Jelentkeztem a Mai Ige pályázatára, nem nyertem... Helyezést sem értem el... Gondoltam, ne vesszenek kárba a gondolataim... 2. rész

 

1.     5.  nap

„Bizalom a mindenségben s a mindenségen belül a legkisebb porszem sorsában is. S a bizalom, a hit egyik Istenhez vezérlő ösvénye.”

(Pilinszky János)

A Lányom kómába és kórházba kerülésének ötödik napján elszomorodtam, mikor megláttam, milyen magas a vérnyomása, s az intenzív osztályon még beöltözve, kesztyűben is megérintettem a homlokát, s mégis kértem Istent, hogy ne vegye el őt tőlem. Most először biztos voltam abban, hogy Isten meghallgatja a fohászaim. Néhány esztendővel korábban Debrecenben a Kenézy Gyula Kórház Tüdőosztályán kórházi önkéntes voltam. Akkor még volt ilyen fekvő része is az intézménynek, s ugyan heti egy alkalommal kellett bejárnunk lelki kenyeret nyújtva a rászorulóknak, ha tehettem, többször is bementem. Tudtam azt, milyen nagyon-nagy szükségük van a betegségekkel küzdő embereknek a puszta jelenlétre: arra, hogy meghallgassák őket vagy csupán mellettük legyünk azok, akiknek bármilyen kétséget meg lehet osztani. „A mélységből A mélységből kiáltok hozzád, Uram, // Uram, halld meg hangomat!”  kérleli a Miatyánkat a 130. zsoltár. És valóban. A beteg, elesett ember mélységben van, s tudja ezt. Annyit kell megértetni vele, hogy ez a méltatlan állapot volt emberként Krisztusé is, így vagy közünk lesz hozzá a betegségünk idején vagy sohasem értjük meg az Isten-Ember vagy Ember-Isten voltát. A mélység az önkontroll elvesztésének az ideje is, de a zsoltáros nem hagyta ennyiben a dolgot, mert találkozni akart azzal, aki megérti őt. Ebből pedig az következik, hogy a beteg vagy bűnös ember nem rettegve várja az Urat, hanem dicsérve Őt, aki meghallgatja bánatait is. Ez a felismerés a Lányom betegágyánál ahhoz vezetett, hogy a mi Krisztusunkat kértem, tegyen csodát, mint már annyiszor! Megnyitottam a szívem felé, s hittem, hogy Egyetlen Gyermekem is tudja ezt.

-          Zsófi! – suttogtam a fülébe – Bízz Istenben, mint még soha! Ha díszletezni hív, s elfogadtad a kérését, menj, de maradj itt nekünk, ha van még feladatod a mi világunkban! Lehet gyermeked, csodálatos családod, hited, munkád, s annyi minden, ami szépséges e Földön. Ha azonban úgy döntöttél, hogy jobb helyen vagytok Ti ketten, a még meg sem született gyermekeddel a Mennyek Országában, azt is megpróbálom elfogadni, akármilyen nehéz is lesz ez.

Azon a napon a kórházból reményekkel és hittel telve jöttem el, s egészen bizonyos voltam abban, hogy a Gyermekem így vagy úgy, de élni fog.

Másnap reggel villámcsapásként ért a húgom és a sógorom kisírt szeme.

-          A Mennyben él – ennyit tudtam csak mondani.

 

6.       nap

 

 „Ő alkotott minket, az övéi vagyunk: az ő népe és legelőjének nyája.” ( Ef 2,10)

Nincs annál szomorúságosabb dolog az anyai szívnek, mikor Egyetlen Gyermeke halott. Földi életének huszonöt esztendeje alatt a legjobb gyermek volt, akit csak kívánni lehetett. Tizenháromhónapos korától félárván élt, ezért mindent, amit tudtam megadtam neki, hogy tehetségét kipróbálhassa, szárnyalhasson, s egészen egy kanadai diplomáig jusson el. Kicsi korában sohasem panaszkodott, ha otthon is dolgoztam, s arra mindig figyeltem, hogy az estéinket együtt töltsük el, s soha nem maradjanak el a nap közbeni rövid imádságok, s még az esti mese utáni sem. S mikor a város másik végére költöztünk, akkor is abba az iskolába járt, ahol én is tanítottam, mert ekkor már csak egyetlen nagymamája élt még három esztendeig. Egymásnak és egymásért éltünk. Együtt ültünk napi négy buszon, miközben folyton beszélgettünk, s iskola után itthon aztán újabb ebédet főztem, mert a menza kötelező volt, de Zsófi, mikor egészen pici korában megtudta, hogy a hús a levágott állatokból kerül az asztalra, soha többé nem ette meg azt. Nagyon jó felfogó képességű, s művészi téren igen bőséggel megáldott gyermekem volt. Vasárnaponként két istentiszteletre is jártunk, mert, ahol önkéntes voltam, abba a kórházba is elmentünk egy fél órás alkalomra, s csak ezután kezdődött a saját gyülekezetünkben az áhítat. Általános iskolásként hittan órákra is nagy lelkesedéssel ült be, míg középiskolában az IFI Csoportnak volt a tagja.

