Hol volt, hol nem volt, Hetedhétországon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, élt egyszer egy Ember, aki soha senkinek sem hazudott.
Rettenetesen bátornak, tisztességesnek gondolta magát, hiszen meg sem próbált elmenni abból a városból, ahol született; nem ismerte, milyen érzés az, hogy messzire kell utazni ahhoz, sok hegyen és völgyön és a nagy folyókon is túlra, hogy vissza tudjon egyszer menni szülőhelyére, s ott otthon érezze magát.
Nem voltak csápjai sem, amivel maga köré gyűjthette volna a világ varázsos csodáit, de egy szép napon mégis végtelen szomorúság lett úrrá rajta, mert szerelembe esett. Férfibánat telepedett a szívére. Ekkor habozás nélkül választottja után indult, mert rádöbbent, hogy nincsen olyan erő, amely visszatarthatná attól, hogy megtegye, amiért elhív, kiválaszt és néha el is taszít a világ...
Csak éppen félt megismerni önmagát.
Abban a másik városban a házak szemei csukva maradtak előtte, miképpen a kapuik is furcsa dalokat énekeltek érthetetlen nyelveken, s megértette, hogy nem szabad felfednie valódi énjét.
Valahol sejtette, hogy választásai várják pedig, amelyekkel szembe kell néznie, de mégis lehajtott fejjel sétálgatott.
Egy régi álma sejlett fel előtte, amely meleg volt, finom ködökkel köszöntött be, s a nő még az övé volt, miképpen a szerelem minden lüktetése is, s együtt álmodták a jövőt. Nem számított akkor sem az idő, sem a tér, gondolatban kéz a kézben jártak és harsogóan kacarásztak a nyári nap hevében.
Most tél volt. A hó üde frisse és lucskos vize még nem takarta az utakat, s a fagyok kalapácsütései sem verdesték a szelek útját, de a falevelek sem pompáztak már a festői paletta színkavalkádjában, mert csaknem minden olyan egyformán sárga volt, mintha szürkét kiáltana folytonosan.
Gondolkodni kezdett. Hangosan mormolászta a világba, hogy mi történhetne, ha nem létezne hazugság…
Már akkor tudta, hogy vége minden álmának, amikor a lány azt kérte tőle, hogy tartsanak egy kis szünetet. A kicsi relatív fogalom. Két hónapja egyre csak azon morfondírozott, hogy hol és mikor ronthatta el. Ő volt az oka, mert féktelenül mindent akart, amitől párja megrémült. Bitorolni akarta egészen az idejét, a gondolatait, az életét.
Kölcsönös szerelemnek indult. Csak az állandó kérdések, hogy akkor is?… És mennyire? …
Mindenkinek létezik belső elszámoltatási kényszere, de nem szabad mindent kimondanunk…
Gondoljunk csak bele, megmondanánk-e haldokló szeretetünknek, hogy igen, nagy esélyed van arra, hogy a jövő hónapban már nem a kórházi ágyad mellett, hanem a hantodnál beszélgetünk…
Kíméletes hazugságok kellenek akkor is, ha tudjuk, valakit saját börtönébe zárhatunk, mert néha a valóság elferdítése nem hamis torzítás, hanem éppen az Ő életét menti meg.
Aztán úgyis eljövendnek a fájdalom iszonyú éjszakái ás nappalai, amikor átrendeződnek a dolgok térben és időben is, és utánuk csak egy dallam marad, egy szomorú mosoly, a hosszú reménykedés, és a gitár hangjának méla tűnődése, miképpen ma is, amikor láttam, milyen a Férfibánat, s tehetetlen voltam vele szemben, hiszen azt a lányt én nagyon jól ismerem.
Tudom, hogy az Ő szemei előtt kitárulnak az ajtók egy másik városban, a kapuk nevetve rohannak elé, mintha csak folytonosan társai akarnának lenni, s tükörtermekké alakulnak az utak, fényes-szépséges vízesésekké, mert csupán önmagát kereste, s nem azt a másik embert, akinek valaha Ő is hűséget ígért, de mert a dúr és moll hangnemek másképpen szólnak, így a férfinak mégiscsak meg kell találnia önmagát városában, hogy az számára is élhetővé lehessen…
Mesének indult, s valójában az is, az én ma esti mesém, mert láttam a szomorúságot döbbenetében hamvadni, reménykedni és harcolni valamiért, ami lehet, soha nem is létezett.
Így aztán valóban itt a vége! Sajnos, nem lehettem jó tündérévé ennek a párnak, miképpen szerettem volna, és a fájdalom görcse bennem is meg-megrándul, hiszen valahol mindkét embert szeretem, s hogyan is bíznának így egy olyan barátban, aki nem képes közvetíteni sem közöttük, mikor olyan rosszra fordult az egyik dolga…
M. Fehérvári Judit
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése