1.
Az Édesanya
1962-őt írt a
Kalendárium. Egy nő ült üveges, fáradt szemekkel a konyhaasztalnál, s előtte
szanaszéjjel dobálva, ziláltan meredt a semmibe a rengeteg családi kép.
Némelyiken ő volt karcsún és fiatalon, ahogyan egy Glóbusszerű valamin üldögélt
vagy egy másik pózban, abban, amikor még éppen nem hangzik el a Start! -, de a
rajtvonalnál már pattanásig feszülnek az izmok és idegek. A konyhaszekrényből
kést vett elő, s lázasan hegyezett.
- Sok ceruzára lesz
szükségem, hogy mindezt megértsem - lüktetett az agya. Valamikor a Dóczyba
járt, ahol fegyelemre szoktatták, így megpróbált lecsillapodni. Még azt sem
nagyon vette észre, hogy fel kellene kapcsolni a világítást, mert egyre csak
írt:
- Ez ki?
- És ez?
- Szürkület.
- Lopják a vizet.
- Temetők, sírok.
- Mama.
- Kisfiam.
Gyorsan gyarapodtak a
kérdések és a képek hátulján a feliratok. Néha felzokogott. Csak így,
egyszerűen, nem törődve azzal, meghallja-e valaki. Szülei ugyanabban az
udvarban laktak, de különbejáratú házrészekben. Valaha nagybirtokosok voltak.
Most itt éltek egy belvárosi utcában egymás hátán. Erősen szürkült már.
- Miért? - kérdezte
magától a nő.
- Miért éppen azt a
házat?
Tankok vonultak el
lelki szemei előtt, s az az átkozott cső három napon át a ház lakóira
szegeződött. Persze, a férje most sem volt otthon. Hírekért szaladgált, hogy
aztán megírhassa, amit saját szemeivel tapasztalt meg. Ágnes pedig először csak
nem evett. Talán a tejjel lehetett baj. A sok izgalom miatt hiába rágta az
asszony aszott melleit, nem sok tápláló folyadékot tudott magához venni. Majd
csak hevesen sírt, rángatózott, lázgörcsei voltak. A fiú is csak halkan nézte a
szenvedést, s néha kérdezte meg csak a mamát, hogy ők mikor esznek már. Már
liszt sem volt otthon. A krumpli is elfogyott. A gangon néma csönd honolt, a
szomszédok is mind besötétítették lakásaikat, s csak végső szükségükben
szaladtak ki a folyosóvégi mellékhelyiségbe. Hasítani lehetett a csöndességet
és a némaságot. A földön az emberek hamuszínű arccal várakoztak, míg az égben
az Angyalok megrendülten fújták fuvolájukat. A harmadik nap reggelére a víz is
elfogyott. A tank még mindig a ház előtt állt és egyik pillanatról a másikra,
mint ahogyan a nyári égen is váratlanul cikáznak át a viharfelhők, harsány
lövések toporzékoltak a falakon pattogva és kérhetetlenül.
Az őszi szél 1956.
november elejének faleveleit pergette, s színváltozásukkal együtt a naptár
napjait is kérhetetlenül a fagyos leheletű tél felé. Néha nyikorogva zokogott
fel egy-egy ajtó, vagy csikorgott fájdalmától egy elgyötört arcú kilincs.
A harmadik nap éjjele
előtt már nem mozdult semmi és senki sem. Ágnes apró ujjacskái oly szorosan
fonódtak a mama kézfejére, hogy az asszony önkéntelenül is elcsodálkozott az
erő láttán. Még azt sem vette észre, hogy egyre szederjesebbek és hidegebbek
azok az áldott, picike csodák...
A férfi hajnalban
érkezett meg. Lódenkabátja megszaggatva, borostás volt és áporodott szagú.
Először a fiú szipogására figyelt csak fel. Majd hosszasan nézte feleségét, aki
egy halott csecsemőt dajkált, s a világ legszebb hangján énekelt neki egy régi
dalt. A kenyér úgy zuhant ki kabátja belsejéből, mint a jegyzetei, bicskája és
kopottas, életlen ceruzája.
***
Hat esztendővel később
egy férfi lépett egy másik konyhába. Szerkesztői megbeszélésről érkezett,
fontos értekezleten volt túl. Élete egyik legjelentősebb eseményének
előszobájából sietett haza, mert főszerkesztővé nevezték ki.