Egyszerre özönlöttek el ezek az emlékek, s aztán a középiskolás éveké, amikor felnőtt színészekkel együtt játszott a Csokonai Színházban, s esténként ott ültem a nézőtéren, mert semmiképpen sem akartam, hogy egyedül jöjjön haza. Mindentől és mindenkitől féltettem. Aztán a hamvas arcára, a hosszú hajára gondolva, az

-          Anya! Biztos, hogy van rá pénzünk? Megvehetjük? – kérdései jutottak az eszembe.

Gyönyörű hangorgánuma volt, s naiv, mindent és mindenkit szeretett. Aztán elkezdtem önmagam vádolni: ha nem hurcolom magammal a városon keresztül puszta féltésből, hanem beíratom a házunk mellett lévő iskolába… Ha nem akarom azt, hogy várjon meg a drámaóráim után, s ezért inkább ő is odajárt… Igaz, prózai tárgyakból és a kreatív drámagyakorlatokból a legtehetségesebb volt. Ha nem engedem dráma tagozatos gimnáziumba… Ha… Ha… Ha… Ha nem vagyok partner abban, hogy zongorázzon, s énektanárokhoz járjon. Mert ez kellett a felvételihez. És miután Zsófi ezt szerette volna, akkor teljesüljön szíve álma.

  7. nap

 

„És tekinték minden dolgaimra, melyeket cselekedtek vala az én kezeim, és az én munkámra, mit fáradsággal végeztem vala; és ímé, az mind hiábavalóság és a léleknek gyötrelme, és nincsen annak semmi haszna a nap alatt!” (Préd. 2:12)

 Miután az én Drága Gyermekem már a Mennyekben élt, földi valójától el kellett búcsúznunk. Fel nem tudtam fogni, hogy történhetett meg ez éppen velünk, s mivégre vagyok én árva, s nem Ő. A vejem nem is engedett a búcsúztatásának közelébe, s a húgomék sem. Teljesen magamra maradtam gyászomban, s abban is, hogy én csak két végtisztességet tudtam elképzelni: vagy a teljes lemosást vagy a gyülekezetünknek éppen akkor készült el a templom kertjében és az altemplomában is az urnasírkertje, s azt, hogy hazahozzam Öt. Debrecen mellett szólt az is, hogy Zsófi édesapja, s édesanyám kivételével a nagyszülei is mindnyájan Debrecenben alusszák örök álmukat. Édesanyám ellenben Budapesten, a Tamás úti temetőben nyugszik. Így a vejem, s a húgom és családja természetesnek gondolta, hogy Zsófi is imádott nagymamája mellett legyen. Én azonban, nem. Isten kezét hittem abban, hogy éppen akkor lett készen az urnatemető, s, hogy éppen a mi gyülekezetünk templomának lett egy ilyen kegyhelye. Nagy nehezen a családom is meggyőztem arról, hogy ez a legjobb megoldás. A vejem ugyan azt szerette volna még mindig, hogy ne hamvasztják el a feleségét, de hajthatatlan maradtam. Tudtam, hogy fiatal még ahhoz, hogy egyedül élje le az életét, s fontosnak tartom a halottainkkal és Istennel történő magánbeszélgetést egy sír előtt, s, ha újra megtalálja a szerelmet, akkor úgysem fog kijárni a sírhoz, miképpen a munkájukkal nagyon elfoglalt húgomék sem, így nem kisajátítottam a Gyermekem, hanem a józanész és az imádságok erejével kértem Istent, lágyítsa meg a szívüket. És Isten elvégezte ezt a munkát bennük is. Persze, a hit nem jelenti azt, hogy ne zokogtam volna egyfolytában, ne jutottak volna eszembe újabb és újabb dolgok, amiért hibáztattam magam, s igen messze voltam még attól, hogy meg tudjak bocsátani a vejemnek is. Annak idején én beszéltem rá Zsófit, hogy írja a Magyar Képzőművészeti Egyetemet is a felvételi listára, hiszen Ő nem tartotta magát olyan jónak, hogy oda bekerülhessen. Innen aztán egyenesen Kanadáig vezetett az út. A Lányomtól még életében, ahányszor csak búcsúzni kellett, mindig zokogásban törtem ki. És úgy öleltem magamhoz állandóan, hogy majdnem összetörtem törékeny alakját. Nagyon-nagyon szeretem ma is. Hiszek az újra találkozásban, s várom azt.

