Ma vissza kellett mennem a gyógyszertárba egy készítményért.
Sötétedett már vagy inkább szürkült. Ezt a napszakot nem szeretem: nehezen kivehetőek az árnyak és és alakok, s maga a patika ugyan az utcánk végén van, de ez az utca több kilométeres.
Kocsival járok. Aszfaltozott utak és 30-as táblák, meg egy éktelen nagy kereszteződés, hogy megmutassa a világnak, ezen vergődj át egyenesen, ha megvan hozzá a merszed... Lassan hajtok, mert a rend őrei szeretik ezt a vidéket, s különben is vége az iskolának, a gyerekek önfeledten fociznak az úttest közepén, s nem szól rájuk senki. Aki meg erre él, megszokta már ezt a furcsa dolgot, s így tudja, hogy figyelnie kell. Csöndes, nyugodt kertvárosi rész, ahol ritkán történik valami szokatlan, s ahol most egy villanásnyira ugyan, mert figyelem a tájat, de mélyen belerévedtem a múltba. Tizennegyedik éve élek ezen a környéken. Soha nem tetszett ez a városrész, s véletlenül keveredtünk ide. Ha az Óperenciának vége van valahol, Debrecen ezen részén kellene keresni vagy mégsem...
Amikor idekerültünk, még a házak között lakok voltak pontos névvel ellátva, kikről is kapták nevüket az otthonok, s gyönyörű fasorok pompáztak, hogy aztán fejlődhessen a vidék, s elhulljanak abban a csatában, amit az ember egyszerűen csak építkezéseknek, s infrastruktúrának nevez. Ma az út ezen oldalán hatalmas családi paloták állnak: némelyik ízléstelenségében környezetvédőkért, más meg fényképezőgépért kiált.
Aztán átvergődök ama kereszteződésen, s megállapítom, hogy X.Y. szobrásznak valószínűleg jó éve lehetett... Mert új autó áll a feljáróban, s elszégyellem magam, mert nagyon régen láttuk egymást, s akár be is csengethetnék, de elvégre is beteg vagyok, így ráámulok a fogorvosi rendelő pompájára, s már célhoz is értem.
Az antibiotikum neve: Zmax. Egyetlen egyszer kell bevenni, valamiféle új típusú makrolitikum, de nekem kell elkészítenem otthon a szuszpenziót. Ha a város központjában kerestem volna, biztosan raktáron van belőle több száz dobozzal, de itt élek. S most nem bánom.
Meg-megállok, le-lehajlok, fényképezek Micsoda pompája van itt az ősznek! Fenséges, mesebeli csoda... S, mert mindig szaladunk, betegségünk állapotában vesszük csak észre ezeket a csodákat...
Így lassan azt a dühöm is elfelejtem, hogy reggel 7-től délután 3-ig a Klinikán csücsültem a 9-es rajtszámommal soromra várván ételen-szomjan, mert az orvos a rendelést éppen 11 óra 10 perckor kezdte el, mert Ő megteheti még ezt is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése