Ha elfáradunk

várjuk a nyugalmat, békességet, s igen elgondolkodunk annak az okán, hogy mi végre is hajtjuk magunkat állandóan...
Ha elfáradunk, néha találkozunk olyanokkal, akik fiatalabbak tőlünk, s nem tudják még, de máris többet égtek, mint mi valaha is...
Furcsa korban élünk. Ma találkoztam egy fiatal emberrel, akinek valaha az osztályfőnöke voltam. Utoljára egy színházi előadás premierjén futottunk össze. Akkor éppen presbiter volt, amin igen meglepődtem, de nem kutattam különösebben az okokat, hogy miért, s mit csinál még mellette, hogyan és kivel él, mert tele volt a lelke hittel, s boldognak tűnt, mint, aki megtalálta az életben azt az egyetlen kapaszkodót, amiért érdemes tovább lépni...
Ma a városi könyvtárban köszönt rám, s miután valamiféle számítógépes programok miatt ott igen nagy selejtezések vannak, s ingyen hazavihető klasszikusok és egyéb csodák, mindketten válogattunk, s döbbentünk meg azon, miket nem tartanak többé állományban.
És mesélt. Már harminc éves. Szingli és én voltam az egyetlen, aki meg merte kérdezni Tőle szexuális hovatartozását... A furcsa gesztusai miatt, de így volt. Igyekezett ezeket levetkezni -mondta. És végül, sokszínű a világ, belefér abba bizony minden, de az már egyáltalán nem tetszett, hogy muszáj kábítószereznie. Füves cigi. Borzasztó leheletet áraszt, de ez nem tűnik fel. És néha egy-három hét fővárosi lébecolás. Munka sehol, miképpen jövedelem sem... Hogy akkor mégis miből?
Ma nem voltam tapintatlan, hogy újabb nem szokásos kérdésekkel bombázzam... Csupán elgondolkodtam azon, hogy a nyugalma elúszott ott valahol a hittel és telnek az évek...
Miközben én -szerinte- egyre lazább vagyok, Ő egyre idősebb. Nincs többé értelme életkorokon töprengeni, de azt szívből remélem, hogy túlél engem, s megtanul egyszer akár ilyen lazán mint én, de élni!