Kilencéves fia az
udvaron játszott. Az Édesapa megsimogatta az élénk tekintetű gyermek fejét, s
megkérdezte tőle, hogy miért nem vette fel a kabátját. Hűvös, őszi este volt.
Éppen szürkült már.
- Apa! A mami megint
olyan... Tudod, mint akkor... Pesten. Én nem lopom a vizet, és a fia vagyok,
ugye?!
- Persze, drágaságom!
- Akkor jó! Nem mertem
szólni a nagyiéknak. Megint sírnának, s el akarnák vitetni tőlünk. De mi ugye,
soha nem engedjük meg ezt?
- Nem, kisfiam!
Sohasem.
***
Az asszony 28 éven át
feküdt a pszichiátrián. Soha senkivel nem beszélt többet. Néha megetette az
ablakpárkányra szálló galambokat. Nem fogta fel férje halálát két esztendővel a
sajátja előtt, s azt sem tudhatta meg, hogy a kisfia mindössze két évvel éli
csak túl őt. Mind a hárman egy sírban nyugszanak, csak Ágnes van ma is nagyon
messze… De néha a föld alatt is érzik apró öleléseit, a Mennyek Országában
pedig immáron végérvényesen egy családot alkotnak.
2. Az
Édesapa (Mi lett volna, ha élne még…)
Az óra átállítással
kezdődött. Fásultan vette tudomásul, hogy immáron négykor sötétedik, lassan
kihal minden, s valahogyan a karácsonyi reménysugár sem akart beragyogni az
otthonába. Nem csupán a betlehemi csillag, de a három királyok is nagyon messze
jártak.
Nem is foglalkozott az
idővel, így ott hagyta a falon az órát a nyári időszámítással együtt, s egy idő
után teljességgel lényegtelenné vált az is, mikor üt a feles ütő, noha még
néhány héttel ezelőtt is imádta érces muzsikáját.
Betegségekből ki és
beléjük vánszorgott, vagy csak menekült. Már kimozdulni sem volt kedve. Aztán
egy napon úgy határozott, felmond a munkahelyén. Elég volt. Nem értették.
Megbízható, pontos munkaerő volt, de ő tudta, hogy nem akarja azt a monoton,
megsemmisítő napirendet élni, mint eddig. Sőt! Már semmi terve sem volt. A jövő
nem számított, ahogyan a pénz sem. Ismerősei és családtagjai közül sokan
megdöbbentek, de egyetlen ember sem akadt, aki az okokat kutatta volna. Miből
fog megélni és felelőtlen... Ez volt a legtöbb, amit embertársaitól kapott.
Amikor rokkantsági nyugdíjas lett, akkor bezzeg csalással vádolták, mert még
csak a negyvenes éveit taposta. Azt, hogy valami fáj esetleg és az, hogy a CT-
berendezéseket jobban ismeri már, mint a városka utcáit, ahol él, mindenkit
hidegen hagyott.
A tejfehér köd és az
utcai közvilágítás teljes hiánya döbbentette rá, hogy már aludni sem tud.
Éjjelente kitartóan
addig nézte a semmit, amíg ki nem rajzolódott valamelyik bútordarab elmosódott
képe. Reggel úgy ébredt, hogy pontosan emlékezett gyermekkorára és mindarra,
ami valaha szép volt. Ez adott erőt ahhoz, hogy felkeljen.
Nem szerette a csöndet.
Kaotikusan, de mégis rendezetten állt össze én-je, ahogyan az otthonában minden
egyes helyiségben szólt valamilyen hang: a TV, a rádió, egy CD-lejátszó...
Soha nem ült le az
internet elé, noha unokái miatt bevezette a kábeleket. Éles logikával
kiszámolta, hogy sokkal olcsóbban kijön így a telefon és a televízió is, ha két
év hűségnyilatkozatot aláír. Számlái rendezettek voltak és otthona is. A
rendetlenségre megrögzötten allergiás volt, mert állandóan a végső pillanatot
várta, amelyben a Nagy Kaszás mellett más is ítéletet mond majd. A Szentírást
megfelelő passzusait is naponta olvasgatta. Mert egyszer fel kell ébrednie
ebből a kábulatból... Végül mindegy, hogy hol, alul vagy felül, de a földön már
sohasem...
