Elgondolkodtam...

Szeretem ezt a blogot. Van abban valami jó érzés, hogy akkor és arról írok, amikor és amiről szeretnék. Nem jár kötelezettségekkel, Senki sem kéri számon, hol jártam, ha éppen felé sem nézek, nem kell időre jelen lennem, újat írnom, egyszerűen elegendő, hogy létezik, s bármikor bejöhetek ide anélkül, hogy beszélgetnem kellene, megmutatni magam és hasonlók...
Emlékezhetek, ha úgy tartja kedvem, lehetek szomorú vagy vidám, boldog vagy kevésbé az, fáradt vagy friss, egyszóval valóban önmagam adhatom, s csakis önmagam örömére.
Ha ez a tevékenységem Másoknak is tetszik, az meg egyenesen nagyszerű, felemelő érzés. Ez most éppen onnan jutott eszembe, hogy egy ideje irodalommal foglalkozom és egy-két közösségi portálon is előfordulok. Ma éppen azt írta Valaki nekem, hogy hiányzom. Ez egyrészt nagyon jó, máskülönben meg ha belegondolok abba, hogy szombat van, s három adag ruhát mostam és teregettem ki, leolvasztottam, pakolásztam  egy egész fagyasztószekrényt, szőnyegeket és bútorokat súroltam, főztem és mosogattam, ágyneműket húztam, bevásároltam, s még verset is írtam, akkor elgondolkodtató. Hova is futok vagy mi elől? Hogy lehet az, hogy nem tudok békésen elolvasni egy könyvet, leülni és elmerengni egy TV-filmen, mert a neten jelen kell lenni. Ha egy irodalmi portálon ott Vagy, attól még nem leszel költővé vagy íróvá, ha kettőn, csak duplázod a bajt, mert hozzászólsz, válaszolsz, köszöngeted a kritikáid, amelyek valójában soha nem azok, mert saját gondolatait úgysem mondja el Senki, legfeljebb te tudod, hogy, amit írtál az éppen mennyire vacak, de azt is csak azért, mert szereztél ebben a témában néhány diplomát, s még az átkosban, ahol azért több ismeretet lehetett összeszedni, ha figyeltél, s adtál valamit arra, hogy később megtalálhasd önidentitásod, meg jártál továbbképzésekre, s újabb egyetemekre már a módszerváltás után, s nem a papírért, hanem , mert érdekelt a tudás...
Így ma komolyan elgondolkodtam... Pál apostol egyik levele jutott eszembe, s talán azért is, mert nagyon emlékezünk a temetőkben, a szívünk mélyén, s néha nagyon fáj a hiánnyal való szembesülés még akkor is, ha hisszük, hogy van tovább...

„Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy hervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy míg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.” 

(1Kor 9,24-27)

Szóval, mi elől és hova is futok?!