Valaha kórházi önkéntes voltam, s abban az időben keletkezett ez a levél

Ebben az esztendőben is hívtak, de már nem mentem. Nem vállaltam azt a kockázatot, hogy ismét elkapjak valamit, s én is kórházba kerüljek, mint 2010 decemberében, amikor is ismertem a jelet, hogy milyen betegségek veszélyesek rám nézve, mégis oda mentem, ahova senki sem járt szívesen...
Sokat jártam a tüdőosztályon: láttam az embereket, ahogyan az egyik nap még vidámak és frissek, a következőn nehezebben kapják a levegőt, majd jártányi erejük sem lesz és csak néznek rám, hogy miért...
A nővérek és orvosok örültek nekem. Én voltam a válasz vagy néha csak az ágy-vagy vesetáltartó.
És örökre velem maradtak a tekintetek, a rémült csodák, a megszeppent lelkek, de mégis az Élet fenségessége járta át a lelkem, ha kijöttem egy-egy kórteremből, mert beszélni kell, hiszen a szavak gyógyítanak, s nem a földi kincsek, nem a pénz az, ami megkoronázza és igazolja létünk, hanem mindaz, ami az ajkainkon át szeretne távozni, azaz annak igazolása, hogy értelme van, volt létünknek.
A következő szöveg az enyém. Nem adnám közre soha, ha nem kérte volna tőlem Saci, aki megérdemli, hogy megoszthassa azokkal, akiknek szüksége van az efféle lelki táplálékra...
Egy Hölgyhöz íródott, aki nem tudott megbékélni betegségével, s oly annyira kapaszkodott ebbe a világba, hogy csak a szenvedés fedezte be másodperceit is.
Lehet, sokan meglepődnek ezen a levélen, de ez is én vagyok vagy ez vagyok én...




Betegágyadnál Neked!


A folyóparton ülök. Előttem szél fodrozza lágy vízzé a nagy hullámokat, s ameddig fel tudom fogni a horizontot, burjánzó nádasok és nagylombú fák takarják az emberi civilizációt.

Békalencse. Ficánkoló halak. Megnyugszik a lélek. Ez itt Isten Teremtett Világa. Maga a szépség, fenség és csoda. Előttem ötven, száz, százötven évvel ezelőtt, s attól régebben is ezt látta itt az egek madara, a föld embere. Így simította örök renddé a természetet a Teremtő Isten. Láthattam ezt a megfoghatatlan nyugalmat, érezhettem beszédes csöndjét.

S most körülölel, s békét ad szívemnek a szellő. Vagy talán mégsem ennyiről van szó?! Miért hisszük azt, hogy halálunkkal mindezt elveszítjük? Ha kérőn, könyörgőn ajkunkra tudjuk venni Jézus Krisztus nevét legnagyobb kétségbeeséseinkben, miért vagyunk arról szilárdan meggyőződve, hogy el kell hagynunk, hogy magunk mögött kell felejtenünk a természetet, az embereket, a szeretetet, a jóságot, egy szóval a létnek azt a piciny szigetét, ami körülölel bennünket?!

Honnan tudhatnánk, hogy Isten Országában – melyet elsősorban azért teremtett, hogy Atyaként gyönyörködhessen Gyermekeiben – milyen káprázatos tájak, érzések várnak ránk?!

Ugye, most csak fájdalom árasztja el a Lelked? Ugye, szorít, zakatol, tombol Benned a kétségbeesés és a szomorúság?
Talán elképzelted már temetésed, tudod, hol lesz a sírhelyed, s örökségül meghagytad Szeretteidnek, hogy emlékezzenek Rád a mindennapokban és az ünnepekben egyaránt.
Ugye, nem tudsz még elszakadni ettől a materiális világtól? Talán azt gondolod, foggal-körömmel ragaszkodnod kell mindenhez, ami Neked az életet, az Életed jelenti.

