Mert valóban senki sem lehet próféta a saját hazájában...

Keserű, szomorú érzések vannak bennem, noha egyáltalán nem kellene ide telepedniük, de ezek mégis itt vannak kéretlenül is, pedig nem hívtam őket...
Itt kezdődött a neten, hogy aztán Mindenkinek más valósággá legyenek ezek a dolgok, s rendszerint azt tapasztalom, hogy az emberek hálátlanok, önzők, s igen kevés az a kivétel, amelyik mégis hinni enged - minden nehézség dacára is - az emberben...
Nem számoltam még össze soha, hány irodalmi vagy művészeti portál lehet az interneten, de úgy vélem, jóval több annál, mint, amennyi léte feltétlenül szükséges volna...
Valamikor 2010-ben én is belecsöppentem ebbe a világba, az egyik online folyóirat szerkesztőjeként. Akkor az egyik közösségi oldalról, ami még nem lehetett a Facebook, meghívtam néhány embert arra az ominózus portálra, hogy jöjjön és mondja el gondolatait, mert, amiket megtapasztalt, s, ahogyan ezt tudtunkra adja, az csodaszépséges! És javítgattam a helyesírásukat és tippeket adtam, néha átírtam részeket, konzultáltam az akkori szerkesztő társammal, néha vitatkoztunk is azon, meddig eredeti egy mű, mennyire szabad belenyúlnunk Mások munkájába, ezáltal az élményvilágába, érzéseibe... Akkor sokszor össze is vesztünk azzal, akivel pedig legjobban tiszteltük és szerettük egymást. S hogy mennyire? A kötelék ma is élő és szoros. Éppen ennyire!
Néhányan személyesen is meglátogattak, s csak mostanában döbbentem rá arra, mennyire nem önmagam, hanem a kapcsolataim, tudásom miatt, ami nem sokkal volt több ugyan az Övéknél, de szakmaiságában mégis megbízhatónak bizonyult, s ennyi éppen elégséges volt ahhoz, hogy meg akarjanak ismerkedni velem. Ha csak arra gondolok, hány vendéglátásról, hány tárlatlátogatásról, hány éjszakai beszélgetésről érzem ma azt, hogy álságos volt, bele is zsong a fejem. És, ha tovább megyek, s egy-egy kiadványban a neveket nézem, akkor szinte minden másodikról el tudom mondani, hogy találkoztunk, leveleztünk, hogy biztattam, bizalmamba avattam, hittem benne, mert én nem voltam és nem vagyok más ma sem, csak egy blogger.
És érdekes módon, engem soha senki nem hívott sehova sem írni, akit beavattam az általam ismert titkokba...
Igaz, ezt magamtól is bármikor megtehettem volna, de soha nem akartam, csak önmagam lenni, s nem nyomulni, nem hízelegni, és nem kívántam eladni sem magam...
Néhai apósom író volt, a vejem is író, s mindkettő Wikipédia szócikk, ami úgy vélem, akár önmagában is predesztinál arra, hogy az irodalom világához közelállónak érezzem magam. Jómagam a magyar-és művésztanári diplomáim mellett másfél esztendeje pedagógiai szakmódszertani újságíróként tevékenykedek, ami nagyon behatárolja az időm, s alapvetően azt is, hogy van-e még kedvem mindennapos teendőim mellett, valami máshoz, valami nemesebbhez nyúlni...
Körülbelül másfél esztendeje két Barátommal azonban mégis létrehoztunk egy portált, s éppen azoknak, akiket tartottunk annyira tisztességesnek, becsületesnek és tehetségesnek, hogy egymással egy helyen szerepeljenek, s a közös kritika által fejlődhessenek, mert a szépet, az emberségest, a mélységest ma is imádjuk, ha irodalomról, ha bármilyen más művészetről van is szó. Ezalatt az idő alatt közel háromezer alkotás került fel az oldalra, egyetlen, a blog témája miatt nem nevesített szerzőnk pici segítségemmel a mai magyar irodalom élvonalába került a nyomtatott sajtóban is, amelyet nagyon hálásan köszönt meg, s ma is hiszem, hogy európai szintű az, ahogyan ír, miként azt is, hogy boldogulni fog mindenképpen és minden időben...
És azt is, hogy Miatta már megérte, miként Azokért is, akik más témákban tehetségesek, s már profik, mert bizony ilyen is vo9lt, s nem is egy az Allegória nevű Irodalmi és Művészeti Portálon.
A természetes szelekció kiválasztotta és elkülönítette azokat, akik csak önös érdekeiket nézték, s valamiért egy szép napon vírusos lett az egész tárhelyünk...
Ma sem elérhető. És, milyenek az emberek? Van, aki átkozódik, van, aki kér, van, aki csak szeretné, ha ismét lenne ez az oldal.
És én egyszerűen nem tudom, miért és hogyan fertőződött meg, miként azt sem, megéri-e pénzt, energiát fektetni abba, ami egyszer már meghalt és eltemettük, hiszen a keserű íz azért itt dolgozik a szánkban és gyomorgörcsöket okoz még ma is.