csak egy szellő kell, egy betegség,

s tűnik! Ha tizenöt éves: nyíló varázs:

ha húsz: teljes virág: ha harminc, már csak emlék:

tűz volt, és hamuvá omlik, mint a parázs.

(Szabó Lőrinc fordítása)