Egyszer-kétszer túl sok
gyógyszert vett be. Puszta szórakozottságból. Ilyenkor különösen izgatottá
vált. Kért és nem adatott meg...
---
- Nem értem a bátyám! - mondta egy női hang a
férjének. Mindene megvan, s mégis állandóan siránkozik, noha azt tehetne, amit
akar. A világ legszabadabb embere. Utazhatna, de nem. Körberajongják a nők, de
ő csak ahhoz az egyhez hűséges még mindig, aki becsapta, szétdúlta az életét,
egzisztenciáját, aki megháborodott, aki soha többé nem vett róla tudomást,
akinek asszonytartást fizetett, és aki még a föld alól is irányítja!
- Hagyd! Súlyos depressziós, hidd el! Ha jobb
idő lesz, lemegyünk hozzá, s rábeszéljük, hogy jöjjön el hozzánk néhány hétre!
---
Karácsonyra az egész
család beállított. Hívatlanul és váratlanul. Miután a férfi egy
szomszédasszonnyal járt vásárolni, aki az a tipikus bespájzolós és akciófigyelő
volt, nem hozta zavarba a vendégsereg, sőt még a gyönyörű töves ezüstfenyő is
különös fényben ragyogott. Glóriája volt! Az eddigi szomorúság valami
hihetetlen kozmikus erőt kölcsönzött a növénynek, s a csillagok porából és a
ködből font kupolát a feje fölé…
---
Valamiért az adventi
koszorút meghagyta. Még márciusban is meg-meggyújtotta rajta a gyertyákat, s
egy régi évet idézett fel, amikor asszonyát temette. Tizennyolcadika volt és a
viharos szél fákat csavart ki, s valahova egy másik sírra fújta a koszorút is,
amelyen egyetlen mondat állt: „Örök szeretettel és soha el nem múló
fájdalommal"... A feketébe öltözött, délceg férfi mindenkinek szemet
szúrt. Egy idő múlva már köszöntek is neki, de ő csak biccentett egyet, a
sírhoz sietett, majd a kúthoz, hogy friss vízbe tegye a tűzvörös rózsákat, azt
az egyetlen szálat...
---
Az élete olyannyira
eltávolodott tőle, hogy néha azt érezte, ez az egész csupán egy álom, amiből
fel kellene ébrednie, mert ösztönei azt súgták neki, talán kitavaszodik
egyszer. Ismét március volt. Tizenkilencedikére szólt az újabb CT-előjegyzése.
Mindent utasítás szerint csinált, s türelmetlenül várta a vénás
kontrasztanyagot.
- Uram! Ébredjen! - távolról hallotta,
ahogyan próbálták feléleszteni.
- Gyere gyorsan! Leállt a keringése!
-ordította egyik asszisztens a másiknak.
Ekkor találták meg nála
az a szedett gyógyszerek jegyzékét, s közöttük azét is, amelyik végzett vele...
- Istenem... Direkt tette! Tudta! Már messze
jár...
Valahol a távoli
éterben pedig újra megszületett egy mondat: „Kérjetek és megadatik."
---
Egy konyhai falióra
elütötte a tizennégy órát, majd hatalmas puffanással zuhant le az angyalokkal
díszített boltív alól, egyenesen a járólapok közé... Két hatalmas repedés
maradt az inga helyén, s a folyosó két végére két sas gurult el... Immáron
végérvényesen széthasadt az idő.
3.
Az Édesapa (A jelen múlt időben)
Anyósa és apósa előtt
nem lehetett sokáig titkolni felesége állapotát. A nő egy szép napon egy kriszk-
krakszokkal telerajzolt levelet hagyott, hogy azonnal vigyenek neki egy plédet,
mert ő bizony a város legnagyobb temploma elé ül majd, és tudja ugyan, hogy
fázni fog, de az emberek körülötte álarcokat viselnek… Bemennek egy házba, majd
kijönnek onnan, de egészen más gúnyában, s egyfolytában azt a pillanatot
várják, amelyben árthatnak neki.
A férfi olyan gyorsan
futott a belváros szívébe, hogy egy maratoni futó is megirigyelhette volna, s
bekövetkezett a legrosszabb, amitől tartott. Felesége valóban kővé váltan
olvadt környezetébe, s akárhogyan is próbálta bármiféle kommunikációra is
bírni, nem jelzett sehogyan sem, a teljes apátiába süllyedve még azt sem
észlelte, amikor a pszichiátriára szállították.
