Kavicsok

Mindenfélék léteznek: fehérek, feketék, színesek, kagylószerűen szétáradók, csigavonalban összegörbülők, laposak, kövérebbek, hallgatagok, fecsegők, hegyesek, domborúak, édesek, álmodozók, harsogók...
A tenyeredben nyerik el otthonuk, mert melegséged rájuk is átragad, midőn együtt dobog az élő és élettelen anyag.
Vagy csak egyszerűen a víz felszínén kacsáznak, göndör kacajjal élvezve a szabadságot, az életet...
Később beépülnek  kerítésedbe,  házadba, kedvenc virágod földjét díszítik, szökőkutad forrását őrzik...
Hozzád tartoznak, ahogyan te is részese lettél létüknek.
Tudod, hogy nem tudsz többé nélkülük élni, mert szemedben sokkal többek immár, mint egyszerű kövek.
Barátaid is ilyen sziklákká növekszenek, mert hozzád tartoznak, s tudod, hogy hiába az égető nap, a fagyok lehelete, az évek lassú áramlása, ha ígéretüket adták, hogy melletted lesznek bármi történik is, biztonságban lévő, boldog ember vagy.
Van olyan élethelyzet, amikor az egyik kavics a másikért kiált. Valahogyan közéjük keveredsz, de nem a te történeted írják, s mégis részeid.
Legszívesebben vízesésekben fürösztenéd őket vagy kalciumot itatnál velük, de nem teheted, mert megszülettek érzéseik, melyekben nem a te meséd írják, hanem csakis azt az egyetlent, ami most éppen az övék...
Ekkor szeretnék tengerparton sétáló oroszlánokról álmodni, s átadni a régi világok tartását, hitét...
Nem kellenek érvek, sem megadások, hallgatások és vigaszok, nyugalomra van szükség, a Kavicsok ősi titkaira, a lelkek őszinteségére és szavakra...
Csak éppen a kő nagyon nehezen beszél...
Mindig ott marad, ahova Te Magad viszed...
Ugye, tudod, hogy kaviccsá lenni a legnagyobb boldogság?

Légy részese a Mindenségnek, a rituáléknak, s ha sírnod kell, hagyd ömleni könnyeid, hadd legyenek cseppkövekké, karszttá, a Mindenséggé...