  8. nap

 

„Miért csüggedsz el lelkem, és miért nyughatatlankodol bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én néki, az én szabadítómnak és Istenemnek.” ( Zsolt. 42:12)

Senkinek sem kívánom, hogy saját Gyermeke temetését megszervezze. Honnan adott Isten ennyi erőt és hitet, nem tudom, Nem szerettem volna, ha temetésen szertartással veszünk búcsút Zsófitól, ezért kezembe vettem a dolgokat. Megírtam a lelkészünk beszédét, emailen elküldtem neki, majd a Kodály Kórust kértem fel, hogy a megadott forgatókönyv szerint énekeljék el a 422. és a 479. zsoltárokat, a Csokonai Színház színészeinek pontos instrukciókat adtam arról, hogy mikor hangozzanak el Mándy Stefánia: Csak csillag ő, csak látomás

(„..Csak csillag õ, csak látomás csak fény a tengeren,

sugárarcát nem látja más, de fellobog nekem.

És minden este rám ragyog, kék jácint mosolya.

Egyetlen tükre én vagyok, nagy ég, milyen csoda…”) és Juhász Gyula: Strófák című költeményei. Két operaénekes is énekelt. Református templomban az Ave Mariát, s Verdi: A végzet hatalma című operájából egy részletet nem igazán hallott még senki sem. Az orgonánál a domonkos rendi Piusz atya Istennek, s embernek tetsző dallamokat szólaltatott meg. Eljöttek azok közül is, akik Spanyolországban imádkoztak Zsófi felgyógyulásáért, a barátai, s azok, akiknek díszleteket tervezett, így tömérdek, számomra ismeretlen arc is felbukkant a kollégáim mellett. A templomban Zsófiról volt egy nagy fotó is, s rengeteg gyertya. Ez egyáltalán nem volt szokványos, miképpen az sem, hogy, amikor beléptem a szent helyre szétnyíltak az emberek, s egyenként kívántak nekem erőt és vigasztalódást. Nagyon felemelő érzés volt, hogy ennyi ember szerette a Lányom, noha sem az újságokban, sem a lakóhelyünkön nem volt gyászjelentés, mert nem szerettem volna, ha bámészkodók és pletykálkodók hada vesz körül életem legfájdalmasabb napján.

A vejem egyfolytában sírt és csak sírt, mert önmagát okolta azért, mert a felesége egy nappal korábban nem jutott orvosi ellátáshoz, s, amiért így kell látnia egy urnában, amit ő választott. És olyan volt, mint Zsófia: hófehér, s a lehető legegyszerűbb. Szerettem volna, ha klarinétszóló kíséretében megyünk ki a templomból, de ezt már nem sikerült megvalósítani. A sírnál Wass Albert Búcsú című költeményéből hangzott el még egy részlet kifejezetten a férjének szánva, mert én tudtam, hogy Zsófi nem halt meg, csak most éppen a Mennyből néz bennünket, így Isten segítségével ott tudtam egyedül hagyni az egyes számú sírhelyen.

 

  9. nap

 „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Ján.3:16)

 A lét és nem-lét ködös titkairól gyászban gondolkodik az ember. És egyáltalán nem biztos, hogy a nap nap után feltett „Miért?” kérdésre még a hitben járó ember is megtalálja a választ vagy válaszokat. Egyetlen Gyermekem elmenetele után olyan három hónapon keresztül sírva fakadtam, ha gyermeket láttam. Teljesen mindegy volt hány évest, csak patakzottak a könnyeim. Kezdetben a húgomék még el-eljöttek Pestről, kétszer itt is aludtak, de sem az unokaöcsém, sem az unokahúgom nem láttam több mint öt esztendeje. A temetésen voltak itt utoljára. Én megfogadtam, hogy soha többé nem megyek Budapestre, ahol Zsófi már nincsen. És ez így is lett. Sokat gondolkodtam ekkor Istenről, mert az emberek nagyon furcsán viselkedtek, ha megláttak. Volt egy baráti házaspár, akik eredetileg Zsófi keresztszülei szerettek volna lenni. Már minden készen állt: a keresztelő napja, a lelkész, a keresztelőruha, mikor tragikus hirtelenséggel elment a férjem. Ők pedig visszavonták a keresztszülőséget, mert attól féltek, ha én is meghalok, valóban nekik kell felnevelniük a Gyermekem. Véletlenül találkoztam velük egy szupermarketben, mert ennem kellett, így vásárolnom is. Mindketten az arcuk elé tették a kezüket, s integettek, hogy menjek onnan másfelé. Egy másik barátnőm, aki a buddhizmus tanait tette magáévá azt mondta:

-          Az előző életben biztosan nagyon sok bűnt követtél el, változtasd meg a karmád, mert mindenki meghal körülötted!

