Múltidéző kavicsok - Debrecenről

Településünk nevét sokan és sokféleképpen értelmezik ma s, de legvalószínűbbnek a bolgár-török eredet látszik, mely szerint a város neve védő vagy óvónév, jelentése: "éljen, mozogjon".

Az ősi babona szerint ugyanis a névnek hatása van viselője további sorsára, tehát, aki a "Debrecen" (eredetileg Debrezun) nevet viseli, sokáig fog élni. A város pedig élni akart, gyakran óriási áldozatokat hozva puszta létéért.
Pusztított itt tatár, török és német egyaránt.

A XIV. század elején azonban a korábban önálló életet élő falvak (Debrecenfalva - a mai Csapó -Burgundia - Domb utcák helyén , Szentlászlófalva - a mai Rákóczi - Szappanos utcák környékén, Boldogasszonyfalva - a mai Nagyállomás körül ) közös védősáncot építettek maguk köré.

1316-tól városunk fénye egyre nőtt. Ebben az esztendőben a névadó család (Debrezun ténylegesen létezett, s valamikor a város birtokosa volt, s Ő hagyományozta városunkra védő-óvó nevét) egyik tagja, Dózsa mester hűsége jutalmául Károly Róberttől nádori címet kapott. A Debreceni Dózsák több mint egy évszázados uralma idején Debrecen fejlődésnek indult, gazdagodott, s jobbágyfaluból mezővárossá fejlődött. Ez utóbbi rangot I. (Nagy) Lajos királytól kapta meg 1361-ben.

1541-ben három részre szakadt az ország, s ebben a helyzetben Debrecen különleges kiváltságokat élvezett, ugyanis három ország határára került. S hogyan tudott mégis megmaradni? Egyszerre fizetett adót a török szultánnak, az erdélyi fejedelemnek, s a Királyi Magyarország igazi urának, a Habsburgoknak . A cívisek és kereskedők szorgalma, leleményessége évről évre előteremtette a súlyos összegeket, a váltásdíjakat, az adókat.

1693. április 11-én így kerülhetett sor arra, hogy I. Lipóttól  szabad királyi városi rangot kaphasson.A katolicizmus is meggyökeresedhetett, habár a barokk stílusú Szent Anna templom csak jóval később épült fel.

Bálint pap és Ambrozius mester régi vitája ma már nem csupán a vallási ökumenizmus felé halad, hanem éppen az a  fa, amikoről vitájuk szól az, ami a legrégebbi "műemlékünk", ha tetszik, ha nem. Természeti kincsek, folyók, hegyek, bőséges termőföldek ugyanis nincsenek itt, de vannak emlékeink, hagyományaink, kultúránk, s ez minden mást is képes pótolni.

A későbbi  korokban a magyar történelemnek is gyöngyszemévé vált ez az ősi, református hitű város, ugyanis kétszer volt országunk fővárosa; először 1849-ben, másodszor 1944-ben.

Debrecen élni akart, jövőt formálni, mindenre elszántan, szívós akarattal. Segítette ebben lakosainak hite, melyet városcímerünk felirata is megőrzött a jövőnek: " Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?"

Debrecen epitheton ornansai (díszítőjelzői) pedig egyre gyarapodtak. Íme néhány, de a teljesség igénye nélkül:

"A Napba öltözött város" (Egy XVIII. századi holland utazó)

"A kálvinista Róma" (Kazinczy Ferenc)

"A magyar szabadság őrvárosa" (Kossuth Lajos)

"A maradandóság városa" (Ady Endre)

"ó-kikötő, tájakat összekötő" (Gulyás Pál)

"Az ígéret városa" (Szabó Lőrinc)









.