A feszültségekről

Annyi feszültség van mostanában körülöttünk. Megfelelések hada otthon, ha van a munkahelyen. Ha nincs, a munkaügyi központokban, a közmunkákban,  nyugdíjintézetekben, a segélyirodákban, a családi vagy magánvállalkozásokban, de néha még a net előtt is. Várakozások és vágyakozások a nyugalomért, azért az időért, ami valahogyan elúszik mellettünk, ami soha nem a miénk, mert valaha nem a rohanáshoz szoktunk, mert jól esett csak pihenni is, és az utazások tele voltak élményekkel, s nem azzal, hogy számolgassuk, mire is futja a családi költségvetésből. És, ha elindulunk, előre aggódhatunk az időjárás miatt, ami szintén kizökkent. Szóval olyan gomolyfelhőssé vált ez a világ. A béke valahol nagyon messze jár. Mondom ezt én, akinek azért van még (S ezt a még szót ki is emelném!) stabil háttere, de a jövőképem nekem sem a régi. Az idő meg röpül. Valaha, amikor az én szüleim ennyi idősek voltak, nagyon várták már a megérdemelt nyugdíjaskort, s nem kellett betegségeken törni a fejüket, sem államadósságon, sem azon, hogy is maradnak fittek hatvan körül is, igaz, Édesapám 59 , Édesanyám 68  évesen ment el. S, hogy honnan jutottak eszembe ezek a gondolatok? Sári mama http://nyugalomsziget.blogspot.com/ egyik bejegyzése apropóján. Mert néha úgy véljük, elég egy telefon, s a másik félnek elég csupán a hangját hallani. És úgy hisszük, minden rendben. Pedig egyáltalán nincs a helyén semmi sem! Ha még most helyre tudjuk magunkban tenni, mire is kell az idő, miért élünk, mi a mi feladatunk, ami lehet pusztán egy családi szerep is, akkor talán elmondhatjuk magunkról mi is, hogy annak a nagy óceánnak az egyik cseppjei voltunk, s soha sem az egyetlenek, akik mindig minden körülmények között hittek a szeretetben, s azt adták másoknak is magukból, amijük kezdetektől volt, a szeretetüket, akkor talán győztesen kerülhetünk ki a világ csatáiból, csak hinnünk kell ebben, s nem másban. Nem a Mammon hatalmában, nem abban, hogy előrébb jutásunkhoz, hogyan gázoljunk át másokon, mert észre sem vesszük néha, de bizonyos cselekedeteink által mi is sebeket kapunk, amelyek talán soha nem gyógyulnak be. És az kulcs, ami a megoldáshoz vezet, a mi kezünkben van éppen úgy, mint a mitológiai
Philoktétész (http://hu.wikipedia.org/wiki/Philokt%C3%A9t%C3%A9sz) esetén is. Hogy sohasem váljunk a körülményeink rabjává, sem a külső felszín palettáiba ne akarjunk egy olyan színt bevinni, ami nem a miénk, hanem egyszerűen csak megmaradjunk embernek, mert manapság ez a legnagyobb próba, s az egyetlen, ami miatt játszani születtünk erre a Földre.