Elsőéves egyetemistaként rengeteg problémám volt a fájós fogaimmal, sokat kínlódtam velük – mesélte egy K.J., egy diáklány – így hát gyakran kellett a fogorvosi rendelőben üldögélnem.
Feltűnt, hogy a váróban mindig ott találok egy idős, méltóságteljes urat.
Csak látásból ismertem, s úgy gondoltam, hogy akár már száz év felé is járhat.
Egyszer, amikor csak kettesben üldögéltünk a várószobában, szóba elegyedtem vele, és csak úgy mellékesen megemlítettem, hogy tudok ennél jóval kellemesebb helyeket is. Úgy éreztem, hogy valamivel ki kell töltenem ezt a fájdalmas csendet, kitölteni valamivel, legyenek azok bár jelentéktelen, együgyű szavak…
- Vannak jobb helyek is, mint egy fogorvosi váró, igaz?...
- Hát ami azt illeti, nekem már nincsenek fogaim – válaszolta az öregúr. Elmosolyodott.
Csodálkoztam, hogy miért van itt, ha nem kell fogorvoshoz járnia. Amennyire tudom, a műfogak nem fájnak.
- Tudja hölgyem, - mondta az öregúr – nekem már nincs mit csinálnom, a barátaim nem élnek, a gyerekeim messze laknak, és ahhoz, hogy olvassak vagy tévét nézzek, már gyenge a szemem. Így hát időnként, főleg kora reggel, amikor ön is jár a fogorvoshoz, én is beülök ide a rendelőbe… És örülök, hogy nem fájnak a fogaim. Tudja, amíg voltak, én is alaposan megkínlódtam velük, és most örülök, hogy már nincsenek ilyen fájdalmas gondjaim. Aztán, ahogy itt üldögélek, igyekszem minél több olyan dolgot keresni gondolatban, amelyek örömet okoznak nekem. Amelyekért hálás lehetek. Azt lehetne gondolni, hogy egy ilyen öregembernek, mint én, nincs túl sok oka, hogy vidám legyen és örüljön, de ez tévedés. El sem hinné, ha felsorolnám magának az összes dolgot, amiért hálás lehetek azért, hogy legalább ennyire megvagyok. Ez a pár perc a fogorvosnál egy meditációval ér fel számomra. Elgondolkodom azon, hogy miért vagyok hálás, és mi mindenem van, összehasonlítva más emberekkel, és máris jobban érzem magam. Próbálja csak egyszer összeszámolni, hogy mi mindene van, ami másnak nincs, amire mások csak vágynak, magának viszont megadatott… Azt hiszem, ha több ilyen ember lenne, akik ahelyett, hogy arra gondolnak, hogy mi mindenért lehetnek elkeseredettek, inkább arra gondolnának, mi mindenért lehetnének hálásak, ha az emberek több időt fordítanának egy ilyesfajta elmélkedésre, sokkal több boldog ember lenne a világon…
Azóta is sokszor eszembe jut ez az idős úr.
A fogaim már rendben vannak, és szerencsére jónéhány éve nem fájnak.
Azt nem tudom, hogy az idős úr vajon továbbra is eljár-e elmélkedni a fogorvoshoz.
De én elmélkedem. Nem járok rendelőbe, hiszen az egyetem mellett nem lenne erre időm, még akkor sem, ha kedvem lenne hozzá.
Ilyen perceket olyan helyeken is át lehet élni, amelyek nem kapcsolatosak mások fájdalmával.
Hiszen elmélkedni bárhol lehet.
Tudatosítani, hogy mennyi okunk van az örömre.
Mennyi okunk van a hálára.
Amikor az öregúrral való találkozásomra visszagondolok, ez az egész olyan komikusnak tűnik számomra.
De lehet, hogy a bölcsesség angyala küldte utamba.
A bölcs emberek gyakran bolondosnak tűnnek. ..
A bölcsesség gyakran tűnik bolondságnak…
Csakhogy ez még nem jelenti azt, hogy ettől kevésbé lenne bölcs.
Épp ellenkezőleg…
Miért ne próbálnánk meg így, fogorvosi váró nélkül, egy kicsit az öregúr szellemében elmélkedni?
Elmélkedni mindazokról a dolgokról, amelyekért a lélek, a különböző nehézségek ellenére is... hálás lehet.
Olyan nagyon hálás…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése