Véletlenül azt találtam mondani, hogy: „Haza szeretnék menni!” Értetlenül néztél rám.
- Hova haza?- kérdezted.
- Haza szeretnék menni! – ismételtem.
- De hiszen itthon vagy! – felelted.
- Nem tudok itt lenni! – válaszoltam.
- Nem érzem a levegő illatát, a hajnalok hűsét, az ágy puhaságát, az ablakokról lemálló idő sercegését, a szabadban száradó ruhák jégcsapszobrokká meredését a téli fagyokban, a tűz lobbanását, a fejsze csattogását, nem hallom a fűrész dalát és oly távolba tűnik apám árnyéka, ahogyan előttünk siet az állomásra, hogy elérjük a vonatot.
- Tudtad, hogy mindig hajnalok hajnalán utaztunk angyalarcú nagyszüleimhez? A gőzös pernyéket sodort a szemembe és a hajamba… Csupa korom lett az arcom.
- Láttál már kiskorú kéményseprőt?
- És olyat, amelyik kidobja a vasparipából a kedvenc maciját?
- Miről beszélsz?
- Furcsán nézted azt a benső ragyogást, amit valahol messze feledtem, és soha senkinek sem engedtem megismerni.
- Ez az otthonod! – ismételted.
- Nem hibbantam meg, csak hiányzik a családom – suttogtam távolba meredő tekintettel.
- Mi vagyunk a családod – értetlenkedtél.
Akkor semmibe vettelek.
***
A ház előtt álltam. Délután már kibírható volt a hőség és árnyat vetett ránk az otthon szentsége; a kezeinkkel épített falak védőszentjei mind felébredtek. Arcunkon éreztük cirógatásaikat. Apám a virágoskertet rendezte, Nagyanyám, az Ő Édesanyja távolabb állt. Tegnap éjszaka ott fényképeztük a csillagokat. Persze előtte megszámoltattad velem őket, amíg haza nem értünk. Gyalog mentünk, mint mindig és én pontosan tudtam, melyik tető alatt kik is élnek. Néha megcsókoltál. Egyszer hatalmas vihar támadt. Ruháinkat levetve, csak alsóneműben szaladtunk haza. Néha meghemperegtünk egy buborékfolyamban. A Mennyország kapujában akartál látni. Magad exponáltad a képeket. Nem értettem, miért kell mindig néhány lépéssel távolabb mennem, s miért kattogtatod a géped. Aztán megláttam a fotóid. Mindegyiken én voltam csak éppen párhuzamosan egymás mellett éppen háromszor.
- Varázsszám ez – suttogtad.
Nem gondoltam soha, hogy elveszítelek.
***
- Ez milyen levél? – kérdezted.
- Dohány, hát mi is lenne, Te bolondos!
- Honnan tudod, hiszen városi lány vagy?
- Ismerem. Szeretem a tapintását.
- De hiszen ez zöld még!
- És? Attól még dohány.
A cseresznyefa tetejéről olyan picinek látszottál. Kacagva kúsztam egyre fentebb, s míg Te ott lent aggódtál, hogy le ne essek, egyre több fülbevalóm lett. Gyorsan peregtek az évek. A tujákat magam választottam. Imádtam a bogyóikat addig morzsolni, míg minden karácsonyillatú nem lett. Fehér házunk volt sok lépcsővel és sok kutyával hátul hatalmas őszibarackossal.
- Ma elültetjük a fákat – mondtad.
- Négyszer négy méteres gödröket ásunk, szeretnéd Te elkezdeni? – kérdezted.
---
- Még mindig nem válaszoltál?
- Mi az, hogy hiányzik a családod?
- Ez a Te otthonod. Itt a Lányod. Itt vagyok én is. Neked ez nem elég?
- Szeretnék hazamenni! – zokogtam.
- Hívjuk ki az orvost vagy én vigyelek el a rendelőbe?
- Nem. Nincs olyan rendelő, amelyik a holtakat feltámasztaná – feleltem.
Attól a naptól kezdve állandóan a tekintetem fürkészted, és nem kérdeztél soha többet.
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2011. október 2.
Szomorú dolog elveszíteni valakit, időnként a vágy, hogy itt legyen kimondhatatlanul tudja kínozni az embert. Sok ember el sem tudja mondani, de neked ez sikerült. Köszönöm.
VálaszTörlésMég csak annyit, jó dolog, hogy kitudod adni magadból.
Hány év telt ez azóta Sanyi? Nagyon sok! És nagyon szépen köszönöm, hogy ide is benéztél!
VálaszTörlés