És itt is az Emlékezés Napja... Sárgulnak a fák, de még nem dobták le lombjaik, a temetőkben mégis olyan illata terjeng a humusznak és az avarnak, ami végérvényesen emlékeztet egy út végére és valami másnak a kezdetére is, amikor nem leszünk, amikor nem itt, ebben a dimenzióban létezünk.
Keresztek és angyalok, néha egy-egy meghökkentő síremlék, amitől rossz álmok gyötörnek. Megviselnek a bennem élő árnyak hirtelen sóhajai, s a ki nem számítható módon való felbukkanásuk arra ösztönöz, hogy elgondolkodjak azon, mi mindent szeretnék még tenni, amíg az útnak vége nem lesz.
Eltörpülnek az anyagi világ dolgai, nagyító alá helyeződnek a Lélek emlékképei. Furcsa asszociációk keringnek bensőmben.
Emlékszem a Szüleim betegségeire, daganatos útjaik áttéttüneményeinek egyre több húst és érzést követelő enyészetére, s arra is, hogy a hangjuk semmit sem változott. Ez volt az egyetlen, amiből törődött testüket felismertem volna még akkor is, amikor egyébként, ha nem mi vagyunk mellettük, talán sohasem.
És eszembe ötlik, hogy kétszer majdnem meghaltam én is. Hosszú kezeléseken mentem át, mert olyan fertőző betegségeket kaptam el, amelyeket az emberek egyáltalán nem szoktak, vagy, ha igen, nem a mi hazánkban...
És a harmadik hét kórházban fekvés után, mikor végképpen nem tudták a kezelőorvosaim, hogy miért van már a kétoldali tüdőgyulladásom mellé kétoldali mellhártya is, már mindegy volt. Csak megszabadulni ettől a testtől és minél előbb. Ennyi vágyam volt csak.
Csodával határos módon felépültem, de azóta nem félek az elmúlástól, mert ott és akkor megbékéltem.
Néha ennyit jelent a mindegy szó jelentése.
És, hogy most mi jobb, emlékezni és megmenekültnek lenni, azt nem hiszem, hogy akkor én döntöttem el, mert feladatom volt még.
Az pedig, mindig akad, akár ma is. Az életben ez a csoda az, ami arra készteti az embert, hogy továbblépjen, ha baktatva is néha, de arra is, hogy ne féljen, csak emlékezzen...
S minden egyes emberre, akit valaha ismert és szeretett...
Én köszönöm!
VálaszTörlés