In memoriam 1956

Október 23-án születtem.

Az "átkosnak" nevezett korban nem volt valami nagy öröm ez a dátum, mint ahogyan ma sincs ez másképpen! Noha a mostani Magyar Köztársaság születésnapja is e nap!


Egyetemista koromban volt olyan tanárunk, aki erről az időszakról egyáltalán nem mondott semmit.
Talán a legrosszabb taktikát választotta, de később rádöbbentem mekkora önvédelmi fegyver lehet a hallgatás önmagában is.
Néhány éve már előre aggódom, mekkora megmozdulások várhatóak a fővárosban, s hogy valójában elfelejtődik a nemzeti ünnep üzenete éppúgy, mint ahogyan az én személyes ünnepem is tönkre megy.

1956. október 23-án egyetlen szívként dobbant az ország. Emberi sorsot követelő fiatalok reménykedve, tiszta lobogók alatt vonultak, hogy véghez vigyék azt, amire addig nem ismert példát a világtörténelem.

Diákok, ifjak, munkások, parasztok, főiskolások, katonák, honvédek hirdették, hogy

"Az igazság elöl nem lehet elmenekülni."

A magyar szabadságot 1948 óta a hazugság és a terror rémuralma üldözte és fojtogatta.

1956. október 23-án a magyar népet Nagy Imre kinevezése és egy liberálisabb, nemzetibb rendszer ígérete még lecsillapíthatta volna.

Ez azonban nem történt meg.

Így október végén a győztes forradalmárok a Kossuth-címert lobogtatva már teljes sajtó-, szólás- gyülekezési -és vallásszabadságot, demokratikus és működő parlamentet, többpártrendszert és teljes állami függetlenséget követeltek.

A magyar nép saját erejéből győzte le a totalitárius államot, s 1848 jelszavai - szabadság, nemzet, igazságosság - a zsarnoksággal és az orosz elnyomással szemben elnyerték örök frissességüket.

A magyar nemzet újra bizonyította hűségét önmagához és a nagyvilághoz.

E dicső napokra így emlékezik a költő:

"Megrengett a vert föld medret léptek a nagy vizek, megmozdult az élet, s az új kalász zizegett." "Gloria Victis! Emlékezzetek, kik élni megmaradtak, s a halállal is dacolva, mivel s gyermeküknek holnap enni kell, s szívünk halk dobbanásán kívül semmi, semmi jel" /Glaes Gill/

S ekkor hirtelen, váratlanul elérkezett a magyar Golgota:

1956. november 4-e /Ma az Emlékezés Napja/, vasárnap.

Ezen a napon a forradalmárok ráébredtek arra, hogy túl szép álom volt a függetlenség ígérete, hiszen az eufória napjait olyan terror követte, amire a magyar történelemben csak a legsötétebb zsarnokság éveiben volt példa.

A kijózanodást a fegyveres megtorlás tette világossá, s eltörölhetetlenné.

Illyés Gyula egy mondat a zsarnokságról című költeményének sorai méltán vádbeszédei az ''56-os nemzedék "hajnalló hitű" tanúságtevőinek:

"mert ahol zsarnokság van, minden hiában, a dal is, az ilyen hű, akármilyen mű, mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg ki voltál, porod is neki szolgál."

Ma harcosokra, áldozatokra is emlékezünk.

Tegyünk imádságos lélekkel fogadalmat, hogy 1956 fájdalma maradjon felejthetetlen, s nemzedékek sorainak adjuk tovább a nagyszerű hétköznapi hősök emlékét szívünk végső dobbanásáig!

Közjáték:

1956. októberében nagymamám Debrecenben abban a háztömbben élt - ma a Déri Múzeumot a Hatvan utcával összekötő árkádsor, ugyanabban az állapotban némileg felújítva - , amelyet a Kossuth utcai lövöldözés után blokád alá fogtak, s folyamatosan záporoztak falain a lövedékek.

2005. karácsonyán, 95 éves korában hunyt el.


Ugyanezen év ugyanezen hónapjában Budapesten három éves volt néhai férjem, s az akkor még újságíró édesapja nem tudott hazamenni feleségéhez, fiához, s éppen három hónapos kislányához, mert három napon át folyamatosan lőtték a házat.

1956. novemberében elhunyt a három hónapot élt Ágnes, s anyósom Jolán 1962. októberében beleőrült mindabba, amit ott és akkor átélt.

1990-ben hunyt el 76 esztendősen.

Bennük és Velük lett teljessé a történelem, s az én személyes történetem is.

Márai Angyala erről a csodáról talán hírt visz Nekik, s talán arról is, hogy a mostani ünnepünk a "bölcs szavakról, s az okos szándékokról"szól majd!

 

M. Fehérvári Judit