A válás nem ment
azonnal és simán. Asszonytartás, gyermek elhelyezési per, mert a nő szülei is
szerették volna felnevelni az élénk tekintetű fiúcskát, hiszen az ő vérük folyt
benne, s végtelenül, már-már kísértetiesen értelmes volt.
Mikor a második felesége
azt állította a férfiról, hogy kém – Ő maga a megismerkedésük pillanatában egy
katonatiszt özvegye volt, s meggyőződéses kommunista. -, egyetlen pillanatig
sem habozott, azonnal beadta a válókeresetet és 220 kilométerrel arrébb
költöztek.
A harmadik asszony sem
váltotta be a hozzá fűzött reményeket, többet veszekedtek, mint, amennyi perce
van egyetlen napnak, de mégis kitartott mellette a huszonöt esztendővel később
bekövetkezendő haláláig. Közben ugyan
alkoholistává lett és Magyarországon ő volt az első, akin életmentő műtétet úgy
hajtottak végre, hogy művénákat építettek a testébe, de már ez sem érdekelte. A
megváltást a fiától várta, de nem érhette meg, hogy az imádott gyermek beváltsa
a hozzá fűzött reményeit. Egy hirtelen agyérgörcs után kórházba került, ahonnan
nyolc hónappal később egyenesen egy sírba vitték a testét. Noha a bakacsinszínt
oly annyira nem tudta elviselni, hogy néha neki is paranoiája támadt tőle, mert
ha sírhantokat és gyászmeneteteket látott, Ágnes jutott csak az eszébe, s az
sohasem, hogy mekkora tettet hajtott végre 1986-ban, mikor egy akkor ismeretlen
költő versének leközlésére engedélyt adott egy bizonyos folyóiratban, s
következésképpen az egész szerkesztőséget menesztették. Néha, gyönge
pillanataiban Csokonai sorsán merengett: a kiűzetésen és a halálon, meg egy
városon, amely nem fogadta be és pereken, meg Isten felszentelt embereinek
természetén és a délibábokon… Ilyenkor a Főnix madár legendája adott neki csak
erőt ahhoz, hogy éljen, hogy túléljen…
4.
A Fiú
A sír mellett álltam
éppen, s a családom sorsán tűnődtem, mikor egy nénike mellém bicegett.
-
Aranyoskám! Csak nem a férje volt? Élt
39 évet? Mi történt? – kérdezte.
-
Hirtelen halál. Tetszik tudni, olyan,
amit a Sors kiszab, ha valaki gyermekkorától két végén égeti élte gyertyáját,
noha nem is tehet róla.
-
Hátsó fali szívinfarktus. – tettem még
hozzá, s azonnal láttam, hogy nem néz már olyannyira buggyantnak, mint az
előbb.
A férjem volt. Nem
sokat tudok róla mondani ma sem. Mindhárom asszonyhoz ragaszkodott, aki valaha
is nevelte. Még az áruló, besúgóhoz is. Gyermekként nagyon eleven volt, s nem
is változtatott ezen a szokásán a későbbiekben sem. A gimnáziumból fegyelmi
vétség miatt rúgták ki, mégis leérettségizett, csak sok száz kilométerrel
arrébb. Az főiskolát éppen háromszor annyi idő alatt végezte el, mint mások. Mindenütt
eltanácsolások kísérték az útját és tiltások. Szobrásznak készült, de az író
édesapja nem engedte, hogy művésszé legyen, noha a művészet valójában egy
életforma, s nem más. Nem voltak barátai. Gyanakodva nézte az embereket,
miközben mindegyiket aprólékosan elemezte, akár egy pszichiáter. Egész életében
csak óvta a szeretteit, s mindenkitől félt. Alig dolgozott valamennyit, mert egy
másik főiskolán is diplomát szerzett. Szenvedélyesen szerette volna megismerni
a világot! Imádta a természetet, a horgászatot, a nagy halakat, a tereket, a
tiltott dolgokat, a gyermekét és soha nem feledte egyetlen testvérét, Ágnest,
akinek sírját évente fotózta, s elképzelte – történetekkel és karakterekkel
népesítve be környezetét -, milyen is lenne, ha élne, ha testvére volna, mert
nélküle és hiányától csak egy magányos farkas maradt, amíg csak élt.
M. Fehérvári Judit
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése