Olvastam Zsanettnél, hogy Ő sem aludt az éjjel, csaknem ugyanígy jártam én is, azt leszámítva, hogy itthon már sem gyerek, sem kutya, sem macska...
Akár búsulhatnék is, hogy egyedül vagyok, mint a templom egere az üres éléskamra mellett, de ez nem így van...
Visszatérve Zsanetthez, a reggeli momentumok azonosak, s még a gondolatmenetünk is hihetetlen módon egyezik...
Valójában csak ez lepett meg, mert éppenséggel semmi kedvem ma blogot írni, mert tegnap sikeresen agyontakarítottam magam a tavasz ürügyén, s , hogy ez mennyire csalóka még, mi sem látszik jobban bizonyítani, hogy a függönymosások és ablaktisztítások, vasalások és súrolások után még aludni sem volt már kedvem... És azért az első fecske sincs még itt, de a hirtelen hózuhatag után jól esik a fény, csak éppen nagyon korai elkiabálni még...
Úgy második elemista koromban ilyen tájban már kardigánban jártunk és március idusán csak félcipőben és zokniban, miközben méhecskék módjára szívtuk magunkba a nárciszok nehéz zamatát...
Hatalmas távokat gyalogoltunk és nem gondolkodtunk elmúlásokban és csoszogásokban, de még abban sem, hogy egyszer csak lesz egy olyan pillanat, amikor többet kell a temetőkbe járni, ha látni szeretnénk szeretteinket, mint a családi asztalokhoz...
Egy ideje nem is járok temetőbe. Valamikor hetente ott voltam, aztán egy-két év után már csak havonta, még később csak a szokásos ünnepi alkalmakkor, mára meg, csak akkor, ha valaki ismét eltávozik...
Nem tudom, miért alakult ez így, de az biztos, hogy néhai férjem imádta a temetőkereteket, s nem volt olyan nap, hogy ne a holtak között sétáltunk volna a világ dolgairól beszélgetve...
Anyám soha nem látogatta meg nagyszüleim sírját, s valódi oka volt erre...
Kész csoda, hogy Apámhoz ki lehetett néha nap ráncigálni...
Mi minden nem a tavaszhoz való gondolat ötlik a fejembe...
Hogy ez normális-e, nem tudom.
Talán csak a belső csöndemre vágyom néha én is, de nagyon, s valamiért mégis úgy érzem, hogy nem csoszogok, de robogok az idővel, ami valamiért mindig előttem jár néhány lépéssel, s kiszámíthatatlan logikájával minden egyes napom felad valamilyen olyan leckét, amely máris rébusszá változik...
Mindenféle, amit a világból éppen akkor tapasztalok meg, amikor megszületik egy blog. Valahol így van ez rendjén...
Jön a tavasz, és már alig várom, hogy fakadjon a rügy, és langyos tavaszél simogasson, A fecskéket hiába várom, nálunk alig van. Néhány éve még tele volt a villanydrót ősszel, amikor gyülekeztek, de mára elfogytak. Nekem is neki kell állni a tavaszi nagytakarításnak, nem szeretem munka.
VálaszTörlésNagyon szeretek a temetőbe járni, főleg ha napfényes délelőtt van, szeretem a csendjét. Van aki nem szeret járni. Uram szerint, leszünk ott eleget majd. Igaz.
Ez a nap már csak ilyen...ma bennem is ott motoszkáltak éppen azok a gondolatok, hogy milyen régen voltam a temetőben..Amíg dolgoztam aktívan többször kiszaladtam, pedig néha a fáradtságtól majd összecsuklottam. Azt hittem, ha nem dolgozom, majd mennyi mindenre lesz időm, erőm..De most belátom, hogy ennek vége. Nem bírom "lábbal"..Gondolatban naponta Velük vagyok..és ahogy mondták annak idején, a szeretet nem a mindennapi sírcsokorban rejtezik..az már csak máz a külvilágnak.
VálaszTörlésJó éjt Dittám! Ma aludj Te is tovább!
Nagyon kedvesek vagytok, de sajnos, ma is rohanós napom volt... És habitus kérdése ez a temetőjárás is... Tudod Ibolya, volt 9 olyan évem, amikor csak fekete ruhában jártam... De én is várom a tavaszt!
VálaszTörlés