akkor is március hatodika volt
akkor is március hatodika volt
bőszen zuhogott az eső
hajlított ágakat arcunkba
zúzott borított ránk dőlt
és az újságot visszalapozva
tizenkét fokos napsütéses tavaszt
virágillat takarót jósló mézelőt
bolondosan pajzánul játszott az idő
s a felhőit nem mutató kék légből
zuhant alá a nem várt öröklét
húsz éve kísért már e keserűség
és elnézem az akkori sajtót
mit hablatyolt össze erődökről
libákról sertésekről rádióelnökről
és semmit az eszméletlen testről
mi ott maradt a lépcsőn hazaindulván
lelke más dimenziókban járt már
és mégis csodát vártam éltetőt
mit nem támogat a józan ész
de emberi ezért nem merész
csupán egy kiáltás kérés ima
matematikai relatív filozófia
valami valódi mint a forgó szemek
játéka mely hirtelen távolba mered
és egyetlen fénytelen pontban
gyűjti össze mindazt a teret
mi az életben szentséges
és fenséges lehet
ez ma sem megemészthető
hiába két évtizede már
ha március akkor sohasem várt
álmaim zubognak elő
és ennyi év után sem fedi szemfedő
tested és ma is félve ejtem ki
ó Uram adj békét nekem s neki is
ki csak elment és nem ért haza már
hiába hívta a kora nyár majd az ősz
szívkamráiban fél hétkor elakadt a levegő
alakja köré mese és mítosz nőtt
melyet márciusban újra élek évről évre
s ha már nem leszek e bolygón én sem
akkor lesz csak a történetnek vége
Sír az emlék
Néha felzokog ez a
reménytelenül keserű világ,
melyben ott ragyogsz valahol a
sárguló nap végetlenjében,
a holdsarlóban, a csillagok
kozmikus ölelkezésében,
a nyár végi kékben,
csüggesztetten ott tündökölsz
a vörösben botorkáló lenyugvóban,
a küllők alatti Hélioszban.
Fehér, harmadnapi Krisztus arcod
szelíden feszül a ridegen tátongó,
lélegző szeleknek bánatában,
neved egy sírkövön vacog
megkopott aranyában.
Mégis Tiéd az újjászülető mosolyba
szédülő langyos tavasz,
mi gyengéden dédelgetett álmainkból
új és friss rügyeket fakaszt,
s lágy szellőivel öleli át a fákat,
bokrokat és a házat,
mely nem ismeri még ezt a lázas,
karcos valóságot.
De Tiéd az ősz is, az elmúló
és hallgatag szőnyegavart termő,
a száraz karú, kopár- tüzesen
lüktető álombirodalom, mely,
mint tűnő pillanat, elvész,
elszakad, hiába kiáltanék,
Ne hagyd felednem a
Magaddal hozott szépet,
a bennem ma is élő ősi
igézet-rétet.
Lebegő emlékfoszlányaid
gyémánt koporsók,
csöndesen dúdolók,
és pergetik gyöngyeik
a négy szál gyertyán,
melyek befedezik
Lelked szarkofág délibábját
a régmúltnak azon a napján,
mikor a fehér szélén fekete táncolt,
kesztyűs kezek, nyúzott arcok
és megfáradt pillanatok
ledőlni készültek,
sírba bukni, ácsolni
és keringőzni, s ezt
a csonthús valóságot
mindörökre elfeledni.
Testem, akár a moly rágta ruha,
mára véges-szürkén csavargó
tükörbe ágyazott ezerarcú bánat:
magányos temetők és elnémult,
évmilliárdok vegetációja,
mégis elrejtem halálod,
féltem, óvom, mint egy félénk kisfiút,
csontpikkely szárnyaimmal burkolom.
És magammal vittelek
nagyon mélyre,
legbelülre a világtól
elrejtett sötétségbe,
hogy senki se lásson,
hogy senki se bántson.
Immár enyémek is
az örök temetők,
a szertefoszló, hideg
szemfedő rongyok,
a gyász szívét is elfedők,
az évek pergésével
részemmé lettek
a bennem is bomló
hallgatag testek.
És mára mindent szeretek,
ami lecsukott, és ami
már korhadó: a leszögeltet,
a láthatatlan láthatót,
a sírok zugában megbúvó
sorvadást és életet,
a begubózott bábokat,
a születő lepkéket
nevelte bábarcokat,
és újratanulom Neved,
mert különben már csak
az én részem maradsz,
mit nem osztottam meg soha,
annyira enyém voltál…
Hallod?
Sír az emlék.
S Te tudod egyedül,
ma is milyen zokogva fáj.
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2011. június 5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése