Borús napokra - Mese Neked! (Erzsinek)

Hol volt, hol nem volt, mindig volt, mert így rendeltetett... Az Ég kékjében fodrozódott, néha csintalanul messze szállt, ha az este arra járt, de nappal is ott tündökölt, soha-soha meg nem hőkölt, a zúzmarás hideg hajnalokon álmod őrizte, hogy ne engedjen még ki az ágy, mert a Hold mögé bújt, hogy keresd, de ne találd, szóval volt egy szép, pufók felhőfiúcska...
Kíváncsi egy fickó volt, azt meg kell hagyni! Néha egészen közel ereszkedett Hozzád,  s barátját a szélleányt segítségül hívta, így aztán, ha orcádat kipirította a téli, visongó gyerekek mögötti szánkóágyban  a hópihék készítette bölcső-nyugalomágy, mikor Te csak a sűrű hóesést nézted kétségbeesetten, hogy hogyan is indulj útnak, bizton Rád talált. Azt akarta hogy Te is gyermek légy, a kételkedő, de soha-soha el nem eső, hanem a Nap sárgáját kereső, ki a jégvirágos ablakokra is csak sugarakat rajzol, hogy mécsessé legyen fénye és világítson a sötétségben is, így adva bátorságot és tudást az embereknek és tengereknek, esőcseppeknek és a magas Egeknek...
Ahogyan Te is nőttél és növekedtél, bölcsességben gazdaggá lettél, ez a teremtmény úgy keseredett meg . Hogy mitől? Háborúktól és atomtölcsérektől lett egyre ráncosabb a homloka. Ha repülőgépek hasították testét, nem siránkozott, mert már mindenféle fájdalomhoz hozzászokott, de azt soha nem tudta elviselni, ha az igazságát sértették meg. Mert egy felhőnek is lehetnek elvei és erkölcsi mércéi... Tudod, olyasvalami ez, mint a kis herceg rózsája... A felhő szerette a sárgát és a kéket... A hófehér tájat és a zöld rétet... Az ég madarait ringatni, s útjukon bölcsen himbálni, de soha nem tudta elviselni, a rabságot, azt, amit mások kényszerítettek rá... Ugye, milyen ismerős ez a helyzet? Akár Te is lehettél volna az a felhő, de mégsem, mert ő már sok-sok éves volt... Látott ezer és ezer fát bimbózni és virágozni, felnőni és porba hullni... S egy szép napon , akár az elefántok a temető felé, ő is elindult meghalni.
De szomorú! - mondhatnád. De nem az! Csak ez egy igaz történet, hiszen azokból születnek a legszebb mesék... Magasan a fejed fölött valahol az ősi dalosok hangszereiből áramlik felhőbarátaid szomorkás hárfadala...
De, hogy ne szomorkodj, jusson eszedbe, valahányszor kimégy az esőbe, valamikor egy esőcsepp Rád hullott, s táncra perdültél tőle... Tudod, miért? Mert a Te felhőd akkor sírta le magát az égről, hogy Neked ajándékozzon aznap egy picike fényt és derűt,  amire immár , hogy leírtam Neked, amíg csak élsz, mindig emlékezni fogsz!

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 20111. szeptember 27.