A félreértésekről, s arról, hogy néha nem szabad erőltetni a párbeszédet...

Van Valaki, akivel egy éve folyamatosan félreértjük egymást... Ha eltelik úgy egy hét, hogy minden rendben megy a kommunikációnkban, már gyanakszom is néha, hogy vajon valóban mi beszélgetünk?! Mert, mintha csak kicseréltek volna bennünket... 

Persze aztán még nagyobb erővel robban a bomba... Elég egy szín valahol, ami nem volt szándékos, s aminek a jelentésével máskor nem is foglalkoznék, de most érdekelt, miért vagyunk már megint fasírtban, s ráadásul a legtávolabbi bolygókon... Így aztán elkezdtem kutakodni. Nem kérdezek, mert félek. Mert nem akarok többé én sem sérülni, de azt sem szeretném, ha Benne, bennünk maradna a tüske... És attól is tartok, hogy olyan dolgokat mondanék, amelyeknek az igazságértéke nagyon messze állna a zérótól. Olyan nagyon negatív tartományban. Tovább gondolkodom. Volt egy szó valahol a hosszú mondatpok sodrában a szövegtömbben... Többjelentésű a magyar grammatika mai állása alapján, de azzal a színnel együtt lehet, én is arra gondoltam volna a helyében, mint Ő... Csakhogy akkor nem ismer... Mert miért fecsegném ki a mi titkainkat színekkel és szavakkal, hiszen azok a mieink... És másoknak jelentene vajon a szimbolikánk bármit is?! Ahhoz, hogy anno Adyt megértse az akkori magyar közgondolkodás, akár a szépirodalmi, mármint az 1906-os Új versek című kötet után, ismerniük kellett azt, ami Párizsban történt, azaz a francia szimbolista költészetet. Még Vajdát, Ady előfutárát valahogyan csak-csak elfogadta a Petőfin és Aranyon nevelkedő magyar irodalom, de ő csak allegorikus verseket írt... Ha szimbólumokat használnék, azokat nagy kezdőbetűvel kellene tennem, s arra bizony a beszédben is tennék egy oda nem illő hangsúlyt, még akkor is, ha a magyar nyelvben tipikusan az első szótag hangsúlyos, hiszen metonímia - jelkép - szimbólum... Ha már ez a foglalkozásom többek között, akkor miért tennék máshogyan?! Félrevezetésből?! Csakhogy én nem írok... Fecsegek... És másokkal is szókontaktusba, azaz párbeszédbe elegyedek néha. Beszélgetek, de magamról, s nem Róla, nem rólunk... Ez a belső szféránk... Csakis a miénk....

Talán azért választottam azt a virágot, mert olyan vidám a színe, hiszen nyár van... Belső szobáink színe is ilyen?! Eszembe sem jutott... És az sem, hogy milyen évszakban járunk, mert nálam még május van... Ott ragadtam abban a nem szeretem hónapban... Meg ne kérdezze valaki, hányadika van, mert nem tudom, s csak bajt szülne... Miképpen az is, ahogyan szurkáljuk egymást... De itt vagyunk mégis egymásnak, csak most éppen minimális a szókincsünk, mert ez olyan kényelmes... Csakhogy mégsem így kellene beszélgetnünk, de semmi sem tart örökké... Még a május sem!