Szeretem.
Úgy megszoktam már, hogy észre sem veszem, de mindig ránézek, s nyugtalanul állapítom meg, hogy éppen mikor honnan kések el.
Ma másképpen tekintettem erre a kincsemre.
Elgondolkodtam, hogy már tegnap is ugyanennyi volt az idő, s az este is, egy - és sok éve is, én pedig itt vagyok és rá-rátekintek a múltamra.
Így lesz ez akkor is, ha már nem leszek.
Valahol Valaki majd ezt az órát nézi, ami most az enyém, mint az az Idő is, amivel nem tudok jól kufárkodni, ami elröpül, elszáll, s én ott maradok benne céltalanul vagy tervekkel tele, de holnap meg azon töröm a fejem, milyen jó lenne visszaállítani a tegnapi vagy tegnapelőtti állapotokat.
Néha, és furcsa ütközőpontok, szerelmek, betegségek áldozataivá válunk, amelyekért senki más nem okolható, csak mi magunk.
Még az okokat is tudjuk, mert megéreztük, hogy mikor, hol rontottunk el dolgokat, megszólaltak belső vészcsengőink, lángoltak színei, akár az infralámpa fénye, gyógyítani akartak, csak mi elszáguldottunk, s tettük ezt szuperszonikus tempóban, hogy nehogy elbeszélgethessünk önmagunkkal, nehogy megválaszoljuk kérdéseinket, mert akkor mi célja lenne az órának, ami mindig hív valahova, de nem az új kalandokért teszi, hanem, mert azt gondoljuk, így kell élnünk.
Végül Ő csak egy tárgy, bennünk meg ott a Lélek, ami esdekel, s ha talán célt érnek kívánságai, már el sem hisszük, olyan messze kerültünk Önmagunk belső idejétől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése