Kisgyerek kis gond, nagy gyerek...

Miután úgy egy pillanatot sem aludtam, itt az ideje annak, hogy mégis elgondolkozzam, s teszem ezt most egy közösségi oldalon hangosan, mert egy másikon úgyis ott a nyoma, ha nem is az én profilomon annak, mi is a problémám...
Valami miatt az én Gyermekem roppant szerencsés, hiszen bejutott egy olyan egyetemre, s ráadásul nem is fizetős szakra, amelyre nagyon kevesen. Persze a fekete leves már ezt megelőzően utolért, mármint engem, mert csakis művészeti egyetemeket jelölt be anno, amelyek Debrecenben köztudottan nincsenek... Így aztán első forduló, meg második, meg harmadik több helyen is... Illetve, a harmadik előtt gondolkodás, mert több helyre is behívták, s voltak olyan helyek, ahol egybeestek az időpontok. Utazás, szállás, felkészülés, aktmodellek utáni szaladgálás, majd rajztanár, alkotótábor, először kollégium, aztán albérlet... Csőtollkészlet, festékek, papírok, olyan körzők és vonalzók, amelyekről életemben nem hallottam, és profi fényképezőgép, laptop, majd kamera, újabb laptop... Egyik sem jó, mert két év alkalmazott látványtervező szak után (3+2-es képzés), szakváltás (intermédiaművész), s ismét másodév... Most már harmad. Igaz, előtte senki mást nem vettek még így át arra a kurzusra, de ez folyamatos öt esztendő, s nincs alapképzés... És most újabb vásárlások: régi Zenitek, Praktikák etc... És anyának elfogyott az összes megtakarított pénze, mert került mindez egy millión felül, apa meg meghalt, csak úgy egyik napról a másikra, mikor ez a gyerek egy éves volt... Hátsó fali szívinfarktus, mert vállalkozott, mert két mérnöki diplomával úgy hitte, menni fog neki. És nem ment. Közben anya is iskolába jár, de nem csupán tanítani, hanem egy újabb szakot elvégezni, szakvizsgázni saját pénzből etc. És aztán úgy dönt, hogy itt az ideje váltani, mert a tanári I12-es kategória is kevés ahhoz, hogy mindezt bírja, meg állandóan begyullad a tüdeje, itt az idő, más után nézni... Azóta a szeme gyullad folyamatosan, de ez már a kutyát sem érdekli, miként az sem, hogy magányos dolog, amit csinál, mikor pedagógiai szakmódszertani cikkeket írogat előre megadott témák alapján, s szinte csakis olyanokat, amelyekről ezelőtt halvány fogalma sem volt, mit is jelentenek... De belejön a minimodulokba és hasonlókba, még, ha néha ránézni sincs már kedve ezekre, mert bizony kell a pénz, ehhez meg dolgozni kell, ha tetszik, ha nem...
Közben a Gyerek nő, növekedik, szétszórttá és felelőtlenné válik, mindent elhagy, mindent elveszít... A legelső fényképezőgép, ami akkor 10 megapixelesként méregdrága volt, eltűnt valahol az élet szemétdombján, miként a legelső, csöppet sem olcsó laptop is, mobiltelefonból és feltöltő kártyákból talán a hetedik elveszítésénél tartunk, és újabb laptop, újabb mobil és anya már kiakad...
Persze, elég jól vette az akadályokat, mikor kiderült, hogy Gyermeke egy Tőle jó néhány esztendővel idősebb profi író élettársra tett szert, aki hol ír, hol nem, így hol keres, hol nem... Ellenben folyamatosan tájékoztatja a világot a dolgokról, s teszi ezt a Face-n, ahol anya is ott van, de valószínűleg már nem sokáig... Mellesleg anya nem is annyira az íróra van ki, hanem arra, hogy az mióta együtt él a Gyermekével, minden halmozottan tűnik el, s külvilági szócsővé válik a profi író oldala. És ez anyának nagyon nem tetszik, miképpen ezért meg le sem hunyta a szemét, mert éppen itt adta fel a vásárlást:

X.Y.
20 órája
Zsófi fotózott a Robi búcsúbuliján ma a Sirályban, biztos emlékeztek, csupa ismerős ismerőse, de ő most nem tud írni (ha látnád az arcát, visszaadnád, de nem láthatod, mert elvetted -n ezért írok én), és eltűnt a gépe. A részeg fiúk szerint biztos csak ott hagyta, de ő nem ivott (mert fotózott), és emlékszik, hogy berakta a lila táskájába a hátsó ficakban. Visszamentünk, nem találtuk. Szinte kínálta magát, fotózik, aztán hátraviszi, és visszajön nélküle, nem figyel oda, nem hiszi, hogy kéne, még nem készült föl a gonoszra, azt hitte, egymás közt vagyunk. Hogy nem történhet ilyen. (Én még ezt a szöveget is mentem. Ma már.) De ő 21 éves, és ez volt az egyetlen vagyona, az identitása pl. itt, fotózott, júniusban fizette ki az utolsó részletet. Az árvaellátásból egyébként, de ez már olyan, mint egy vicc, azt akarja, hogy ezt ne írjam le, mert túl személyes. Nem lesz új gépe se holnap, se holnapután, se karácsonyra, se jövőre. Kedves becsületes megtaláló, ahogy nevezni szoktak, hogy lehet csinálni ilyet? Felejtsd ott a Kisüzemben, Nikon D3100. Embernek lenni fontosabb.

És most mit tesz anya? Keres a Vaterán egy megfizethető gépet a karácsonyra kért projektor helyett, mert tanulni azért csak kell...
És eddig is probléma volt a karácsony, az ünnep, a meghittség szervezése, mert anya Párja nem igazán kedveli anya Gyermekének a Társát, aki amúgy is folyamatos három műszakban dolgozik, mint vegyész, s már 55. éves, tudja, mi az a kemény munka, s most éppen éjszakás, anya ezért tudja nyomni a billentyűket... És anya is tudja, hogy mi az megkeresni, keményen küzdeni valamiért, mert anya szülei anno azt mondták, hogy, ha nyaralni akar, akkor keresse meg rá a pénzt is, így bizony anya munkakönyve egy egyetemi nyár emlékére azzal kezdődik, hogy félautomata esztergagép kezelő és folytatódik azzal egy másik nyár emlékére, hogy sm,, ami segédmunkást jelent állandó éjszakai műszakban az akkori konzervgyárban, a hűtőüzemben... És még ma is brrr...
És anya legelső szakmája is vegyész, habár egyetlen napig sem művelte, így aztán szakmai gyakorlatok sora az akkori Biogálban, ma TEVA...
És anya az éjszaka értette meg a saját Húgát, aki bíró ugyan, de minden nyáron elküldi a Gyermekeit dolgozni, s a Sógorával együtt, aki magas beosztású vegyészmérnök, befizették a Lánygyermeküket a Corvinusra, de csak az első félévet... És anya születésnapján anya értetlenkedve nézett Rájuk, amikor azt mondták, hogy diákhitel, mert anya soha nem akarna ilyet, sem azt, hogy halálra dolgozza magát a Gyermeke, de anya ma reggelre mindent átgondolt, s megvilágosodott, miért is nevelték őt és testvérét a Szüleik úgy, ahogyan...