Kedves Testvérem! Engedd meg, hogy így szólítsalak, mert hiszen Te is Ember vagy, ugyanolyan érzésekkel, bűntudattal, fájdalommal, önváddal, keserűséggel Szívedben, mint én. Kérlek, gondolj most egy picit azokra a napokra, percekre, amelyek igazán szépek és meghittek voltak az Életedben! Gondolj Gyermeked, Gyermekeid születésére! Arra a pillanatra, amikor először vetted karjaidba! Nincs gyermeked? Nem firtatom az okát, hogy miért. Hidd el, ez nem tőlünk függ!

A van és a nincs és a lehetne állapotát én is számtalanszor megtapasztaltam. Sőt! őrlődtem benne, lélekben gyilkoltam magam, kétségbeesetten őrjöngtem, csak éppen Ahhoz nem fordultam, Aki végig ott volt és maradt mellettem: a mi Megváltó Krisztusunkhoz.

Tudom, hogy Te most elutasítasz.
„Süket duma!” – gondolod.
„Van nekem éppen elég bajom! Rettenetes fájdalmaim vannak, tudom, hogy nincs remény, de nem fogadom el, hogy itt az út vége, mert mivé lenne nélkülem a világ?”
Hallom, ahogyan közbevágsz:
„Ha van Isten, miért nem gyógyít meg, hogy ismét a régi legyek, hogy ott folytathassam, ahol abbahagytam?”

Tudod, pontosan azért, mert van. Mert más céljai, tervei vannak Életeddel! Mert meg akar ajándékozni az Örök Élet reménységével. A mostani állapotodnak az az egyetlen célja, hogy higgy! Ez a fájdalom nem Isten büntetése, ez csupán egy jel. Hinned kell abban, hogy betegségednek szabadító ereje van! Találkozni fogsz Ősapáiddal, Ősanyáiddal, a Kegyelemmel, mert Lélek és test Vagy. Ez a porhüvely, amelyben most élsz, a természetbe olvad, de akard, hogy a Lelked az Égbe szálljon! Akard és Kérd! Az Ima erejével, az elfogadás és a Hit által.

Nem vagyok pap vagy lelkész. Sokat köszönhetek Nekik, de tudod, soha nem fogadtam el egyetlen kijelentésüket sem anélkül, hogy meg ne kérdeztem volna magamtól, miért higgyem el, amit mondanak. Beszélni bármiről lehet, de én bizonyítékot akarok. Ha van Élő Isten, Őt akarom ide, magam mellé. Legyen itt, fogja a kezem, vezessen! Akkor majd hiszek Benne is, meg abban a Másik Országban is…

Aztán elkezdtem olvasni a Szentírást. Csak úgy. A magam feje után összevissza. Innen is egy picit, onnan is egy keveset. Tudod-e, mit jelent a déjà vu szó? Valami olyasmit, hogy egy dolgot, ami még soha nem történt meg Veled, valóságként élsz meg. S egyszerre rádöbbentem, hogy igen, ezt már éreztem, s itt él most is a lelkemben. Izzik. S másképpen kezdtem figyelni lelkiismeretemre, mert Isten élő hangjaként fogtam fel azt is. Az Ige valahogyan úgy fogalmaz, hogy ez az út, ezen járjatok, tőle jobbra és balra el ne hajoljatok. Hirtelen ráébredtem, mi az én feladatom saját életemben. S a napnál is világosabbá lett, hogy ez egyben felelősség is: elsősorban önmagamért, s Minden Egyes Emberért, így Érted is, ki most kínlódsz. Ne hidd, hogy ettől könnyebb lett az életem, de valamiképpen olyan párhuzamosakká lettek az addigi kusza vonalak, amelyek egyetlen egyenes felé haladnak immáron, s leegyszerűsödött bennem a világ. Nem volt többé titok és rejtély.

Imádkozni kezdtem. Naponta többször is, s folytonosan – hibáimban is – magamon éreztem Isten tekintetét. Védett és óvott. Elsősorban önmagamtól. Erre a tényre legtöbbször csak jóval később jöttem rá. S csak akkor nyugodtam meg, amikor bensőmben is égett az isteni Fény. Nem féltem többé. Semmitől. Mert tudom, tudtam, része vagyok a Tervének, Gondviselő Kegyelmének. S itt, ebben az állapotban segített nagyon sokat az a Lelkésznő, Akit Te is ismersz, s Mások is.