Már –már ott tartottam, hogy az volt a furcsa, ha valaki egyáltalán köszönt vagy megkérdezte, hogy vagyok. Nem nagyon találkoztam emberekkel. Nyár volt. Június 23-án szólította Zsófit magához a Teremtőnk – Akkor azonban már hét esztendeje nem élt Debrecenben, a húgomék szerint kilenc. -, s érthetetlen volt számomra mindenki viselkedése. Mintha csak skarlátbetűt varrtak volna rám. Pedig nem követtem el semmi rosszat azon kívül, hogy erőmön is felül mindent megtettem a Lányomért. Szinte állandóan tanítottam, hogy meg tudjuk teremteni a pesti, majd a kanadai tanulmányaihoz szükséges lakhatást, eszközöket, sőt a repülőjegyeket is, mert csak rám számíthatott. A férje keresete a napi megélhetéshez sem volt elegendő. És itthonról fedeztük az öltözködésüket, a karácsonyi ajándékozásokat, mert a szülő dolga, hogy boldognak lássa csemetéjét, akárhány éves is. Nem is értettem, miért éppen az én „szívemre fújt az Isten”.

 10. nap

 

„Bizony, bizony mondom néktek, hogy eljő az idő, és az most vagyon, mikor a halottak hallják az Isten Fiának szavát, és a kik hallják, élnek.” (Ján. 5:25)

 Zsófi búcsúztatása után napi rendszerességgel kimentem a sírhoz, hogy beszélgessek vele, mert sok dolog maradt bennem, amit szerintem meg kellett oldanunk. Igaz, isteni közvetítéssel. Nem hittem abban, hogy a Lányom meg akart volna halni, hiszen tervei voltak, a karrierje éppen csak beindult, noha rengeteg cikk jelent meg az online és a nyomtatott felületeken, amelyektől egyszerűen eltört bennem a mécses. Néhány nappal később már Wikipédia szócikk lett, s csak ámultam azon, mennyit dolgozott. Az ilyen emberekre mondják, hogy két végén égetik a gyertyát. Annyit tett le a művészet asztalára, mint egy nyolcvan éves ember. Elmenetele előtt három hónappal költöztek Budáról Nagymarosra, mert a leendő gyermeküknek egy nyugodtabb, békésebb környezetet szerettek volna teremteni, s egy négyszobás kertes ház és a kertben pompázó orgonák segítették a választásukat. Mikor még volt földi családom, nálunk nemzedékről nemzedékre szállt az orgonák és a jácintok szeretete. Vidéki házunkban – Amit azóta eladtam, hiszen Zsófinak szántam egyedül. – is volt, s itt, ahol most élek is van egy hatalmassá növekedett, már-már fa, mert, mikor édesanyám meghalt, a húgom is, én is elhoztunk egy – egy vesszőt a kertből, s az enyém megfakadt. Sohasem jártam a nagymarosi házban, csak képeken láttam, mert Zsófi sohasem ért rá: vagy külföldön dolgozott vagy Budapesten, ahonnan a legutolsó, éjszakai vonattal járt haza. Mindig mondogattam neki a napi négy vagy több telefonbeszélgetésünk alkalmával, hogy nem lesz ennek jó vége, de én egy szívbelhártyagyulladásra gondoltam, hiszen volt szívzöreje. A férjének, Krisztiánnak is a lelkére kötöttem, hogy még hőemelkedés esetén is azonnal antibiotikumot kell szednie a feleségének. Így nem csoda, hogy sehogyan sem tudtam megbocsátani Krisztiánnak. Ő sem magának, hiszen nem is volt Nagymaroson akkor, mikor Zsófi rosszul lett, hanem jó fél nappal később ment haza csak. Dramaturg volt egy színházban, ellenben keveset dolgozott, a kenyérkereső Zsófi volt. Irtózatosan haragudtam rá. Nem csupán azért, mert Zsófi már csütörtökön telefonált, hogy:

-          Anya! Fáj egy kicsit a torkom. Ne aggódj, hamar túlleszek rajta! Most le kell tennem. Gödöllőn vagyok, traktorgumikat válogatok egy díszlethez.

Miért nem mentek orvoshoz? Miért? Hiába kértem Istent, nem jött a megbocsátás. Istennek még munkálkodnia kellett bennem.

M. Fehérvári Judit