Csak egy vers...

Régen írtam ezt a verset, ami éppen attól, hogy egyáltalán nem tökéletes, az egyik legkedvesebb saját munkám. S úgy gondolom, nem kell feltétlenül a szavakban, a versben sem logikát keresni, elég, ha elbódít, elgondolkodtat... Ha ezt a célját elérte, már mindent megtett, mert adni képes...

 Égen futó

Szavakkal játszik a lég
zeng is néha,
akár Csipkebokorban
az édes-tiszta olajág...
Csillagokat érint kezünk
szemünkről lerobban
a hályog, enni ád
az Ég.
Szétválogatódtunk.
Alászálltunk,
s láttuk,
a Nap hogyan
emészti fel
az érces törzsű
szomorúfüzeket...
Hiába, elfogyott
a kanóc lámpánkból,
s csupán
szikrázó kovakőnek
bizonyultak
a távoli meteoritok...
Lobogni kellene,
belülről bontani szárnyait
szunnyadó Angyalainknak...
Ilyen lehetett
a kezdeti állapot.
Zsenge faágak hajlottak
távoli tavakra
leégett rólunk
rossz ruhánk
- felesleges súly -,
s ember-madár
fényüveg liliommá
kéken illó rezonanciává
vált mielőtt
harangszóra
vágyakozva
Földre szállt.
Ragyogott homlokunk,
összeforrt lelkünk,
midőn röpülni
tanultunk
és kitárt szemeink
látásra nyílottak.
Megmenekültünk.

***

Szavakkal játszik a lég
zeng is néha,
akár Csipkebokorban
az édes-tiszta olajág...


M. Fehérvári Judit