Mert bizony elhajoltam, s el-elhajlok ma is. De már nem őrjöngök. Bűnbocsánatot kérek imáimban, s békesség járja át a Lelkem Mindenütt és Mindenért. A legrosszabb híreket egyetlen mondatba zsúfolják az emberek: „Asszonyom, Ön gyógyíthatatlan beteg!” Vagy csak egyetlen szóba: „Elhunyt”. Tudod, mi nem szeretjük ezeket a szavakat! Eltávozott. Mennyivel szebb a tartalma! Ebből is tudhatjuk, hogy van tovább! És azt sem használjuk, hogy terhes, mert az áldott állapot is Istentől való.
Én is megjártam a betegség összes stációját, s felépültem, de már ez sem volt fontos. Addigra megértettem ugyanis azt, hogy a megőrzés a fontos, a Szív Emlékei, s a Másik Élet Kincsei. Ehhez azonban merni kell továbbnézni, s érezni kell azt a Másik dimenziót az Írás által, az Emberek révén a Te Lelked is kegyelmi állapotba kerülhet. Tudni fogod, hogy eljött, s akkor minden másként csapódik le majd Benned is.
Mert el lehet búcsúzni ettől a világtól vidáman, lebegőn, s úgy, mint, ahogyan Te is teszed, foggal-körömmel ragaszkodni hozzá csupán félelemből. Nem elengedni, mert ismerős, nem indulni, mert nem hiszed, hogy van tovább!

Még itt Vagy! Ne kérdezd többé, hogy miért? Küldetésed van! Valamiért Kiválasztott Vagy, valamiért Betegséged az Út ahhoz, hogy higgy! De ha most nem teszed meg ezt a Lépést, nem nyersz lelki nyugalomra abban a Másik Dimenzióban sem. Van még Időd gondolkodni, imádkozni, s ebben segítek Neked én is, ha kéred. Ha kell, hegyeket mozgatunk meg azért, hogy Békességed megtaláld!

Tudod, én is hibázok még így is, hogy hiszek. Talán ma is. Általában sokat. Néha nem tudok és nem is akarok érzéseimnek parancsolni. Néha kísértésekbe esek, vagy nem tudom magamnak azt mondani: „Állj!”. Ekkor is tudom, hogy Isten megbocsát, s ez az ígéret Áldássá nemesedik bennem.

Nehezen ülök autóba, noha nap nap után vezetek, de nem bírom a bezártságot még hívőként sem. A városban vígan csalingálok, de nem szeretek kilépni belőle... Most mégis itt ülök a folyóparton Gyermekemmel és a Mindenható Istennel.

Elutaztam. Tizenkét éve először célok és tervek nélkül, csak megérkezni vágytam valahova, ahol az utak elfogynak, mert nincs ennél szebb dolog az életben: csak lenni, létezni. Már tudom, hogy az üdvösségünk nem Emberektől függ: sem az a belső, sem az örök.

Most szállok csónakba. 23 éve először merek evezni, noha nagyon sokat és jól eveztem valaha.

Tudod, ez soha, de soha nem történhetett volna meg velem, ha Megváltó Krisztusunk nem végzi el bennem is munkáját.

Hidd el nekem, s csak azért hidd, mert végigjártam az Utad, csak akkor tudnak elrendeződni Benned is a dolgok, ha nem lesz a Megváltónál fontosabb Számodra, s ha Kezébe mered adni Életed! Isten tenyerén mindent más megélni, és ehhez nem észérvek kellenek, még a tisztesség és becsület is kevés, csak Akard! Mert ez az Út. Az Egyetlen.

Ismeretlenül is így kívánok Neked Áldást, Békességet, Örök Életet!

Hajdúszoboszlótól nem messze a Keleti- Főcsatorna lakatlan részén: 2005. június. 11-én


M. Fehérvári Judit