Tegnap rám telepedett a szomorúság...

és a csírái még ma is növekednek, akár a mamutkort megérő óriási fák lombjai, úgy áradnak széjjel... Bizonyos, hogy mély, nagyon mély oka lehet ennek, amit a családom tagjai nem értenek, s bevallom, én sem nagyon.... Csak elkapott egy érzés, amelyet nem tudok kiverni a fejemből, miközben ki sem tudunk jutni innen, ahol élünk, mert bizony hiába nagyváros, belepte az összes alsóbb rendű utat a a hó. Ez önmagában paradox helyzet, mert a 47-eshez olyan 100 méternyire élünk, csak beljebb.
Így aztán, ma ha tetszett nekem, ha nem, elvittek hógolyózni, mert egyébként télimádó vagyok és merész, azaz élvezem az olyan helyzeteket, amelyek másoknak extrémnek tűnnek...
De ma nem... Még ezt sem! Minden olyan idegennek tűnt, mert nem akar szűnni ez a belső bánat, amelynek okait én is kíváncsian fürkészem, hiszen az ember csakis azt a batyut cipeli magával, amit önként választ... Lehet, hogy most éppen ezt a furcsa tüzet kell élesztgetni, hogy másokat is jobban megértsek?! Nem tudom, de szörnyű dolog lehet vidámság nélkül élni! Már pedig az ember hamar felejti a kacajt, mosolyt és mindent, ha elkapja a szomorúság...